Május végén, a pünkösdi hosszú hét végén ismét kedves meghívásnak tehettem eleget. A Duna TV-n látható „Hazajáró” című turisztikai magazin vendégeként több, a korábbi adásokban szerepet vállaló társammal együtt részt vehettem a stáb által szervezett pünkösdi zarándoklaton. Erre valamennyi korábbi szereplőt meghívták, és jó néhányan éltünk is a lehetőséggel.
Egy hosszú és fárasztó, utazással telt nap, valamint a megérkezést követő késői vacsora utáni rövid éjszakát követő reggelen várakozással telve indultunk el Székelyföld egyik legszebb vidéke, a Gyimesek felé. Zarándok-túránkat a Csíkszeredából az ezeréves határra vezető útvonal egyik ismert tájékozódási pontján, a Gyimesi-hágón kezdtük.
„A Gyimesi-hágó (más néven Fügés-tető vagy Csermászó) a Tatros mentén, a Csíki-havasokban található, a Csíki-medence és a Gyimesek között. A Gyimesi-hágó egykoron a székely menekülők útvonala volt, bár a középkorban inkább a Szép-havason átvezető útvonalat használták. A madéfalvi vérengzés miatt menekülő, vagy a szegénység elől kivándorló székelyek egy része meg sem állt Moldváig, egy részük azonban közvetlenül a hágó után, a Tatros-menti Gyimesekben telepedett le. Az itt élők a "gyimesi csángók". Mivel ők Erdélyben éltek, nem szakadtak úgy el Székelyföldtől, mint a moldvaiak, ugyanolyan szép magyarsággal beszélnek, mint a székelyek Csíkban.”
Ezen a túrán a stábból Kenyeres Oszkár, Moys Zoltán, Schödl Dávid és Tóth József vett részt. A meghívottakat Scheirich László, Hodossy Péter, Dobos Zoltán, Jakab Sándor, Roskó János, Csengeri Attila és jómagam képviselte. Ezen és a következő napon vezetőink Olti Kálmán és Kánya József, az Erdélyi Kárpát Egyesület Csíkszéki osztályának tagjai, a környék kitűnő ismerői voltak, akik korábban a Gyimeseket bemutató részben kalauzolták a Hazajárót.
![]()
Túránk a piros sáv jelzésen indult, úticélunk a Szép fejen keresztül Kóstelek, ez a hegyekkel körülvett, elzárt kis gyimesi csángó falu volt. Az indulás utáni percek az egykori országunk több tájáról érkezettek kölcsönös megismerkedésének jegyében teltek, közben persze többször forgattunk is, és érdeklődve hallgattuk vezetőink mondandóját. Reggel még napsütéses, de kissé felhős időben vágtunk neki a túrának, napközben aztán a felhők egyre inkább átvették a hatalmat, egyre kevesebb lett a napfény, és egyre nagyobb a homály. A Motorsirülő nevű kilátóponton hosszabb forgatási szünet következett, itt már egyre fenyegetőbbé váltak a felhők, amelyek néhány perc múlva rövid, de heves és rendkívül hideg jégeső formájában könnyítettek terhükön. Az alig néhány perces zápor során nagyságrendileg kb. 10 fokot esett a hőmérséklet, ezután bizony már végig rajtunk maradt a hosszú ujjú felső. A Szép fej nevű magaslatról a Péter-havas felé indultunk, itt már elhagytuk a jelzett utat, innentől tapasztalt vezetőinkre volt bízva sorsunk. Egy hosszú gerincvándorlás végén késő délután érkeztünk meg Kóstelekre, de sajnos utunk vége felé ismét rákezdett az eső, ezúttal már nem olyan hevesen, de sokkal kitartóbban esett, így aznapi penzumunk utolsó fél óráját végig esőben tettük meg a falu felé meredeken lejtő hegyoldal járatlan útjain.
