Az alábbi, 130 évvel ezelőtt született írás a Magas-Tátra egyetlen, jelenleg látogatható barlangját írja le feltárásának idején, 1882-ben. A barlang feltárásához több mondaszerű történet fűződik, az egyik szerint medvét keresett itt egy vadásztársaság, de medve helyett egy csodálatosan szép cseppkőbarlangot találtak.
A cseppkővel gazdagon díszített barlang bejárati részét a benne talált feliratok szerint az aranyásók már a XVIII. században ismerték („Michael Scholtz 1713”, és „Thomas Mayer, Jacob Haaz, Jacob Herzogh 1731” szövegű feliratokat láthatunk a barlang falain), valamint fennmaradtak feljegyzések, melyek tanúsága szerint a szepesbélaiak és a késmárkiak már 1826-ban is tudtak létezéséről, de tényleges feltárására csak 1881-1884 között került sor.
A szepesbélai Husz György és Britz János 1881. augusztus 5-én, az erdőben kószálva egy korhadt fatuskókkal elzárt, füvekkel és mohával benőtt szűk nyílást vett észre, a mai bejárattól kb. 82 m-rel magasabban. Ezek eltávolítása után egy szűk, kéményszerű barlangot találtak, amelybe csak nagy nehézségek után sikerült beljebb jutniuk. A barlang feltárásába később bekapcsolódott a szintén szepesbélai Verbovszky Imre és Kaltstein Ágoston. A barlang egy részét a hozzá vezető út kiépítésével, a bejárat mellé pedig egy menedékház felépítésével már a feltárás megkezdése után, 1882-ben nyitották meg a nagyközönség előtt, majd 1896-tól az akkor még más barlangokban ritkaságszámba menő elektromos világítást is bevezették. Lássuk, mit írt erről a barlangról dr. Róth Samu a Magyarországi Kárpátegyesület 1882-es évkönyvében (részlet az írásból):
![]()
„A Magas-Tátrának és környékének mészkőhegységeiben számos barlang van, melyek részint sajátságos alkotásuk, részint pedig a talajukban levő ember- vagy állatmaradványok miatt méltók, hogy részletesebben leírassanak és tágasabb körben is megismertessenek.
A bélai mészkőhegységben számos barlang van, melyek részint már régibb idők óta ismeretesek, részint pedig csak a legújabb időben fedeztettek fel. Az elsőkhez tartoznak az Alabástrom-barlang és a Jégpincze, az utóbbiak csoportjában különösen érdekes a Cseppkő-barlang. Ezen három barlang közel van egymáshoz és talán nem sokára gyalogút által lesz összekötve egymással, úgy hogy egy napi kirándulás alkalmával mind a három barlang és az azok közelében levő és gyönyörű kilátást nyújtó pontok (Kilátás, Vaskapu, esetleg Homlokos stb.) kényelmesen megtekinthetők lesznek.
A Bélai-cseppkőbarlang
Béláról a zsdjári úton haladva 11 k.m. távolságban a Kotlina nevű völgybe érkezünk, melyben az utunktól elváló landoki út húzódik el. Ezen tájon elhagyjuk az országútat és balfelé az úgynevezett Quellgründchenben (Forrás-völgvecske) kényelmes gyalogúton, mely különben lóháton is megtehető, felfelé hatolunk. Körűlbelől félórai járás után a barlanghoz érünk, mely elé Béla városa ez évben menedékházat építtetett. Ezen barlang bejáratát Gulden Lőrincz, bélai, és Fábry, késmárki aranykereső már 1826-ban fedezték fel, de beljebb nem mertek hatolni egyrészt a barlang előrészének felette szűk voltánál fogva, másrészt pedig azért nem, mivel az erős légáram kioltotta a gyertyalángot. Ezen felfedezés későbben teljesen feledésbe ment; és az újabb nemzedék még hírből sem ismerte ezen barlangot, midőn 1881-ben Britz és Husz, bélai polgárok, azt újból felfedezték és kötelekkel meg fáklyákkal ellátva egy részét át is kutatták. Az 1881-iki év aug. 25-kén egy nagyobb számú, részben szakértőkből álló társaság kereste fel ezen bejárt részt, mely alkalommal több rendbeli mérések is eszközöltettek. A barlang akkor még nehezen volt bejárható: több helyen sok méternyi távolságra hason vagy térden kellett csúszni, s a hol fel lehetett egyenesedni, ott az útban heverő kőtuskók vagy különböző magasságú lépcsők felette megnehezítették a közlekedést. Két helyen körülbelől 8 méternyi meredek falról kötélén kellett lebocsátkozni, s az egész társaság nem győzte eléggé csudálni Britz és Husz urak bátorságát, kik első ottlétük alkalmával minden segítség nélkül ezen előttük még teljesen ismeretlen mélységbe mertek lebocsátkozni; és ezen két úr valóban megérdemli, hogy nevök megörökíttessék az által, hogy ezen két falat Britz és Husz-lépcsőjének nevezzük.
