2013. szeptember 21., szombat

A Gerlachfalvi-csúcsra 1902-ben

Fotó: www.stretnutiepodtatrami.sk
A következőkben egy több mint 100 évvel ezelőtti hegymászótúra leírása olvasható. Az alábbi sorokat Hajts Lajos geográfus, térképész (a Szlovák Paradicsom szurdokvölgyeinek feltárásában és kiépítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Hajts Béla bátyja) vetette papírra 1933-ban, a túrára azonban 31 évvel korábban, 1902-ben került sor. Hajts Lajos a budapesti honvéd felsőbb tiszti tanfolyam és földrajzi intézet topográfiai tanfolyamának elvégzése után 1895-1919 között a Ludovika Akadémia tanára, majd az Állami Térképészeti Intézet vezetőjeként az "angyalos" térképek kiadója volt. A túrán négy turista, valamint akkori szokásoknak megfelelően két vezető (Spitzkopf Márton és Ruman János, akik koruk legkiválóbb tátrai vezetői közé tartoztak) és két hordár vett részt.

Hajts Lajos: „A Gerlachfalvi-csúcsra 1902-ben”
„A Magas-Tátra rajongói voltunk mindnégyen: a 70 éves Lorenz főmérnök - a tátrai turisztika nagyhírű úttörője -, Cserháthy Ganzgyári igazgató, Hajts Árpád a St. E. G. akkori osztályvezetője és e sorok írója.
Augusztus 18-án az éjjeli gyorssal utaztunk Budapestről Csorbára, hogy a mi magyar magashegységünkben nehány napon át hegyi túrákkal kielégítsük lelki vágyainkat. Első túrául a Gerlachfalvi-csúcs megmászását vettük tervbe. Még Budapestről rendeltünk két elsőosztályú vezetőt és két hordárt Felső-Hágiba augusztus 19-ére délutánra. Vasúti kocsinkban reggel korán ébren voltunk, hogy még Igló előtt, - ahol a Tátra a maga teljes egészében mutatkozik be a vonat egy kanyarodójában legelőször a Kassa felől hirtelenül a Szepességre érkező utasnak - gyönyörködhessünk látásában. De hiába lestük a jól ismert kanyarodóban a felemelő képet. Tátránk helyén csak szürkeséget láttunk, felhőben volt minden, talpig egészen a Füredekig.
Fotó: www.photobucket.com
A Csorbai-tónál eső fogadott, és mi az ottani nagyszálló teraszáról alábbszállott érzelmekkel csak néztük, néztük a szélcsendben hulló esőnek egyenes csöpögését. Délután 4 órakor is változatlan a helyzet, és szinte csak azért, hogy a vezetőket jobb idő bekövetkezéséig hazaküldjük, kocsiba ültünk és Felső-Hágiba hajtattunk. Ott vártak minket az öreg Spitzkopf meg Rumann, régi, kipróbált vezetők. Hallani sem akartak arról, hogy lemondjunk a tervezett túráról. Különösen Spitzkopf biztatott nagyon, hogy holnap a legjobb idő lesz. Viszont az eső csak tovább esett, még este is, amikor szobáinkba visszavonultunk. A jóéjszakát kívánság után búcsúzóul meghagytuk a vezetőknek, hogy ha az idő nem javul reggelre, hagyjanak minket aludni és ne is költsenek fel.
Reggel fél 4-kor erős dörömbölésre ébredtünk. „Bitte aufstehen” hangzott energikusan az öreg hangja. Sötét volt még, az eső meg zuhogott, erősebben mint tegnap. Nem éppen barátságos méltatlankodásainkra Spitzkopf határozott hangon visszavágott: „Egy óra múlva nem lesz eső és a legszebb napnak nézünk elé. Mondom tessék felkelni.” Kétkedve fogadtuk ezt a biztatást, de utóvégre az öreg Spitzkopf csak jobban tudhatja, mint mi - szót fogadtunk.
A reggelinél a szállodás esernyőket ajánlott fel. Ezeket, ha beteljesedik a jóslat, az egyik hordárral voltunk visszaküldendők, ha nem, visszahozzuk magunk. Pitymallott, amikor karavánunk az esernyők alatt az erdei ösvényen a Batizfalvi-tó irányába tartott. Nem volt valami lelkes a hangulatunk. Amint azonban az erdőrégióból kiértünk, az eső valóban alábbhagyott. Nemsokára egy-egy kék folt tűnt fel pár pillanatra a felhők között, nyilván a felhőréteg tetejéhez közeledtünk. „Hab ich nicht gesagt?" - diadalmaskodott Spitzkopf és máris intézkedett az esernyők hazaküldése iránt.
Fotó: www.dobrodruh.sk
Ezek után mi heten immár bizakodó hangulatban indultunk tovább, kerülgetve az ösvénybe nyúló csuromvizes feketeáfonya bokorcsomókat. Spitzkopf elől megadta az ütemet. Egyszerre csak pár lépésre lejjebb jön, csendre int és azt súgja: „Zergék vannak száz lépésre előttünk!” Óvatosan feljebb kúsztunk, és nehány másodpercig gyönyörködtünk a gyanútlanul legelésző felséges állatok látásában. Igazán csak pár pillanatig, mert egy hirtelen fütty - az őrt álló zerge füttyje -, néhány ugrást láttunk még és vége volt a kedves látványnak. Már közel voltunk a Batizfalvi-tóhoz, amikor Spitzkopf leguggolva ismét int. Mire hozzá kúsztunk azt súgja: „Mormota van az úton!” Valóban hason csúszva kerestünk óvatosan egy-egy kilátó helyet és meg is láttuk a sárgásbarna, nyári tápláléktól jól meghízott, vagy 40 cm magas ritka hegyilakót. Ezt is csak pár pillanatig szemlélhettük, mert a mormota megneszelhette közellétünket és illa berek, a törpefenyő bokrok és sziklák közt elugrott. Az ösvény körülbelül vízszintesen vezetett a tóig, a ködből, jobban mondva a felhőrétegből tehát nem emelkedtünk még ki. A tónál kis pihenőt tartottunk, hogy az immár kezdődő sziklamászáshoz felkészüljünk. Egy darab csokoládé, s egy pohárral a tó kristálytiszta vizéből rendjén van ilyenkor.
Fotó: www.janpeto.sk
Spitzkopf ismét vezetett. Vagy egy fél óráig haladhattunk fölfelé mindinkább közeledve a felhőréteg tetejéhez, amikor egy függélyes fal alá értünk, amelyen, mint Spitzkopf ezt előre jelezte is, vaskampókon fogunk felmászni. Igen ám, de a vaskampók sehol sem voltak, leberetválta azokat valamilyen kőlavina. Hogy mitevők legyünk, erre Spitzkopf nem tudott tanácsot. Lelkesedésünk a fagypontra szállott, amikor már az öreg is amellett szavalt, hogy vissza kell térnünk, mert semmilyen módot nem látott a váratlan akadály legyőzésére. Ha már vissza kell mennünk, vegyük be legalább most a villásreggelinket, hangzott Lorentz bácsi véleménye. Falatozásunkat még nem fejeztük be, amikor lekiáltott a körülbelül 10-12 méteres fal tetejéről Rumann: „Gyerünk fel!” és máris bocsátja le kötelét. Észre sem vettük, hogy Rumann villásreggelizés közben eltűnt. A hosszú halinanadrágos, bocskoros pompás vezető megkerülte valahogyan a függélyes falat és a tetejére jutott. Talány volt az még az öreg Spitzkopf előtt is. Egy általános „Éljen Rumann” után előbb Spitzkopf, azután mi is egyenkint feljutottunk Rumann segítségével, támasztékot keresve egy-egy sziklahasadékban és a sziklából itt-ott kiálló vaskampócsonkokon. Rumannt elhalmoztuk dicséretekkel, még Spitzkopf is nagy elismeréssel volt iránta. Most már jókedvvel másztunk egymásután tovább, várva nagy érdeklődéssel az előrejelzett „kéményeket" amelyekben kúszva és kötélen kell majd feljutnunk.
Egyszerre, amint egyik sziklahasadékból kiértünk, egy talán csak Istennek fenntartott látvány tárult szemünk elé. Vagy 2000 méter magasságban lehettünk, felettünk a sötétkék égből ragyogott a nap, alattunk a véghetetlennek tetsző felhőzet, mely egész Felsőmagyarországot látszott beborítani. Felülete egészen vízszintes volt és teljesen azt a benyomást keltette, mint a tenger. És a felföld legmagasabb hegyeinek teteje állottak ki szigetekként ebből a tengerből, élesen és tisztán. A térképek embere lévén - ilyenek nélkül sohasem utazom - hamarosan megállapítottam, a Gyömbért, a Szittnyát, a Királyhegyet, a Bükkhegység Bálványát, a Dargó legtetejét és a Branyiszkó Slubicáját. Jó ideig lenyűgözött minket ez a hatalmas látvány.
Fotó: www.tatry23.xf.cz
De mi ez a folyam, az a sötétebb sáv itt közelebb a Szepesi síkföld táján? Úgy látszott, mintha a felhőtengerben egy folyó folyna. Ennek a jelenségnek nem tudtunk nyitjára jönni. A térkép után ítélve e sáv a Poprád folyó helyének tetszett azonosnak, kezdve a Poprádi-tótól egészen Késmárkon túlig, ahol a sötétebb sáv már elmosódott. Mint később Cholnoky Jenő professzor úr, kedves barátom megerősített engem abban, hogy szélcsendes időben a folyóvizek folyása kiválthat a fölöttük lévő felhőzetben azonos mozgást, valóban a Poprád folyó folyása által előidézte eme ritka látványban volt részünk. Tovább kapaszkodásunk közben még jó ideig gyönyörködhettünk a nagyszerű panorámában. Lassan kezdett oszladozni a felhőtenger és mire a Kéményekig jutottunk, csak nehány felhőfolt volt már ott lent. Mélyen alattunk kibontakozott immár a Szepesi felföld és egyenkint előbújtak a kedves szepesi városok csöppnyi sziluettjei.
Dél is elmúlt már, mire felértünk a csúcsra. Teljesen tiszta volt minden alattunk, körülöttünk s a tengerből semmi sem maradt. Ragyogó napsütésben - István király napja is volt - hazánk e legmagasabb pontján áhitattal elénekeltük a Nemzeti Hymnust.
Ma 31 év után is áldom Spitzkopf tudását és Rumann bátorságát, ügyességét; nekik köszönhettük a felejthetetlen napot - legszebb túránkat.
Hajts Lajos ny. tábornok”

Forrás: Szivárvány, VII. évfolyam, 1. szám (A Magyar Hegymászástörténeti Társaság nem hivatalos lapja).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...