A faluban, az egykori csűrből kialakított Magyar Házban a helyi magyar tanító, a Gyergyószárhegyről származó Ferencz András és felesége, a sepsiszentgyörgyi Imre Éva várt minket. Vendéglátóink jó szóval, a székely emberekre jellemző kedvességgel, és ami ekkor nem kevésbé fontosnak bizonyult, fűtött kemencével vártak minket. Ez átázott ruháink megszárítása miatt volt fontos, és a jó meleg kemencének köszönhetően reggelre bakancsaink és ruhánk is megszáradtak. De addig még történt egy s más. Valódi csángó ételekből összeállított vacsorával kedveskedtek nekünk, aminek csúcspontja számomra, és még sokunk számára az a felejthetetlenül finom fánk volt, melyet vendéglátóink segítői, Almási György és felesége, Marika készítettek és tálaltak fel nekünk. Vacsora után sokáig beszélgettünk Andrással és Évával, majd aludni tértünk a csűr felső szintjén kialakított szobákban, a földre terített matracokon, paplanokon, ki-ki saját hálózsákjában.
![]()
Reggelire szintén hagyományos gyimesi étket tálaltak nekünk, és a borzongatóan hűvös időben egy száraz nap reményében vágtunk neki ismét a hegynek, hogy a Szellő-tető érintésével megérkezzünk Csíkcsomortánra, majd azon keresztül Csíksomlyóra, a kegytemplomhoz. Vezetőink mellé csatlakozott Almási György is, aki ebben az eldugott zsákfaluban élte le teljes életét, így szinte méterről-méterre ismerte a falut övező hegyoldalakat. Meredeken, az előző napi esőtől sáros erdei utakon kapaszkodtunk fel ismét a gerincre, és amint nagyjából 2 óra múltán ritkulni kezdett az erdő, egyszer csak a távolban megláttuk mai túránk tetőpontját, a Szellő-tetőt. Almási György barátunk innen már visszaindult, és a tőle való koccintós búcsú bizony torokszorítóra sikeredett, sokunk szeme és György szeme is elhomályosult az érzéstől. Ez az egyszerű, kedves magyar ember sokáig integetett egyre távolodó csapatunknak, majd miután eltűnt az erdő fái között, még egyszer visszalépett egy utolsó intésre. Felejthetetlen momentuma volt ez túránknak…
Innen már Olti Kálmán és Kánya József vezette tovább a csapatot, akik minden egyes magaslaton körbemutogatták nekünk a vidéket, végigvezetve tekintetünket a közeli és a távoli csúcsokon. A forgatások miatti hosszabb szünetek ellenére végül csak megérkeztünk a Szellő-tetőre. Az 1494 méter magas csúcson ismét forgattunk, itt mindenkinek jutott egy-két rövid, rögtönzött mondat. Nekem egyik kedves székelyföldi idézetem jutott eszembe, melyet a Madarasi-Hargita egyik kopjafáján olvastam: „Nem sírok én édesanyám, csak a szemem könnyes…”
De e nap csúcspontja csak a forgatás befejezése, a kamera kikapcsolása után következett. Csoportunk két tagja, Dobos Zoli és Csengeri Attila is kitűnő hanggal vannak megáldva, így ők voltak azok, akik minden előzetes megbeszélés nélkül, spontán rákezdtek a Himnusz, majd a Székely Himnusz soraira. Talán mondanom sem kell, összeszorult gyomorral, csillogó szemmel énekeltük…
![]()
A Szellőt-tetőről aztán már lefelé vezetett az utunk egészen Csíkcsomortánig. Útközben ismerősökkel találkoztunk, akik itt csatlakoztak a zarándok-túrához. A lefelé vezető úton többen is jöttek szemben, a Szellő-tető felé tartva, köztük a stáb tagjai újabb ismerősökre bukkantak. Végül is több forgatási szünettel, de csak megérkeztünk Csíkcsomortánba, majd onnan már autóval jutottunk el Csíksomlyóba, a kegytemplomhoz. Itt már gyülekezett a tömeg, az izgatott sürgés-forgáson érezni lehetett, hogy másnap az évente egyszer előforduló jeles esemény következik a kegyhely életében. Itt elköszöntünk vezetőinktől, Olti Kálmántól és Kánya Józseftől, majd az esti szentmisét követően a kegytemplomban megnéztük a csíksomlyói Szűz Mária szobrát, amely a templom legértékesebb műkincse. A nap végén ismét első napi szállásunkon, Csíkszépvízen tértünk pihenőre házigazdánk, Molnár Sándor házában. Előtte azonban ismét jót vacsoráztunk a csíkszépvízi Kassay Fogadóban, ahol a Kósteleken töltött éjszakát kivéve minden napot kezdtünk és befejeztünk.