A benyomás, melyet ezen barlang az egész társaságra gyakorolt, teljesen megegyező volt: a barlang egyes részei szépek, némelyek méreteiknél fogva impozánsak, de a hozzáférés oly annyira nehéz és néhol veszedelmes, hogy az eredmény nem áll kedvező arányban a reá fordított munkával és fáradsággal. Ezen kedvezőtlen ítélet daczára azonban akadtak Béla városában lelkes férfiak, kik nem rettentek vissza a természet gördítette akadályoktól. hanem ernyedetlen szorgalommal hozzáláttak azoknak eltávolításához; és ez teljesen sikerűlt is. Fáradozásuk azonban még azáltal is lett jutalmazva, hogy új, az elsőknél sokkal szebb, sokkal érdekesebb részleteket sikerűlt felfedezni. Ezen fáradhatatlanok sorában első helyen Kaltstein Ágoston urat kell felemlíteni, ki a barlang hozzáférhetőségének létesítésénél, valamint a további kutatásoknál vezérszerepet játszott; nem hallgathatni el azonban Ludvigh János, Verboszky Imre, Dr. Greisiger és végűl tisztelendő Weber Samu érdemeit sem, melyeket Kaltstein úrnak lelkes támogatása, Weber úr azonkívül még a barlangnak lapok útján való megismertetése által szereztek maguknak.
A munkálatok szorgalmasan folytak az egész télen s tavaszon át, és f. évi július 6-án megtörtént a barlangnak ünnepélyes megnyitása s a közönségnek megtekintés végett való átengedése. Én Béla városának megtisztelő meghívása folytán két ízben látogattam meg e barlangot a múlt évi aug. 25-ikén és ez évben a megnyitás alkalmával. Az ezen két esetben szerzett tapasztalataim, továbbá Róth Márton és Kövi Imre barátim mérései és végűl Weber Samu úr szóbeli és irodalmi adatai azon kedvező helyzetbe juttatnak, hogy a t. olvasóknak meglehetős hű képet adhassak a barlang mostani állapotáról. De meg kell jegyeznem, hogy leírásom csak az eddig megnyitott részre vonatkozik, s hogy ezenkívül még számos terjedelmes ág van, melyekhez azonban a nagy közönség még nem férhet hozzá.
A Bélai-cseppkőbarlang szürkés-fehér triaszkorbeli mészkőben van, melynek tisztán felismerhető rétegei É.-D. irányban csapnak és Ny. felé körülbelül 40 foknyi szög alatt dűlnek. A bejárat É.-Ny. felé néz és Kolbenheyer Károly légsúlymérővel történt mérései szerint 962,6 méternyire fekszik a tenger színe felett.
