A mélyebb tátrai tavakat ősidők óta
tengerszemeknek hívták. Ez a poétikus elnevezés abból a téves hiedelemből
eredt, hogy a legmélyebb tátrai tavakat földalatti csatornák kötik össze a
tengerekkel, úgyhogy heves tengeri viharok idején ezeknek a tavaknak a felülete
is mozgásba jön, hánykódik, magas hullámokat vet és vadul habzik. Sőt, ha az
óceánvíz nyomása rendkívül nagy, akkor helyenként a tátrai csúcsok legalsó falrészeit
is megrepeszti és az így támadt nyílásokon mint sebes ár tör elő. Ha pedig a
tengereken hajótörést szenved egy-egy vízi jármű, akkor a hajóroncs néhány
gerendája a tátrai tavakban is felszínre bukkan néha.
Ez a naiv mendemonda nemcsak a
Szepességen, hanem Lengyelországban is annyira be volt gyökeresedve, hogy
Poniatowski Szaniszló Ágoston lengyel királynak – aki 1764-től 1790-ig
uralkodott – néhány az Adriai-tengerről származott, a Halas-tóból kifogott
gerenda darabot küldtek Varsóba. Ezek a gerendák a varsói királyi palotában
nyilvánosan ki voltak állítva, írta a Zeischner 1849-ben a „Bibliotheka Warszawska”
című tudományos lapban. A Tátrában, mint legelső a lengyel Zeischner
foglalkozott geológiai kutatásokkal.
Máskor meg a monda szerint olyan
hajóroncsot fogtak ki, amelyen rajta volt a svéd címer, ami annak bizonyítéka
akart lenni, hogy a Halas-tó a Balti-tengerrel is összeköttetésben áll, jegyzte
föl Bohusch György késmárki iskolaigazgató körülbelül 1720-ban.
Forrás: Neidenbach Ákos: Tátránk
tudós polihisztora, Grósz Alfréd.