![]()
Szombaton aztán ismét borongós napra ébredtünk, de az eső szerencsére egész nap elkerült minket. Mint előző napi vezetőink elmondták, a csíksomlyói búcsúban 10 évente ha egyszer nem esik az eső, az már jó átlagnak számít… Nos, 2012-ben mi megúsztuk eső nélkül, ami azért jelentősen hozzájárult a jó hangulathoz. Reggel 9-kor volt meghirdetve a találkozás helybeli barátainkkal a Somlyó-nyeregbe vezető úton található Mária-kútnál. Az igazat megvallva kicsit késtünk, de így is óriási élményt jelentett az erdélyi barátainkkal történő találkozás. Jómagam a Barátommal, Nyisztor Miklóssal és nagylányával, Noémivel történő találkozást vártam leginkább, hiszen Mikivel sok évvel ezelőtt találkoztunk utoljára, még anno a szép emlékű Magyar Hegymászástörténeti Társaság éves összejövetelein. A régen látott barátnak kijáró szeretettel öleltük meg egymást, majd gyorsan megismerkedtünk a többiekkel is. Itt csatlakozott hozzánk az EKE Székelyudvarhelyi Osztályának tagja, Boros János, aki korábban a Madarasi-Hargitára vezette a stábot. Szintén itt találkoztunk az EKE Gyergyószentmiklósi Osztályának tagjával, Tóber Józseffel, aki a Nagy-Hagymás túrán volt a csapat vezetője. A régi-új barátokkal kibővült csapatunk a piros kör jelzésen haladva a Nagy-Somlyó hegyét vette célba, hogy operatőrünk a hegy tetején álló kilátóból is megörökítse a szentmisére érkező zarándokok tömegét. A kilátónál elég sokan összegyűltünk, így többen nem is mentünk fel a vasszerkezet tetejére, inkább „toronyiránt” lefelé indultunk a meredek, avarral vastagon meghintett ösvényen. Mire kiértünk az erdőből, a Somlyó-nyeregben már folyt a szentmise, zarándokok tízezrei figyelték az eseményeket. Miután a többiek is lejöttek a Nagy-Somlyóról, mi is megfelelő helyet kerestünk magunknak és a Hazajáró-zászlónak a hegyoldalban. Itt csatlakozott hozzánk Jakab Éva, az EKE Székelyudvarhelyi Osztályának tagja, akit már korábbról „ismertem” a népszerű közösségi oldalról, személyesen azonban vele is itt találkoztam először.
A barátaim tudják rólam, hogy nem vagyok vallásos, így számomra ennek a napnak a fénypontja akkor következett el, amikor a szentmise végén a Somlyó-nyeregben összegyűlt több tízezer (vagy talán több százezer?) zarándok együtt énekelte el a Magyar, majd rögtön utána a Székely Himnuszt. Felejthetetlen pillanat volt, mindkét himnusz alatt elcsuklott a hangom, amit lassan őszülő halántékkal sem szégyellek egyetlen percig sem… Lengette a szél a magyar, a székely, az árpád-sávos zászlókat, és közöttük ott lengedezett a Hazajáró zászlója is. Torokszorító pillanat volt…
Utolsó székelyföldi esténken többen összejöttünk Sanyinál a szálláson, mint ahányan a házban elfértünk volna, ezért néhányan, köztük én is a szomszédban aludtunk. Azért, hogy mi, a messze földről érkezett idegenek elférjünk a szobájuk ágyán, szőnyegén, padlóján, vendéglátóink, Kuna József és felesége a konyhában megvetett ágyon aludtak, majd ezek után reggel kávéval és süteménnyel vendégeltek meg minket. Azt hiszem, ékes példája ez a messze földön híres székelyföldi vendéglátásnak…
![]()
Vasárnap reggel aztán borongós, csöpögős időre ébredtünk. Erre a napra már nem volt tervezve forgatás, az egyetlen hivatalos program Nyíró József, a Székely Apostol újratemetése lett volna Székelyudvarhelyen. Mint bizonyára köztudott, az újratemetés különböző formai okokra hivatkozva elmaradt, helyette ökomenikus megemlékezésre került sor Székelyudvarhelyen, a Papkertben felállított hatalmas színpad előtt. Ennek végét már nem is vártuk meg, fáradtan, de felejthetetlen, életre szóló élményekkel gazdagodva indultunk a hazáig tartó hosszú útra.
