Az emberek még néhány száz évvel ezelőtt is különös,
titokzatos világot képzeltek a magas hegyekbe, s nem is igen merészkedtek fel
ebbe a számukra sejtelmes, babonákkal teli világba. Hitük szerint sárkányok,
óriások, törpék őriztek ott hatalmas kincseket, kő- és hólavinákat zúdítva a
kincskeresőkre. Mások az Istenek lakóhelyének tartották a hegyeket, ahol szent
cselekmények történnek. De a vadorzók és a csempészek feljebb merészkedtek a
hegyek közé, s a legendák megkoptak, később már csak az aranyérc-hegyekről szóltak.
A pásztorok és a zergevadászok voltak az elsők, akik feljártak a hegyek közé,
és a környékbeli falvak tanítóival együtt a későbbiek során is nagy szerepet
játszottak a tátrai csúcsok megmászásában, feltárásában. Az ő elbeszéléseik után
egyre többen kaptak kedvet a hegyek világának megismeréséhez.
A XVI. század második felétől kezdődően megjelentek a
Tátra látogatói között a kincskeresők, az aranyásók. Ezek a hiszékeny emberek
hitelt adtak a Tátráról szóló mondáknak, és hónapokat töltve a hegyek között összegyűjtötték
a színes és csillogó köveket. A hegység gazdagságáról szóló különböző
szóbeszédek mellett állítólag közkézen forgott egy könyvecske is, amely a
Tátra kincseit ismertette meg az olvasóval. A megtalálni vélt hatalmas kincsek
keresése sok kalandort hozott a hegységbe.
Grósz Alfréd, minden idők egyik
legjobb szepesi hegymászója, a tátrai hegymászás ás turizmus történetének egyik
legjelentősebb kutatója, ahogy nekrológjában nevezték, „Az utolsó Zipser” élete
során megszámlálhatatlan előadást tartott a Tátráról. Egyik előadásában
hangzottak el az alábbi, a tátrai mondák, néphitek eredetével kapcsolatos
mondatok:
„Egykoron, mikor a legrégibb
Tátra-mondák keletkeztek, akkor a hegyeink világa még valóságos mesebirodalom
volt: még igen sok titkot, rejtélyt őrzött, amelyek ma már régen meg vannak
fejtve és föltárva. A misztikusnak az ingere foglalkoztatta a fölajzott
fantáziát, ez meg tarka poézist teremtett, amely mondákban és legendákban
nyilvánult meg. Minden körül, ami felfoghatatlannak tűnt, amit logikusan nem
tudtak az emberek maguknak magyarázni, lendületes képzelőtehetségükkel mondák
csillogó fonalát szőtték. Ezek létrejöttéhez az a körülmény is hozzájárult,
hogy akkor a romantika is még eredetibb volt mint most, az ősvadonban való
vándorlások úttalan terepen összehasonlíthatatlanul bajosabbak és némely
tekintetben kalandosabbak. Azon kívül az emberek lelkében még mélyen
gyökerezett a babona, ami termékeny táptalaj volt mondák keletkezéséhez.
Abban a régmúlt korban, mikor a nép
még hitt naiv mesék megvalósulhatásában, a Tátra rengetegében még roppant
különös történetek játszódtak le. Éjfél tájban magas sziklacsücskék emberi
alakot öltöttek, és mint szerzetes ruháiba öltözött hallgatag barátok a hegyi
béke és a földalatti kincseskamrák fölött őrködve, járkáltak rögös útjaikon.
Földalatti kristály palotákban gyönyörű nimfák laktak, melyek csak nagyritkán
mutatkoztak. Csodabarlangok kincskamráiban (Kastenburg) tüzes fényt sziporkázó
drágakövek, mint alvilági napok ragyogtak. Végtelen barlangjáratokban
aranyhidakon át juthatott az ember a messze külföldre. Szent János éjjelén
június 23-án éjfélkor kitárult az egyik barlang portája és aranymadarak,
aranykacsák repültek ki belőle. Ugyanazon éjjel egyes forrásokból aranyhomok
buggyant elő, amely csodák természetesen sohasem léteztek.
Ősrégi csodamondák fűződnek, a
Sárkány-tóhoz (Sárkány-barlangok), a Kacsa-völgyhöz, a Sátán-csúcshoz, a
Szekrényes-gerinchez, a Barát nevű cukorsüveg alakú tornyokhoz, a
Keleti-Tátrában (Bélai-Tátra)
a Boszorkány-völgyhöz (Babia dolina) és más helyekhez.
Egyes kincskeresők – amint azt ránk
maradt ősrégi kéziratok bizonyítják – a mészbarlangok kénsárga cseppköveit
tiszta aranynak vélték (amiről Forr Jakab 1692-ben és a lengyel Hrosiemki az
1700-as évekből hagyott ránk pontos följegyzéseket).
Mulattatóan érdekes azokat a
ceremóniákat megfigyelni, amelyekkel egyes kalandorok ilyen megóhajtott
kincseknek igyekeztek a birtokába jutni. Ezeknek a formaságoknak a leírásai
ősrégi levéltöredékekben maradtak meg az utókorra.
A cseppkőbarlangokba való
behatoláshoz és átfürkészéshez nem a mai hegymászó fölszerelést, mint iránytűket,
útjelző stráfokat, mászóköteleket, karabinereket, kötélhágcsókat, jégcsákányt,
kalapácsot, lámpást, karbid lámpát, mászócipőket használtak, hanem nagy szentelt
viasz gyertyákat, szentelt fűzfaágacskákat, amelyeken rajta kellett lenniük a
bársonyos rügyeknek, a barkáknak. Azután lorettoi függőcsengetyűket (amilyenekkel
a római katolikus templomokban misék alkalmával csöngetnek), tömjén füstölőt,
továbbá kígyózsírral bekent zsineget, mert az ily módon preparált spárga elől
elmenekülnek a gonosz szellemek. Csodatevő növényeknek sem volt szabad
hiányozniuk az ilyen vállalkozásoknál (Alraune, Florencyma, Dyptan). Folyt pedig
a barlangok átkutatása a szentháromság segítségül hívása, a barlangi
szellemekhez intézett beszédek, egyházi énekek éneklése, nagyobb
sztalagmitoknak szentelt vízzel való befrecskendezése és tömjénnel való
körülfüstölése mellett, mert a nagyobb cseppkőképződményeket elvarázsolt
élőlényeknek hitték. Hogy a cseppkövek viselkedjenek tisztességesen,
aranyvesszőt alkalmaztak. Aranyvessző (Solidago ariga aurea), Alraune (Mandragóra
officinarium), Dyptan (Ddiptamnus albus = kőrislevelű ezerjófű), Mondraute (Botrychium
lunaria = holdlevelű fű). Ezeket az emberek amulettként viselték a boszorkányok
elleni védelemül, valamint mágikus erejük miatt amelyekkel a kincsekhez
vezettek. A német mitológiában a jó szellemek az embert gyakran megsegítették.”
Forrás: Tátrai túrák; Neidenbach
Ákos: Tátránk tudós polihisztora, Grósz Alfréd
Képeslap: Walery Eljasz Radzikowski: Tátrai sárkány