Sokan álmodnak arról – különösen fiatalon – hogy egyszer menedékház bérlők (chatár) legyenek a Magas-Tátrában. De a „chatár” címhez vezető út hosszú és gyakran fájdalmas is, amely során az ember minden követ megismer a völgyben, miközben megrakott hordkeretet cipel a feje fölött. Ez a fizikai erő, a jellem és a kitartás egyfajta próbája – és még ez sem biztosíték arra, hogy a végén az álom valóra válik. Kevés a menedékház, sok az érdeklődő, és gyakran csak a véletlen dönt: jó időben jó helyen lenni, amikor éppen új vezetőre van szükség.
Én sem gondoltam volna soha, hogy Peter Rajec elhagyja a Hunfalvy-völgyi menedékházat (Chata pod Rysmi), és engem javasol utódjául. Katasztrofális személyzeti háttérrel mégis én lettem az. És bizony, akkoriban nem sokan tolongtak ott fönt – abban a hideg, füstös menedékházban, ahol, ha esett az eső, le kellett mászni a felső emeletes ágyakról, mert a lyukas tetőn át befolyt a víz. A felső ágyra fóliát terítettünk, odaraktuk a fazekakat és lavórt, és leköltöztünk az alattunk alvó lányhoz. Tudják mit? Paradox módon ez volt a legjobb pillanat – az éjszakai eső, ami összekötött minket.
Chatárnak és egyben teherhordónak lenni azonban nem csupán romantika. Mindenekelőtt rengeteg munka. A chatár egyedül kevés – szüksége van olyan emberekre, akik képesek nehéz terheket cipelni, lavinaveszélyes lejtőkön átkelni, és a menedékházban ezernyi apró dologról gondoskodni. Ha sikerül ilyeneket találni, a menedékház úgy működik, mint egy jól irányított óceánjáró – még akkor is, ha néha inkább a Titanicra hasonlít.
De az idill soha nem tart sokáig. Az emberi kapcsolatok törékenyek – némelyek kiégnek, némelyek elvesztik az étvágyukat, mások csak a nyári bevételért élnek. És ha ez még nem lenne elég, újabb akadályok jönnek: ellátás, lavinák, elromlott berendezések, hiányzó víz, amit messzi tavakból kell hozni. Ezek mind olyan „örömök”, amelyeket az évek során megtapasztaltam.
De semmi sem hasonlítható két megpróbáltatáshoz, amelyek minden más aggodalmat elhomályosítanak. Az első, amikor hirtelen elveszíted a barátaidat – a teherhordókat. Emlékszem reggelekre, amikor együtt indultunk volna felfelé a teherrel, és én ott álltam egyedül az áruhalom előtt. Azok, akik velem jöttek volna, már nem jöttek. Az élet megtört, mintha valaki becsukta volna az ajtót, és ott hagyott volna a völgy közepén segítség nélkül. De mégis menni kellett, mert a ház fent várt. Akkor megtanulja az ember, mit jelent igazán egyedül lenni – nem a vidám, hanem a legnehezebb értelemben.
A második történet még fájdalmasabb. Voltak pillanatok, amikor valaki vacsora előtt még ott volt – aztán soha többé nem tért vissza. Nem jött másnap, sem a következő héten, sem utána soha. Valahol eltűnt az univerzumban, és mi már soha nem találtuk meg – még a testét sem. És bár az élet a hegyekben megy tovább, az ilyen veszteség olyan seb, ami sosem gyógyul be teljesen. Minden egyes lépés felfelé vagy lefelé újra emlékeztet rá.
Ehhez még hozzájön két világ találkozása: az ott fent, ahol az izzadtság, a millió elmosott bögre és az átizzadt hátizsák számít, és az ott lent, ahol csak a kasszában landoló pénz számít. Ott lent az irodisták számolnak, osztanak és szoroznak, és kijönnek a számok: ezrek, százezrek, milliók. És jön az irigység, a kapzsiság, a pénzsóvárság – „ellenőrizni akarjuk a pénzmozgást” fedőnéven. De ti nem vagytok jogosultak az én gazdasági eredményeimet ellenőrizni – arra ott van az adóhatóság. Elég lenne egy apró kísérlet: a bérlőkből alkalmazottakat csinálni és mindent ellenőrzés alá vonni. De akkor fizetni kellene a béreket, leltárt vezetni, egész osztályokat fenntartani… és hirtelen ez már egy másik világ, tele költségekkel.