Ezúton is szeretném megköszönni a Hazajáró stábjának, hogy részt vehettem ezen a túrán. A zarándok-túrának köszönhetően régi barátokkal, ismerősökkel találkozhattam újra, új barátokra, ismerősökre találhattam. Ha nem is sokszor, de néhány alkalommal volt már szerencsém Székelyföldön járni, találkoztunk is már vendégszerető székely emberekkel (pl. névrokonommal, a székelyudvarhelyi Nagy Árpáddal), de most először találkozhattam a szülőföldjükön a legendásan vendégszerető, szerény, öntudatos székely emberekkel. Meghatározó élmény volt…
Mint az anyaországban élő magyar ember kicsit kilógtam a sorból, hiszen sem a felvidéki csapatba, sem az erdélyi csapatba nem illettem bele. Ez sem nem szégyen, sem nem dicsőség, ez tény. Ha nagyon akarnám, fel tudnék mutatni felvidéki ősöket, hiszen anyai dédszüleim a jelenleg Szlovákiához tartozó Ipolybalogon születtek és éltek. De azt hiszem, nem ezen múlik. Sokkal inkább azon múlik, hogy belülről, a lelkével hogyan éli meg az ember ezeket a pillanatokat, történéseket.
Hosszúra nyúlt beszámolóm végén álljon itt a Nyerges-tetőn álló kopjafák egyikén olvasható mondat, amelyhez azt gondolom, nem kell kommentár: „Ma a székely a legmagyarabb magyar, s a magyarnak, hogy újra igazán magyarrá lehessen, előbb székellyé kell válnia.” (Kodály után szabadon…)
A túra résztvevői: Kenyeres Oszkár, Moys Zoltán, Schödl Dávid, Tóth József, Kiss Attila, Czakó Adorján, Scheirich László, Hodossy Péter, Dobos Zoltán, Jakab Sándor, Roskó János, Csengeri Attila, Molnár Sándor, Olti Kálmán, Kánya József, Ferencz Sándor és felesége, Imre Éva, Almási György és felesége, Marika, Nyisztor Miklós és lánya, Nyisztor Noémi, Tóber József, Boros János, Jakab Éva.
Mindnyájuknak köszönöm a barátságot, a lehetőséget, az élményeket…
Az évadzáró túrán készült felvételek 2012. június 3-án, vasárnap délután 14:40-kor kerülnek adásba a Duna TV-n.
Ezután őszig nem jelentkezik új adásokkal a műsor, de a Hazajáró hűséges nézői addig sem maradnak túrák nélkül. A nyári szünetben az eddigi 35 adásból a szerkesztők által kiválasztott 15 részt ismétli a Duna TV a megszokott vasárnap délutáni időpontban. Ezen kívül a Duna World csatorna hétköznap esténként 21 óra körüli kezdési időpontban megismétli az eddig látott összes Hazajáró műsort. Az ismétlésekhez a Hazajáró stábjának nevében is mindenkinek jó szórakozást, az előttünk álló nyárra pedig mindenkinek élményekkel teli, szép túrákat kívánok!
Szöveg: Tátraturista; Fotók: Hazajáró
