Május végén, a pünkösdi hosszú hét
végén ismét kedves meghívásnak tehettem eleget. A Duna TV-n látható „Hazajáró”
című turisztikai magazin vendégeként több, a korábbi adásokban szerepet vállaló
társammal együtt részt vehettem a stáb által szervezett pünkösdi zarándoklaton.
Erre valamennyi korábbi szereplőt meghívták, és jó néhányan éltünk is a
lehetőséggel.
Egy hosszú és fárasztó, utazással telt nap, valamint a
megérkezést követő késői vacsora utáni rövid éjszakát követő reggelen
várakozással telve indultunk el Székelyföld egyik legszebb vidéke, a Gyimesek
felé. Zarándok-túránkat a Csíkszeredából az ezeréves határra vezető útvonal
egyik ismert tájékozódási pontján, a Gyimesi-hágón kezdtük.
„A Gyimesi-hágó (más néven
Fügés-tető vagy Csermászó) a Tatros mentén, a Csíki-havasokban található, a
Csíki-medence és a Gyimesek között. A Gyimesi-hágó egykoron a székely menekülők
útvonala volt, bár a középkorban inkább a Szép-havason átvezető útvonalat
használták. A madéfalvi vérengzés miatt menekülő, vagy a szegénység elől
kivándorló székelyek egy része meg sem állt Moldváig, egy részük azonban
közvetlenül a hágó után, a Tatros-menti Gyimesekben telepedett le. Az itt élők
a "gyimesi csángók". Mivel ők Erdélyben éltek, nem szakadtak úgy el
Székelyföldtől, mint a moldvaiak, ugyanolyan szép magyarsággal beszélnek, mint
a székelyek Csíkban.”
Ezen a túrán a stábból Kenyeres
Oszkár, Moys Zoltán, Schödl Dávid és Tóth József vett részt. A meghívottakat
Scheirich László, Hodossy Péter, Dobos Zoltán, Jakab Sándor, Roskó János, Csengeri
Attila és jómagam képviselte. Ezen és a következő napon vezetőink Olti Kálmán
és Kánya József, az Erdélyi Kárpát Egyesület Csíkszéki osztályának tagjai, a
környék kitűnő ismerői voltak, akik korábban a Gyimeseket bemutató részben
kalauzolták a Hazajárót.
Túránk a piros sáv jelzésen indult,
úticélunk a Szép fejen keresztül Kóstelek, ez a hegyekkel körülvett, elzárt kis
gyimesi csángó falu volt. Az indulás utáni percek az egykori országunk több tájáról
érkezettek kölcsönös megismerkedésének jegyében teltek, közben persze többször
forgattunk is, és érdeklődve hallgattuk vezetőink mondandóját. Reggel még
napsütéses, de kissé felhős időben vágtunk neki a túrának, napközben aztán a
felhők egyre inkább átvették a hatalmat, egyre kevesebb lett a napfény, és
egyre nagyobb a homály. A Motorsirülő nevű kilátóponton hosszabb forgatási
szünet következett, itt már egyre fenyegetőbbé váltak a felhők, amelyek néhány
perc múlva rövid, de heves és rendkívül hideg jégeső formájában könnyítettek
terhükön. Az alig néhány perces zápor során nagyságrendileg kb. 10 fokot esett
a hőmérséklet, ezután bizony már végig rajtunk maradt a hosszú ujjú felső. A
Szép fej nevű magaslatról a Péter-havas felé indultunk, itt már elhagytuk a
jelzett utat, innentől tapasztalt vezetőinkre volt bízva sorsunk. Egy hosszú
gerincvándorlás végén késő délután érkeztünk meg Kóstelekre, de sajnos utunk
vége felé ismét rákezdett az eső, ezúttal már nem olyan hevesen, de sokkal
kitartóbban esett, így aznapi penzumunk utolsó fél óráját végig esőben tettük
meg a falu felé meredeken lejtő hegyoldal járatlan útjain.