A probléma gyökere tehát a pénz, ami elhomályosítja egyesek szemét. És közben ezek az emberek soha nem élték át, milyen a hegyekben dolgozni, és milyen hatalmas felelősséggel jár. Az, hogy valaki járt már jelöletlen ösvényeken, még nem jelenti azt, hogy érti, mire van szüksége egy menedékháznak.
Ma a legnagyobb kincs a hegyek békéje. Az a különös, csendes lehelet, amit sötétedéskor érezni, amikor a völgyet elnyeli a sötétség. A házban petróleumlámpák pislákolnak – lángjuk árnyékot vet a falra, a bögrék koccanása hallatszik, odakint zúg a szél. Az ember ott ül az asztalnál, a keze még meleg a teától, és hirtelen úgy érzi, megállt az idő. Ez a genius loci, amit a hegyi menedékház nyújt – ajándék, amit a hegyek mindenkinek adnak, különbség nélkül. Nincs zaj, nincsenek városi fények, csak a tűz pattogása a kályhában, a fa illata, és a hangok, amik összemosódnak a csenddel.
És őszintén – a lenti világ gyakran olyan, mint az a „híres” új WC. Nagy felhajtás, tervezés és a dicsőség, de a végeredmény siralmas. Tele van valamivel, ami se nem szép, se nem illatos – és mindenki, aki belép, elfordítja a fejét. Pont ilyen benyomást kelt, amikor a kapzsiság és pénzéhség világát próbálják felhozni ide a hegyekbe. Szomorú látvány, amikor a hegyek csendjébe beleszivárog egy olyan világ bűze, aminek itt nincs helye.
Ma olyan emberek döntenek a menedékházakról, akik soha semmit nem tettek értük. Pedig ezek a házak nem is az övék – mindannyiunk közös kincsei. Ahogy az öreg hegyi vezető, Palo Rajtár mondta: a menedékház-vezetőnek ki kellett nevelnie az utódját, hogy a hagyomány és a hangulat fonala ne szakadjon meg. Miért nincs ez így ma?
Én 48 évvel ezelőtt örököltem meg Peter Rajectől a menedékházi tea receptjét – és a mai napig azt főzöm. A ti teátok milyen lesz? Modern, ízetlen, lélektelen? Köszönöm, abból nem kérek.
A hegyek alázatra és egyszerűségre tanítanak. A tea akkor ízlik a legjobban, ha szívvel főzik – nem táblázat szerint. A munka akkor értékes, ha elhivatottsággal végzik, az emberekért, nem a könyvelés számaiért. És az élet akkor nyer értelmet, amikor az ember meg tud állni, felnéz a csillagokra a menedékház fölött, és érzi, hogy odafönt van otthon.
Talán azt mondjátok, hogy megkeseredett vagyok, és azért írom ezt, mert nem tudok túllépni bizonyos dolgokon. Ez csak féligazság. Hiszen már olyan korban vagyok, amikor inkább bölcsnek kellene lennem, mint szépnek. Nem, egyáltalán nem vagyok megkeseredett – ezt megerősítik azok, akik kapcsolatban állnak velem, és azok a műsorok is, amiket nemrégiben készítettem. Örülök minden napnak, ami reggel eljön – akár a menedékházban vagyok, akár lent.
És igaz, hogy nem tudok túllépni olyan dolgokon, amelyek ellentétesek azzal az élettel és filozófiával, amit évekig éltem és gyűjtöttem – ott, ahol egész életemet leéltem. És közben semmiről sem maradtam le ott fent. Ez az én gazdagságom, amiből még sokáig tudok meríteni.
Viktor Beránek
Forrás: https://www.tatryportal.sk
