Menj bátran, minél mélyebbre az erdők
közé. A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a
fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat
sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt. De
miattad nem sírnak már. Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A
virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan, puha
illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted. Mint a
mesében.
Csak mégy és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy
szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy susognak a szellővel. A forrás,
ahogy mesél. És a madarak és minden. És ahogy mégy, céltalanul, egyik
tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét. Nem tudod, hogy ez
az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy
csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az
angyalok észrevétlenül mellé lépnek, és kincseikkel töltik meg a szívedet. A
legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet
és a Békesség.
Egy nagy, csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék
pipából, és jóságosan alámosolyog. Ha visszatérsz újra az emberek közé, a
Rontó-emberek, a Gyűjtő emberek közé, és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval
viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt
és az élet legnehezebb napjaiban is derű és békesség lakik a szívedben: csak
akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam.
Wass Albert: Erdők könyve
