Tizenöt éve vagyunk házasok. Ennek örömére
elhatároztuk, hogy megmásszuk a Nagyszalóki-csúcsot. Csak mi ketten. A
szálláson fiatal recepciós lány fogad. Lenyűgöző tájszólásban beszél. „Lándoki
vagyok” – mondja. „Lándoki?! Ott énekeltünk a kórusunkkal kilenc évvel ezelőtt!
Gyönyörű a templomuk!” „Azóta már új templomunk van!” – újságolja büszkén a
lány.
Nyugtalanság férkőzik a szívembe. Na és?,
kérdezem magamtól. Lándokon nagy a népszaporulat, nem fértek már be a régi
templomba. Tiszta ügy. Mégis marad bennem valami baljós sejtelem. Nem mintha a
modern építészet ellensége volnék. Csak tudom, hogy a gótikus templom mellé
építeni egy másikat, elég nagy kihívás.
Reggel nekivágunk a hegynek.
Amikor elérjük az alpesi réteket, hihetetlen szabadságérzés önt el. Az utolsó
óra kemény. Nem akar vinni a lábam. Küzdök. Egyszer régen anyukámmal
visszafordultunk a csúcs alól. Még egyszer nem fog ki rajtam! Hurrá, fönt
vagyunk! Rögtön elfelejtem minden bajomat. Boldogan fényképezkedünk a
kereszttel. A férjem veszi észre, hogy keskeny nemzetiszínű szalag van rákötve.
Piros-fehér-zöld.
Másnap reggel alig tudok kimászni
az ágyból. A lábam mintha kőből volna. Eszembe jut Lándok. Menjünk el megnézni!
Gorál falu. Az utcákon népviseletbe öltözött asszonyok, férfiak. Vasárnap van. A
régi, kicsit megkopott vakolatú gótikus templom mellett az új: rikító sárga
óriás szürke bádogtetővel. Ufóra emlékeztet. Tény, hogy mindenki elfér benne,
olyan hatalmas. Hömpölyög a nép, újmise lesz. Szólnak a harangok. Két
toronyban. Eszembe jut az a kilenc évvel ezelőtti vasárnap. Akkor este volt, a
tehenek éppen hazafelé tartottak a legelőről. A plébános az egész misét latinul
celebrálta. A népviseletbe öltözött hívek teli torokból énekeltek a gótikus
ívek alatt. Latinul. Felejthetetlen élmény volt. A világon nagyon kevés hely
van, ahol a nép még latinul énekli a szertartást. Van egy autentikus
csángóliturgia-felvételem, valami különös őserővel szól rajta a latin miseének.
A gorálok éneke nem maradt el a csángóké mögött. Máig sajnálom, hogy nem vettük
fel. Már nem is vesszük. Az öreg plébános nyugdíjba ment, az újnak pedig első
dolga volt, hogy megszüntesse a latin misét. Szól a harang, az új templomban
gyűlik a nép. Hátulról közelítünk a régihez. A csúcsíves kapu félig nyitva.
Bent félhomály, üresség. Hallgatnak a falakon a gótikus szobrok, hallgat a
magasba törő gótikus oltár. A főhajó oszlopán kecses gótikus Madonna tartja
gyengéden a karján pucér Jézuskáját.
Hazafelé megállunk Nagyőrben.
Hívogat a gyönyörű középkori templomocska a reneszánsz harangtoronnyal, s
szemben a kastély, benne Mednyánszky László képeivel. A kőfalon tábla: A
parkban futni, a fűben heverészni, ugrándozni, fákat ölelgetni – megengedett!
És senki nem fog haragudni! Egészen szokatlan köszöntés. Medi képei
lenyűgözőek, függetlenül attól, hogy festőjüket Ladislavnak vagy Lászlónak
hívták. Ő magát többnyire úgyis Öreg Kutyának titulálta. A szepesi
arisztokrácia e haldokló ágának utolsó hajtása, a festő unokahúga, Czóbel
Margit bárónő egészen haláláig, 1972-ig a kastélyban lakott. Az új hatalom
kegyesen megengedte, hogy három helyiséget használjon. Nem sok vizet zavart,
különc nagybátyjához hasonlóan magányos természet volt.
Beugrunk Szepesszombatba is.
Kedvencem a negyvennyolcas emlékmű, három oldalán magyar felirattal. A
negyediken az évszám: 1848, fölötte később odabiggyesztett szlovák
szöveg: A világháborúban elesettek emlékére. Mindig csodálkoztam, hogy
maradhatott meg ez az obeliszk. Hát most utánanéztem: a csehek már 1918-ban le
akarták dönteni, de a helyiek tiltakozása megmentette. Tíz évvel később is
életére tört a járási hivatal, de a város polgárai gyűlést hívtak össze, ahol
is eldöntötték, hogy az oszlopot világháborús emlékké nyilvánítják. Ekkor
került rá az álcázó felirat. Tavasszal magyar nemzeti szalagos koszorúk szoktak
föltűnni a lábánál. Egy helyi lakos, akit az emlékmű puszta léte is irritál,
írásában elégedetten konstatálja, hogy a koszorúk mindig gyorsan eltűnnek, s a
legutóbbit elégetve találta meg néhány méterrel távolabb.
Most üres volt a kőoszlop töve.
Fölfedeztem viszont egy icipici kokárdácskát az egyik kőcirádába tűzve. De
pszt, senkinek egy szót se.
Forrás: https://vasarnap.ujszo.com;
Fotó: Martin Jakubco
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése