A fura nevű helyről először a raxi
ferrata túrán hallottam Beától, Konyi feleségétől, aki arra a kérdésre, hogy
hova vihetném a hazai kalandparkokba már beleunt fiúkat, rögtön rávágta: a
Szlovák Paradicsomba. Az milyen? – kérdeztem, mire közölte, hogy szorozzam fel
a Rám-szakadékot tízzel, akkor közel járok hozzá. A javaslat bejött, azóta
ötször voltunk ott, legutóbb a legkisebb, hét éves fiam is velünk jött. Azóta
gyakori rémálmom, hogy a függőhíd közepén állok, egyik fiam az egyik végén akar
leesni, a másik a másik végén, én pedig moccanni sem tudok. Ennek ellenére
megyünk még egy párszor.
Mivel több szurdokban már többször
is voltunk (az aktuálisan felnövő gyerek szerint), két részre bontom a túrákat:
a kihagyhatatlan, alap- vagy mondhatni must see utakra, valamint a combosabb,
haladó fokú túrákra. Az előbbieket írom le most, ezek egy átlagos (nem
túlsúlyos és nem tériszonyos) felnőttnek vagy 8-10 éves gyereknek nem
jelenthetnek problémát.
A Szlovák Paradicsom az
Alacsony-Tátra mellett, attól kicsit keletre göngyörödik, földrajzi neve
eredetileg: Káposztafalvi-mészkőhegység, a felette fekvő Káposztafalváról
(Hrabušice). Mi az Ipolyság – Besztercebánya – Breznóbánya
útvonalon szoktuk megközelíteni, ami egy 300 kilométeres, 4-5 órás autózást
jelent Budapestről. Megszokásból Simon vernári panziójában lakunk, mert jó,
aránylag olcsó, kedvesek a háziak és mindig van Tatratea. Vernár egyébként az a városka,
aminek a korábbi magyar és a mai szlovák neve azonos (egykori alapítója,
izsákfalvi Hans fia Werner után), és valószínűleg a világ egyetlen települése,
aminek a címerében ürülék gőzölög nagy hullámokban. (Közben rájöttem, lehet,
hogy szén az.) Hál' istennek a helyiek trágyázási lendülete elapadt mára, ezért
az erdőkkel-hegyekkel körbevett Vernár levegője inkább illatos, mint szagos.
Legutóbbi,
most májusi túránkon rá voltunk kényszerülve, hogy az alapútvonalakat járjuk
végig, hiszen a hetedik évéhez közeledő Vili fiam először jött a paradicsomba,
így a leglátványosabb és legkönnyebb utakat akartam megmutatni neki. A központi
erdőaljai (podlesoki) parkolóból érdemes elindulni először (a parkolás egy
napra 2 euró, a felnőtt belépő 1,5, a gyerek 0,5 euró.) Első útnak adja magát a
Suchá Belá, aminek a bejárata szinte ott nyílik a parkolónál, egyben az egyik
leglátványosabb, ennek következtében a leglátogatottabb szurdok.
A Suchá Belá dolina nagyjából
Száraz-fehér szurdokot jelent. De nekem nagyon tetszik a Száraz Béla fordítási
verzió is. Egy régi ivócimborám jut eszembe róla, aki mindig a pultnál ült,
mert attól tartott, ha nem kap rögtön inni, menten kiszárad. Maga a
szurdokvölgy egyébként egyáltalán nem száraz, legalábbis a felső részen szép
vízesések vannak. Elnevezése inkább onnan származik, hogy a völgy patakja az
alsó, kevésbé vadregényes részen elbúvik a föld alá, így olyan, mint Béla a
kocsmapultnál az üres korsóval. A völgy a parkolótól néhány száz méterre
kezdődik. Kezdetben a patakmeder fehér mészkövein ugrálnak a turisták. Ugrálni
nekünk azért kellett, mert május elején még csordogál a víz a mederben, és nem
volt nálunk gumicsizma (máskor sincs). Ahogy haladtunk felfelé, a völgy úgy
szűkült. Megjelentek az első, úgynevezett doronglétra-hidak. Ezek a
faalkalmatosságok az egyre szaporodó csobogókon, medrecskéken segítik át a
túrázót, azonban vigyázni kell velük, mert vizesen csúsznak.
