![]() |
Ezen a túrán a tejködben nem készült fotó.
Ez a fotó két héttel később készült a Lengyel-Tátrában. |
Abban az időben még nem jutottunk hozzá az
internetes időjárás előrejelzésekhez, így az itthoni jó időben bízva
elindultunk, hogy a téli úton feljussunk a Tengerszem-csúcsra, természetesen a
szlovák oldalról. Azt tudtuk, hogy a Tátrában még tél van, de azt nem
gondoltuk, hogy olyan felhőbe kerülünk, amilyenbe sem előtte, sem azóta soha. Ahogy
megérkeztünk a Csorbai-tóhoz, már látni lehetett, hogy nem lesz egy verőfényes
napunk, de azért szokás szerint abban bíztunk, hogy a magasság növekedésével
majd tisztulni fog az idő. Hát nem tisztult, sőt… A Poprádi-tóig még viszonylag
elfogadható volt a helyzet, még volt valamennyi látótávolság is, bár én
rettenetesen szenvedtem, fizikálisan egyáltalán nem készültem, ehhez jött még a
lehangoló idő, így aztán nem igazán esett jól a menetelés. A tónál készítettem
pár felvételt, és indultunk tovább, még mindig bízva az idő jobbra
fordulásában. Ahogy elhagytuk a tavat, már láttuk, hogy nem sok jóra
számíthatunk, de azért mentünk tovább. A Hincó-tavakhoz vezető útelágazástól
aztán már nyomokat sem igazán láttunk, de mivel ismertük az irányt, még mindig
nem adtuk fel.
Tomi volt már fenn a menedékháznál télen, emlékezett az útra,
ami nem a szokásos nyári út vonalán vezet, hanem a Békás-tavakat balról megkerülve,
egy meredek emelkedőn vezet a házhoz, majd onnan a csúcsra. Amint azonban elhagytuk
az útelágazást, akkora „tejbe” kerültünk, hogy szó szerint semmit nem
láttunk. Összeolvadt a látóhatár, az
érintetlen, fehér hótakaró, a szintén tökéletesen fehér felhő, és olyan sűrű
lett körülöttünk minden, hogy még a pár méterrel előttem haladó Tomi nyomait is
szinte alig láttam. Ő szokás szerint ekkor már jóval előttem haladt, úgy hogy
látni nem láttam őt, a hangját sem hallottam, és őszintén szólva, kissé
bepánikoltam, mert sem nem látta, sem nem hallottam őt. Szerencsére valahogy
tudtam tartani az irányt, és kicsit feljebb érve valamelyest jobb lett a
helyzet, lassan feljebb emelkedett a mindent beborító fehérség, és megláttam Őt
magam előtt, pár tíz méter távolságban, a befagyott és tiszta fehér hólepelbe
burkolózó Nagy-Békás-tó mellett. Itt aztán biztos, ami biztos alapon ismét
elmajszolt egy szendót, ami végül jól is jött e későbbieket tekintve, ez alatt
az idő alatt ugyanis még feljebb emelkedett a felhő, és már láthatóvá vált a
ránk váró út következő része, egy kb. 50-60 fokos emelkedő formájában. Hát mit
mondjak, nem volt egy szívet melengető látvány számomra… Tomi is valahogy így
lehetett ezzel, és szokásunkhoz híven együtt mondtuk ki: forduljunk vissza, ez
ma nekünk nem fog menni. Ez volt tehát a harmadik olyan túránk, amikor nem
sikerült elérnünk a magunk elé kitűzött célt, de mint már mondtam, emiatt semmi
bosszúság nem volt bennünk, sem a minket „legyőző” hegy, sem pedig egymás iránt
soha nem éreztünk neheztelést. Mindig közösen hoztuk meg a döntéseket, nem csak
a pozitívokat, hanem amikor kellett, a negatívakat is. Többek között ezért is
hiányzik nagyon…
Aznap ismét a Slovanban aludtunk, de akár haza
is jöhettünk volna, hiszen másnapra, ha lehet, még nagyobb „tejbe” kerültünk,
esélyét sem láttuk annak, hogy bármilyen értelmes dolgot véghez tudnánk vinni
fent a hegyen, így egy kis poprádi városnézés után hazajöttünk.
Kókai Tamás ma lenne 41 éves.
A történet folytatódik…
Lejegyezte: Nagy Árpád
