Messze innen, túl az Óperencián
található egy különös hegység, a nagy Turtur hegység, amelyet manapság Tátrának
neveznek, s amely a világ legkisebb magashegysége. Nem magasságra kicsi ez a
hegység, csúcsai ugyanúgy az égig érnek, mint az Alpoknak, hanem kiterjedésre
kicsi, Lengyelország szélétől számítva annyi csupán, mintha Késmárkról
elmennénk Lőcsére.
Vulkáni működés, kőzetfelgyűrődés millió évekkel ezelőtt: a tudósok valahogy
így magyarázzák a keletkezését, de én nem vagyok tudós, csak egy mesemondó, akinek
a zsákjában száz mese lapul, s ezek között természetesen akad olyan is, amely
ennek a különleges hegységnek a születését meséli el. Igen ám, de merőben
másképp meséli el, mint ahogy azt a tudósok tudják, ugyanis az én mesém szerint
a Tátra nem holmi természeti erők által, hanem egyenesen az Úr akaratából, ama
bizonyos hat napnak egyikén, mondhatni, némi kacskaringóval teremtetett.
Szóval az úgy történt, hogy az Úr a
világ teremtésében éppen Magyarországot fejezte be, és afeletti örömében, hogy
Tiszával, Dunával, aranyszínű búzamezőkkel, szőlőhegyekkel, kövér legelőkkel, kerek
erdőkkel olyan csodaszépre sikeredett, szusszanás nélkül nekifogott a
magashegyek, nevezetesen a Tátra megteremtésének.
Csipkés cakkos sziklacsúcsok,
rohanó hegyi patakok, havasi rétek, harsogó zöld fenyvesek, fátyolvízesések,
feneketlen tengerszemek: az Úr nem látott, nem hallott, úgy elmélyült a
teremtésben, hogy az angyalt, aki leereszkedett hozzá, észre sem vette. Az
angyal világért sem zavarta volna meg urát nagy elfoglaltságában, csendben,
lélegzetét is visszatartva nézte, hogyan gyűrődik a föld, s löki ki magából a
hegyeket, bújnak elő a sziklahasadékokból a patakok, erek, duzzadnak a mélyben
tavakká a vizek, aztán, kis idő múltán, mégiscsak megköszörülte a torkát, és
illedelmesen így köszönt: Áldás, békesség! Mire az Úr csodálkozva fölpillantott
a munkájából, futólag rámosolygott az angyalra, bólintott is neki, de máris
fordult vissza a teremtéshez. Ide selymes füvű havasi legelőt, oda sebes vizű patakot,
réz- és ezüstércet a hegy gyomrába; keze alól szélsebesen került elő mindaz,
ami egy hegységhez feltétlenül szükséges. Az angyal nem győzött csodálkozni és
ámulni, s két elragadtatott ah! és óh! között azt gondolta, hogy ami ilyen
könnyen és gyorsan megy, az nem is lehet olyan nagy kunszt, s hogy az őrködés
és védelmezés mellett, ami időtlen idők óta a feladata, egyszer, csak egyetlen
egyszer nagyon szeretné ő is megpróbálni a teremtést. Nagy vágyakozásában végül
összeszedte minden bátorságát, megköszörülte ismét a torkát, és azt mondta:
- Pihenj egy kicsit Uram, majd én
folytatom helyetted!
Az Úr nem kis meghökkenéssel nézett
rá, majd némi bizonytalansággal a hangjában azt kérdezte:
- Képes lennél rá?
- Miért ne lennék képes? –
bátorodott fel az angyal, s izgatottan, hadarva így könyörgött:
- Csak engedd meg Uram! És bízzál
bennem! Majd meglátod, hogy amit én alkotok, sem lesz rosszabb a tiédnél!
- Ha mindenáron akarod, ha
feltétlenül meg szeretnéd próbálni, ám legyen, befejezheted, amit elkezdtem! –
válaszolta egy sornyi töprengés után az Úr, s elnéző mosoly jelent meg az
arcán.
Köztünk szólva, jóságos atyai szíve
bármit megengedett volna szeretett angyalának, de azért magában azt is
gondolta, hogy ami olyan jól meg lett alapozva, mint a Tátra, történjék bármi,
úgysem lehet elrontani.
