Rendhagyó beszámoló egy téli Baranyec-túráról… Hír

Nagy Árpád
Nagy Árpád
2015/03/27
Hirdetés
A Magyarok a Kárpátok kétezresein túrasorozatunk idei első állomása a Liptói-Tátra harmadik legmagasabb csúcsára, a 2184 m magas Baranecre vezetett március 20-án. A túrát gondosan megterveztük és az előkészületekre sem sajnáltuk az időt. Március 19-én déltájt hívott Árpi, hogy amint „nyílik az ablak” próbáljuk meg a csúcstámadást. Tudtuk, hogy a megfelelő felkészülés a siker záloga, így semmit nem bíztunk a véletlenre. Nagy hangsúlyt fektettünk a fizikai felkészülésre, ezért Árpi aznap kétszer is levitte a szemetet a harmadikról, míg én lábpumpával felfújtam a Twingó hátsóját. Mentális felkészülésként még szerdán, egy jót beszélgettem a BigWall-ban Kandrács Ildikóval, majd Farkas Péterrel az Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség jelenlegi és volt elnökével.

Ez megfelelő motivációt jelentett számomra. Az expedíció szervezésének apró munkáit most sem Kollár Lajosra bíztuk. Talán ennek is köszönhetően a kamerát feltöltetlenül cipeltem fel, és kénytelen voltam a túrát, a kitett gerincen kézben tartott mobillal dokumentálni. Az időjárás jelentésért sem Pártai Lúciát illeti a köszönet, hanem a http://www.magas-tatra.info/ oldalon található számtalan előrejelző oldalt, így nem is jött be az a pár felhő, amit délutánra ígértek. Amint a háttércsapat jelezte, hogy minden együtt áll, Árpi kimondta a bűvös mondatot: Fél hatkor indulás a ház elől!
Az alaptábort majd 3 órával később, a 890 méteren lévő Zsári-völgyi parkolóban állítottuk föl. Az akklimatizációra szánt 10 perc után eljött a pillanat, magyar idő szerint 08:33 órakor, hogy tiszta alpesi stílusban, oxigénpalack, és serpák igénybevétele nélkül megtegyük az első lépéseket a csúcs felé. Számítottunk rá, hogy mások is szeretnék beírni a nevüket a hegymászók nagy történelem könyvébe azzal, hogy 2015. március 20-án, a részleges napfogyatkozás idején elsőnek lépjenek a vágyott csúcsra, ezért tudtuk, hogy fontos a megfelelő taktika is. Ezt követve vágtunk neki a célnak. A turista út, hiányzó jelzéseit figyelmen kívül hagyva pontosan követtük a kitaposott nyomokat. 
A magassághoz kicsit rövidre sikerült alkalmazkodás ellenére remek tempóban haladtunk. A hóhatárt elérve követtük a turista út Z betűit, bár helyenként sportszerűtlen rövidítések nyomait is felfedeztük. Közel egy órája tartott monoton menetelésünk, amikor egy nem kevésbé elszánt szlovák partit vettünk észre mögöttünk. Nyilvánvalóan eltérő taktikával, nyílegyenesen a csúcsra törve haladtak, ráadásul kicsit gyorsabb tempót is választottak. Mosolyogtunk is magunkban, hogy ezzel próbálkoznak. Számítottunk rá, hogy hamarosan utolérve minket, megpróbálnak leszakítani, és ezzel lelkileg megtörni bennünket. 20 perccel később valóban beértek és el is haladtak mellettünk, azonban mi minden különösebb megrázkódtatás nélkül nyugodtan leszakadtunk tőlük. 
Biztosak voltunk a sikerünkben. Amint a törpefenyők sávját (Hillary lépcső) elértük láttuk is, hogy a szlovák srácok töretlen lendülettel haladnak, azonban meglepően nagyra nőtt közöttünk a távolság. Bizonyítékunk ugyan nincs rá, de felmerült bennünk, hogy a helyismeretüknek köszönhetően valószínűleg ismerhettek egy, az egyenes úttól is rövidebb verziót a csúcs felé. Így sajnos minket megelőzve léphettek fel a Baranec betonból készült obeliszkje mellé. Mi az 1350 méter szintet sportszerű körülmények között 4 óra alatt tettük meg felfelé. 
A csúcson utolért szlovák vetélytársainkról ilyen tekintetben nem tudok nyilatkozni, de még maszatos volt a szájuk a csúcs-csokitól, amikor mi is megérkeztünk. Az egyiküket kérdőre is vontam, a rövidebb útra vonatkozóan. Amikor végül megtört, ékes szlovák nyelven mentegetőzni kezdett. Éreztem, hogy a lényegre tért, ezért gondosan lejegyeztem a szavait, majd elköszöntünk. Ők elindultak a Smrek felé, ezzel talán a könnyebb feljutásukat akarták kompenzálni. 

Mi sem élvezhettük sokáig a látványt, mert minden csúcsmászás csak akkor fejeződik be, ha épségben le is jöttünk a hegyről. A csúcsfotók elkészülte után igyekeztünk a halálzónát magunk mögött hagyni, mivel már éreztük, hogy a magasság a testünk utolsó tartalékait emészti. Amint 2000 méter alá értünk, kicsit meg is könnyebbültünk, de az út lefelé sem volt unalmas. 
Meglepetésünkre egy újabb csúcshódító szlovák csapattal találkoztunk. Gondoltam, hogy ideje rendbe tenni évezredes barátságunkat és a gondosan lejegyzett útbaigazítást továbbadtam az utánunk haladóknak. Egyikükön látni véltem a meghatódottságot is, amint könnyeit nyelte a gesztusom következtében. Később ezt a pillanatot újra értékeltem a Google fordítójának segítségével, mivel a gondosan lejegyzett útmutató a brindzové halusky, egy igen ritka - a ziari-völgyben jellemző - elkészítési módjának a leírása volt és az általam 400-600 métereknek hitt távolságok a krumpli-liszt arányt jelölték. 
Természetesen a visszaúton is számtalan veszély leselkedett ránk, és kissé könnyelmű lépés volt részünkről, hogy nem vettük kötélvégre magunkat az időközben szottyosodó hóhidak leküzdése közben. Néhány szerencsés beszakadással pont elegendő figyelmeztetést kaptunk a hegytől. 
A csúcsról 2 óra 30 perc alatt értünk le az alaptáborba, a lefelé is hiányos jelzések ismételt figyelmen kívül hagyásával, az elinduláshoz képest 12 km-el később. Természetesen a nepáli hatóságok előírásainak megfelelően lehoztuk a hegyről az előírt 8 kilogrammnyi szemetünket is, amit úgy tudtunk teljesíteni, hogy közel 7,5 kilónyi követ fel is kellett cipelnünk.
Az autóba ülve aztán a könnyeinket nyeltük mi is. No, nem a szeretett hegy elhagyása, hanem az egyre erősödő térdfájásunk okán…
Ezzel most pályázhatunk a 2015. év mászására a sajátos stílusú túraleírás kategóriában?

Benus Tibor (Hetiszubjektív).


Hirdetés
Hirdetés