A faluban, az egykori csűrből
kialakított Magyar Házban a helyi magyar tanító, a Gyergyószárhegyről származó Ferencz
András és felesége, a sepsiszentgyörgyi Imre Éva várt minket. Vendéglátóink jó
szóval, a székely emberekre jellemző kedvességgel, és ami ekkor nem kevésbé
fontosnak bizonyult, fűtött kemencével vártak minket. Ez átázott ruháink megszárítása
miatt volt fontos, és a jó meleg kemencének köszönhetően reggelre bakancsaink
és ruhánk is megszáradtak. De addig még történt egy s más. Valódi csángó
ételekből összeállított vacsorával kedveskedtek nekünk, aminek csúcspontja
számomra, és még sokunk számára az a felejthetetlenül finom fánk volt, melyet
vendéglátóink segítői, Almási György és felesége, Marika készítettek és
tálaltak fel nekünk. Vacsora után sokáig beszélgettünk Andrással és Évával,
majd aludni tértünk a csűr felső szintjén kialakított szobákban, a földre
terített matracokon, paplanokon, ki-ki saját hálózsákjában.
Reggelire szintén hagyományos
gyimesi étket tálaltak nekünk, és a borzongatóan hűvös időben egy száraz nap
reményében vágtunk neki ismét a hegynek, hogy a Szellő-tető érintésével
megérkezzünk Csíkcsomortánra, majd azon keresztül Csíksomlyóra, a
kegytemplomhoz. Vezetőink mellé csatlakozott Almási György is, aki ebben az
eldugott zsákfaluban élte le teljes életét, így szinte méterről-méterre ismerte
a falut övező hegyoldalakat. Meredeken, az előző napi esőtől sáros erdei utakon
kapaszkodtunk fel ismét a gerincre, és amint nagyjából 2 óra múltán ritkulni
kezdett az erdő, egyszer csak a távolban megláttuk mai túránk tetőpontját, a
Szellő-tetőt. Almási György barátunk innen már visszaindult, és a tőle való
koccintós búcsú bizony torokszorítóra sikeredett, sokunk szeme és György szeme
is elhomályosult az érzéstől. Ez az egyszerű, kedves magyar ember sokáig
integetett egyre távolodó csapatunknak, majd miután eltűnt az erdő fái között,
még egyszer visszalépett egy utolsó intésre. Felejthetetlen momentuma volt ez
túránknak…
Innen már Olti Kálmán és Kánya József
vezette tovább a csapatot, akik minden egyes magaslaton körbemutogatták nekünk
a vidéket, végigvezetve tekintetünket a közeli és a távoli csúcsokon. A
forgatások miatti hosszabb szünetek ellenére végül csak megérkeztünk a
Szellő-tetőre. Az 1494 méter magas csúcson ismét forgattunk, itt mindenkinek
jutott egy-két rövid, rögtönzött mondat. Nekem egyik kedves székelyföldi
idézetem jutott eszembe, melyet a Madarasi-Hargita egyik kopjafáján olvastam:
„Nem sírok én édesanyám, csak a szemem könnyes…”
De e nap csúcspontja csak a forgatás
befejezése, a kamera kikapcsolása után következett. Csoportunk két tagja, Dobos
Zoli és Csengeri Attila is kitűnő hanggal vannak megáldva, így ők voltak azok,
akik minden előzetes megbeszélés nélkül, spontán rákezdtek a Himnusz, majd a
Székely Himnusz soraira. Talán mondanom sem kell, összeszorult gyomorral,
csillogó szemmel énekeltük…
A Szellőt-tetőről aztán már lefelé
vezetett az utunk egészen Csíkcsomortánig. Útközben ismerősökkel találkoztunk,
akik itt csatlakoztak a zarándok-túrához. A lefelé vezető úton többen is jöttek
szemben, a Szellő-tető felé tartva, köztük a stáb tagjai újabb ismerősökre
bukkantak. Végül is több forgatási szünettel, de csak megérkeztünk
Csíkcsomortánba, majd onnan már autóval jutottunk el Csíksomlyóba, a
kegytemplomhoz. Itt már gyülekezett a tömeg, az izgatott sürgés-forgáson érezni
lehetett, hogy másnap az évente egyszer előforduló jeles esemény következik a
kegyhely életében. Itt elköszöntünk vezetőinktől, Olti Kálmántól és Kánya Józseftől,
majd az esti szentmisét követően a kegytemplomban megnéztük a csíksomlyói Szűz
Mária szobrát, amely a templom legértékesebb műkincse. A nap végén ismét első
napi szállásunkon, Csíkszépvízen tértünk pihenőre házigazdánk, Molnár Sándor
házában. Előtte azonban ismét jót vacsoráztunk a csíkszépvízi Kassay Fogadóban,
ahol a Kósteleken töltött éjszakát kivéve minden napot kezdtünk és befejeztünk.