Az Úr magára hagyta tehát az angyalt, és továbbsietett észak felé, hogy
folytassa a teremtést. Amikor pedig készen lett egy újabb, gyönyörűséges
vidékkel, elhatározta, hogy mielőtt megnézi, mire jutott kedves segédje,
megmutatja azt is neki. - Befejezted már a munkádat? – kérdezte a felhőkön át
tőle, s az igen válaszra meginvitálta magához. Az angyal sebesen szárnyra
kapott, és már a magasból olyasmiket kiabált elragadtatottan, hogy csoda! és
gyönyörűség!, s valóban, virágos szőnyegként nyújtózott lent a síkság, zsíros,
fekete szántóföldek váltakoztak aranyló búzamezőkkel, vidám patakocskák
csörgedeztek az ezüstszínű folyók felé, s a messzi távolban a dombok és völgyek
úgy hullámoztak akár a tenger. Az Úr hagyta egy darabig csodálkozni és
lelkendezni az angyalt – és igaz, ami igaz, neki magának is jólesett annyi
tengernyi munka után megpihenni és gyönyörködni egy kicsit a művében –, de
mivel hat napja volt csupán az egész világra, nem engedhetett meg magának sok
tétlenkedést, ezért így szólt: Lássuk, te mire jutottál! Az angyal
izgatottságában – és mert előre örült a művéért járó dicséretnek –
tiszteletről, udvariasságról megfeledkezve az Úr elébe vágott, és szélnél is
sebesebben suhant a Tátra felé. Az Úr ugyanazzal az elnéző, szeretetteli
mosollyal a nyomában, mint amikor ráhagyta a teremtésjátszadozást. De Istenem,
Atyám, ne hagyj el! – a helyszínre érkezve az eléjük táruló látványtól szóhoz
sem jutott egyikük sem.
Miután az Úr megengedte neki, hogy
kipróbálja magát, az angyal munkához látott. De legelőször gondolkodott egy
sort, és arra jutott, hogy ahhoz, hogy virágzóvá és termékennyé tegye a Tátra
vidékét, semmi másra nincs szüksége, mint sok-sok melegre, amit pedig úgy érhet
el, ha minél közelebb emeli a földet a naphoz. Ezért irdatlan mennyiségű követ
és sziklát gyűjtött össze, s addig tornyozta őket egymásra, mígnem a felhőket
átfúrva már-már égig érő hegyekké nőttek. Szikla szikla hátán, ameddig a szem
ellát, nagyítóval sem lehetett volna egy rendes síkságot találni. Legfeljebb
csak síkságocskát, vagy sokkal inkább sík foltocskát, azt is csak mutatóban.
A baj akkor történt, amikor az
angyal elrepült megcsodálni az Úr legújabb alkotását. A felhőszakadás, amely
távollétében zúdult a Tátra-vidékre, olyan hatalmas volt, hogy az utolsó
göröngyig lemosta a termőföldet a sziklákról, amelyek így lecsupaszítva
hatalmas égre írt felkiáltójeleknek, a belőlük kiálló kőcsipkék és cakkok sárkányfogaknak,
az óriás, fekete szájként tátongó szakadékok és szurdokok a pokol lejáratainak
tűntek. Szó mi szó, a Tátra zordabbra, félelmetesebbre szándékosan sem sikerülhetett
volna.
- Mit csináltál? – kiáltott fel
végül az Úr döbbenetéből fölocsúdva, szegény angyal meg csak hebegett-habogott
ijedten, hogy ez nem az ő műve, ez merőben más, mint amit itt hagyott, és ő nem
akart mást, mint fölemelni magasra, a felhők fölé a vidéket, hogy minél több
napfény és meleg érje, s ezáltal virágzásnak induljon, termőre forduljon!
- Te balga, te! Éppen az
ellenkezőjét érted el! Még a szegény zab sem lesz képes megteremni, mert
mielőtt beérne, megfagy! Tudatlanságod miatt a Tátra a hideg és éhség birodalma
lesz, ami ellen most már nincs mit tenni! – dörmögte az Úr szomorúan, arcát
kezébe temetve.
- Ne aggódj, Uram – suttogta
bűnbánóan az angyal –, azt hiszem, tudom, hogyan lehetne mégiscsak orvosolni a
bajt! – Kérlek, engedd meg, hogy embereket is teremtsek ide, és meglátod, a
sovány legelők hogyan változnak majd termő szántóföldekké!
- Azt már nem! – dörgött rá most
először mérgesen az Úr. – Ha játszani akarsz, menj máshová! Oda, ahol nem tudsz
semmit elrontani! A Tátra az enyém, én leszek, aki benépesítem!
Így történt, hogy az Úr ehhez a
különös tájhoz, ehhez a különleges hegyvidékhez megalkotta a hozzá illő,
szintén különleges embert: a gorálokat. Akik szálfatermetűek, nyílttekintetűek,
lábuk, mint az acél, szemük, mint a sasé, okosak, egyenes jelleműek,
rendíthetetlenek, energikusak, vállalkozó szelleműek, azért, hogy azon a vad és
mégis szépséges vidéken, amelyet az angyal alkotott, élni tudjanak.