A barlang előrésze kezdetben délkelet felé tart, nem sokára azonban egyenesen kelet felé fordúl; eredetileg oly szűk volt, hogy hason kellett csúszni, most azonban már annyira ki van tágítva, hogy kissé hajolt állásban kényelmesen lehet benne végig járni. Azután délkeletnek, délnek és délnyugatnak fordúlva eljutunk egészen a Britz- és Husz-lépcsőkig, melyek a bejárattól 144 méternyi távolságban vannak. Útunk nagyobbára a rétegek csapása irányában, folytonosan lefelé vezet. A lépcsőkről lemenve, délkeleti irányt veszen a mindinkább táguló barlang, melynek falain itt-ott már cseppkő-képződmények is mutatkoznak. A hőmérséklet ezen tájon 7° C. volt. Tovább haladva egy baloldali hasadékon át, eljutunk a barlang legmélyebb pontjához, mely 882,4 méternyire van a tenger színe felett. Visszatérve a tágasabb üregbe és néhány lépcsőn déli irányban felfelé haladva, ismét nyugatra kell kanyarodnunk; irányunkat még többször megváltoztatva. de mégis nagyjában dél felé haladva, eljutunk a barlangnak egy oly részletébe, mely részint nagy méreteinél, részint cseppkő-képleteinél fogva (szószék, fül stb.) igen érdekes. Ezen üregtől nagyjában éjszaki irányban húzódik a „dalcsarnok", melynek gyorsan emelkedő és nedves talaján nem könnyen lehet felhatolni. A dalcsarnok kezdetén (886,2 m.) meglehetős mély tócsa van, melynek vize 2° hőmérsékletet mutatott, míg a levegő hőmérséklete ezen a helyen közel 8° C. volt. A tócsával szemben balfelé van a „szoborcsarnok" kisebb méretű, de igen változatos alakú és még jelenleg is képződő cseppkő-képletekkel. Visszatérve a dél-nyugat felé vezető főútra, több medenczéhez érkezünk, melyekben különösen esős időben víz szokott összegyűlni; s ugyancsak itt van a baloldali fal mellett egy 34 méter mély kút is, mely a barlang eddig ismeretes legmélyebb pontjához vezet le. Az 1881-diki látogatásunk alkalmával csak az említett tócsákig jutottunk, melyeknek utolsója a bejárattól 286 méternyi távolságban van; a legnagyobb 900 méternyire van a tenger színe felett. Múlt évi látogatásunk alkalmával azonban már tovább hatoltunk; a tócsák mellett levő meredek falra 18 m magas lépcső vezet fel a „Parnassus"-ra, honnan kezdetben délnek és azután délnyugatnak fordúlva, az óriási méretű „Kaltstein Ágost-dómba" kerülünk, mely balfelé a nagy közönség számára addig még hozzá nem férhető, de messze elhúzódó üregekkel áll összefüggésben, míg jobbfelé egy szabályosan boltozott 140 m. hosszú és a legváltozatosabb cseppkő-képződményekkel és alakzatokkal díszített ágba vezet, melynek kezdete 934,4 m., vége pedig közel 970 m.-nyire, van a tenger színe felett, tehát csak valamivel magasabban a bejáratnál. Ezen ág előrészét „kápolná”-hoz hasonlították, melyben a „keresztelő-kő" és „szenteltvíz-tartó" is van; nem messze a kápolnától terül el a „temető" (960,8 m.). melyben cseppkő-alkotta sírdomb-sorok és sírkövek láthatók. Azután következik a „díszterem", mely leggazdagabb mindenféle phantastikus képletekben. Itt mind a stalaktitok, mind a stalagmitok felette nagy számmal és igen különböző méretekben vannak kiképződve. Némely képződmény megkövesedett vízeséshez, más pálmához, fatörzshez, szoborhoz, jégcsapokhoz stb. hasonlít. Ezen ágnak egy oldalsó nyúlványa „a kincses szekrény" még gazdagabb ilynemű képződményekben.
A Bélai-cseppkőbarlangról valóban mondható, hogy minél beljebb hatolunk, annál érdekesebb és élvezetesebb is. Őszinte óhajtásunk, hogy ezen állítás igazsága a még megnyitandó új részletekben is kitűnjék s hogy az ezentúl érkezendő látogatók is még nagyobb mértékben meg legyenek elégedve kirándulásuk eredményével, mint meg volt elégedve az első esztendő 500-600 látogatója.
Tudományos tekintetben ezen barlang kevésbbé fontos; régészeti tárgyak vagy egyéb régibb emberi nyomok, fossil csontok stb. eddigelé nem találtattak. Az egész barlang áramló vizeknek földalatti medre volt, mely az idők folyamában mindinkább tágasabbra vájatott. A vizek a barlang minden eddig ismeretes részéből a legmélyebben fekvő pont felé tartottak és onnan tovább lefelé vették útjokat. Jelenleg a nagyobb víztömegek a barlang ezen színtájából már eltűntek és valószínűleg alantabb fekvő útakon haladnak, minek az a következménye, hogy a barlang nagyobbodása már teljesen megszűnt. De azért nem marad változatlanul ezen földalatti, közel 450 m. hosszú labyrinth: az éltető elem nem hiányzik benne még teljesen; a tetőről lecseppegő és az oldalfalakról lecsurgó víz még folytatja munkáját, ámbár ellenkező irányban, mint hatalmas, mert tömegesebb elődje; a mostani víz épít, alkot, míg a régi rombolt, vájt. A szép cseppkő-képződmények még csak keletkező félben vannak, s ha az emberek barbár keze nem fog zavarólag hatni, évről évre növekedni fognak a barlang szépségei. De azért már ma is olyan érdekesek és számosak, hogy megtekintésök mindenkinek ajánlható.”