Szombaton aztán ismét borongós napra
ébredtünk, de az eső szerencsére egész nap elkerült minket. Mint előző napi
vezetőink elmondták, a csíksomlyói búcsúban 10 évente ha egyszer nem esik az
eső, az már jó átlagnak számít… Nos, 2012-ben mi megúsztuk eső nélkül, ami
azért jelentősen hozzájárult a jó hangulathoz. Reggel 9-kor volt meghirdetve a
találkozás helybeli barátainkkal a Somlyó-nyeregbe vezető úton található
Mária-kútnál. Az igazat megvallva kicsit késtünk, de így is óriási élményt jelentett
az erdélyi barátainkkal történő találkozás. Jómagam a Barátommal, Nyisztor
Miklóssal és nagylányával, Noémivel történő találkozást vártam leginkább,
hiszen Mikivel sok évvel ezelőtt találkoztunk utoljára, még anno a szép emlékű
Magyar Hegymászástörténeti Társaság éves összejövetelein. A régen látott
barátnak kijáró szeretettel öleltük meg egymást, majd gyorsan megismerkedtünk a
többiekkel is. Itt csatlakozott hozzánk az EKE Székelyudvarhelyi Osztályának
tagja, Boros János, aki korábban a Madarasi-Hargitára vezette a stábot. Szintén
itt találkoztunk az EKE Gyergyószentmiklósi Osztályának tagjával, Tóber
Józseffel, aki a Nagy-Hagymás túrán volt a csapat vezetője. A régi-új
barátokkal kibővült csapatunk a piros kör jelzésen haladva a Nagy-Somlyó hegyét
vette célba, hogy operatőrünk a hegy tetején álló kilátóból is megörökítse a
szentmisére érkező zarándokok tömegét. A kilátónál elég sokan összegyűltünk,
így többen nem is mentünk fel a vasszerkezet tetejére, inkább „toronyiránt”
lefelé indultunk a meredek, avarral vastagon meghintett ösvényen. Mire kiértünk
az erdőből, a Somlyó-nyeregben már folyt a szentmise, zarándokok tízezrei
figyelték az eseményeket. Miután a többiek is lejöttek a Nagy-Somlyóról, mi is
megfelelő helyet kerestünk magunknak és a Hazajáró-zászlónak a hegyoldalban.
Itt csatlakozott hozzánk Jakab Éva, az EKE Székelyudvarhelyi Osztályának tagja,
akit már korábbról „ismertem” a népszerű közösségi oldalról, személyesen
azonban vele is itt találkoztam először.
A barátaim tudják rólam, hogy nem vagyok
vallásos, így számomra ennek a napnak a fénypontja akkor következett el, amikor
a szentmise végén a Somlyó-nyeregben összegyűlt több tízezer (vagy talán több
százezer?) zarándok együtt énekelte el a Magyar, majd rögtön utána a Székely
Himnuszt. Felejthetetlen pillanat volt, mindkét himnusz alatt elcsuklott a
hangom, amit lassan őszülő halántékkal sem szégyellek egyetlen percig sem… Lengette
a szél a magyar, a székely, az árpád-sávos zászlókat, és közöttük ott
lengedezett a Hazajáró zászlója is. Torokszorító pillanat volt…
Utolsó székelyföldi esténken többen
összejöttünk Sanyinál a szálláson, mint ahányan a házban elfértünk volna, ezért
néhányan, köztük én is a szomszédban aludtunk. Azért, hogy mi, a messze földről
érkezett idegenek elférjünk a szobájuk ágyán, szőnyegén, padlóján,
vendéglátóink, Kuna József és felesége a konyhában megvetett ágyon aludtak,
majd ezek után reggel kávéval és süteménnyel vendégeltek meg minket. Azt
hiszem, ékes példája ez a messze földön híres székelyföldi vendéglátásnak…
Vasárnap reggel aztán borongós,
csöpögős időre ébredtünk. Erre a napra már nem volt tervezve forgatás, az
egyetlen hivatalos program Nyíró József, a Székely Apostol újratemetése lett
volna Székelyudvarhelyen. Mint bizonyára köztudott, az újratemetés különböző formai
okokra hivatkozva elmaradt, helyette ökomenikus megemlékezésre került sor
Székelyudvarhelyen, a Papkertben felállított hatalmas színpad előtt. Ennek
végét már nem is vártuk meg, fáradtan, de felejthetetlen, életre szóló
élményekkel gazdagodva indultunk a hazáig tartó hosszú útra.
Ezúton is szeretném megköszönni a
Hazajáró stábjának, hogy részt vehettem ezen a túrán. A zarándok-túrának
köszönhetően régi barátokkal, ismerősökkel találkozhattam újra, új barátokra,
ismerősökre találhattam. Ha nem is sokszor, de néhány alkalommal volt már
szerencsém Székelyföldön járni, találkoztunk is már vendégszerető székely
emberekkel (pl. névrokonommal, a székelyudvarhelyi Nagy Árpáddal), de most
először találkozhattam a szülőföldjükön a legendásan vendégszerető, szerény,
öntudatos székely emberekkel. Meghatározó élmény volt…
Mint az anyaországban élő magyar
ember kicsit kilógtam a sorból, hiszen sem a felvidéki csapatba, sem az erdélyi
csapatba nem illettem bele. Ez sem nem szégyen, sem nem dicsőség, ez tény. Ha
nagyon akarnám, fel tudnék mutatni felvidéki ősöket, hiszen anyai dédszüleim a
jelenleg Szlovákiához tartozó Ipolybalogon születtek és éltek. De azt hiszem,
nem ezen múlik. Sokkal inkább azon múlik, hogy belülről, a lelkével hogyan éli
meg az ember ezeket a pillanatokat, történéseket.
Hosszúra nyúlt beszámolóm végén
álljon itt a Nyerges-tetőn álló kopjafák egyikén olvasható mondat, amelyhez azt
gondolom, nem kell kommentár: „Ma a
székely a legmagyarabb magyar, s a magyarnak, hogy újra igazán magyarrá
lehessen, előbb székellyé kell válnia.” (Kodály után szabadon…)
A túra résztvevői: Kenyeres Oszkár,
Moys Zoltán, Schödl Dávid, Tóth József, Kiss Attila, Czakó Adorján,
Scheirich László, Hodossy Péter, Dobos Zoltán, Jakab Sándor, Roskó János,
Csengeri Attila, Molnár Sándor, Olti Kálmán, Kánya József, Ferencz Sándor és
felesége, Imre Éva, Almási György és felesége, Marika, Nyisztor Miklós és
lánya, Nyisztor Noémi, Tóber József, Boros János, Jakab Éva.
Mindnyájuknak köszönöm a barátságot,
a lehetőséget, az élményeket…
Az évadzáró túrán készült felvételek
2012. június 3-án, vasárnap délután 14:40-kor kerülnek adásba a Duna TV-n.
Ezután őszig nem jelentkezik új
adásokkal a műsor, de a Hazajáró hűséges nézői addig sem maradnak túrák nélkül.
A nyári szünetben az eddigi 35 adásból a szerkesztők által kiválasztott 15
részt ismétli a Duna TV a megszokott vasárnap délutáni időpontban. Ezen kívül a
Duna World csatorna hétköznap esténként 21 óra körüli kezdési időpontban megismétli
az eddig látott összes Hazajáró műsort. Az ismétlésekhez a Hazajáró stábjának
nevében is mindenkinek jó szórakozást, az előttünk álló nyárra pedig
mindenkinek élményekkel teli, szép túrákat kívánok!
Szöveg: Tátraturista; Fotók:
Hazajáró
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése