![]() |
| Háttérben a Szürke-hegy |
A nyári turistaszezon első
hétvégéjén, a június 15-ig érvényes téli zárlat utáni első vasárnapon a szép
idő a Liptói-Tátrába csábított minket. Ezúttal Julcsival kettesben egy szép,
hosszú körtúra során a Szürke-hegy elérését tűztük ki magunk elé. A
Liptói-Tátra, és ezzel a teljes Tátra-vonulat nyugati szélén, a Tátra
legnyugatibb völgyének nyugati gerincén túráztunk. Reggel korán keltünk, így
nem sokkal 8 óra után már a Jalóci-völgybe vezető kék jelzésű turistaút
kezdetén lévő parkolóban (700 m) húztuk fel bakancsainkat.
Utunk első néhány
száz métere aszfaltozott úton, egy hétvégi házakkal teleszórt tisztás szélén
vezetett, majd az erdőbe érve a jelzés elhagyta az aszfalt utat, és egyre
jobban emelkedni kezdett. Egy sziklacsoporthoz megérkezve volt részünk az első
kilátásban, ezúttal visszafelé, a parkoló melletti nagy erdei tisztást
láthattuk magunk alatt. Itt „jöttek szembe” az első virágok, sárga gyűszűvirág
és gombos varjúköröm formájában.
9 óra 20 perckor értük el az
Anyóka-hegy alatti elágazást (Rázcestie pod Babkami, 1220 m). Itt az eddig
követett kék jelzésből balra elágazó zöld jelzésen folytattuk utunkat.
Érdekesség, hogy az itt elágazó kék és zöld jelzés ugyanoda vezet, északra, a Forduló-hágóban
egyesül ismét. Az út egyenletesen emelkedett egyre feljebb, lassan kiértünk az
erdőből, egy nagyobb erdei tisztás szélén füles kosborok rózsaszínű virágai
vonták magukra figyelmünket. Visszanézve, a fák koronája fölött egyre
tisztábban látszott az Alacsony-Tátra vonulata a Gyömbérrel és a Chopokkal. A
gyönyörű, zöld hegyoldalon vezető keskeny ösvényről, a havasi virágokkal sűrűn
teleszórt, csodálatosan zöld hegyoldal fölött egyszer csak megláttuk a jobb kéz
felé eső Liptói-Tátra nyugati részének első magasabb csúcsait, az utunkat
ezután végig kísérő Bojtárt (Pachoľa, 2166 m), a Bánya-hegyet (Baníkov, 2178 m)
és a Jalóci-dombot (Príslop, 2145 m).
Ezután kicsit mintha enyhült volna
az út meredeksége, hogy aztán 10 óra 55 perckor egy rövid, de velős kaptató
végén megérkezzünk mai túránk első csúcsára, az Anyóka-hegyre (Babky, 1243 m).
Itt kicsit megpihentünk, táplálkoztunk, fotóztunk, majd indultunk tovább a
széles, kellemes gerincen a Szürke-hegy felé, amely innen még nem látszott,
mivel eltakarta azt a Hegyes hatalmas, sötétzöld piramisa. Ekkor még nem
sejtettük, hogy „napirenden kívül” mi ennek is felmegyünk a tetejére…
Az Anyóka-hegyről lefelé nagyon
kellemes út vezetett, gömböskosborral és parlagi macskatalppal színesítve.
Elhaladtunk egy kisebb sziklacsoport mellett, az útnak ez a része leginkább talán
a Nagy-Hagymásra vezető úthoz hasonlítható. De hát az egy másik csodálatos tája
egykori országunknak…
Találkoztunk az első pompás
tárnicsokkal, majd nárciszvirágú szellőrózsák egész csoportja késztetett
megállásra. Jobb kéz felé továbbra is a fent említett csúcsok uralták a
látóhatárt, balra pedig a párás idő ellenére is jól kivehető volt a Kócs-havas
sötét tömbje, valamint mögötte, a háttérben a Kis-Fátra vonulata az ismert,
korábban már bejárt csúcsokkal. A Forduló-hágó előtt nem sokkal, a balra
magasodó hatalmas Hegyes, és a tőle jobbra előtűnő, jóval kisebb Kis-Hegyes
(Malá Ostrá, 1703) között a háttérben végre megpillantottuk úticélunk, a
Szürke-hegy fehér mészkőszikláit. Pontban déli 12 órakor érkeztünk meg a
Forduló-hágóba (Sedlo Predúvratie, 1585 m), ahonnan a távolban feltűnő
mészkőcsúcs felé indultunk tovább.
![]()
A hágótól nem messze azt vettük észre, hogy
az előttünk haladók egy, a Hegyes tömbjétől jobbra vezető, alig emelkedő
ösvényen mennek a Szürke-hegy felé, a zöld jelzés viszont egyértelműen felfelé,
a Hegyes irányába vezetett. Nem vettem elő a térképet, hiszen akkor láthattam
volna, hogy egy jelzés nélküli, de a térképeken azért feltüntetett erdei út
vezet a Kis-Hegyes felé, jobbról megkerülve a Hegyes tömbjét. Ha ezt teszem, megkíméltem
volna magunkat ettől a plusz egy csúcstól ebben a kutya melegben…
![]()
De mivel nem
vettem elő, mi hűségesen követtük a zöld jelzést, mígnem egy elég kemény
emelkedő végén 12 óra 30 perckor a Hegyes (Ostrá, 1764 m) csúcsán találtuk
magunkat. Mondanom sem kell, egyedül mi voltunk fent, mindenki más a csúcsot
megkerülő sétautat választotta… Ekkor már nagyon meleg volt, perzselő
napsugarak kereszttüzében álltunk ott, de innen már láttuk célpontunkat, a
Szürke-hegy gyönyörű mészkőpiramisát. A csúcson állva már nem bántuk azt a kis
plusz emelkedőt, úgy könyveltük el, hogy egy csúccsal többet írhatunk be a mai
teljesítményünk mellé.
![]()
A kilátás miatt mindenképpen megérte felmenni a
Hegyesre, hiszen nem csak a Szürke-hegyre, hanem a tőle nyugatra leereszkedő
Sziklaváros csipkézett mészkőgerincére is nagyszerű kilátásban volt részünk. Mögöttünk
láthattuk a korábban bejárt gerincet az Anyóka-hegyig, a háttérben, az
Alacsony-Tátra vonulata alatt pedig a Szentmáriai-víztározó hatalmas
vízfelületét. Észak felé tekintve tisztán láttuk a csúcsig előttünk álló utat,
így aztán nem is sokat időztünk, főleg amiatt, hogy egy hosszabb lefelé vezető
út következett.
A Hegyes és a Kis-Hegyes közötti
ereszkedés során medvefül kankalin és örvös kakastaréj szegélyezte utunkat, majd
ahogy közeledtünk, egyre inkább betöltötte a látóhatárt a mind jobban fölénk
tornyosuló Szürke-hegy. Még néhány rövid pihenő, kis fotószünet az egyre
meredekebben emelkedő, sziklabetétekkel tarkított hegyoldalon, és 13 óra 30
perckor megérkeztünk a Szürke-hegyre (Sivý vrch, 1805 m).
A csúcson mintegy
autóbusznyi lengyel turista gondoskodott a bábeli hangzavarról, majd amikor ők
levonultak, egy kisebb csoport szlovák turista maradt ott, egy láthatóan „nem
szomjas”, nem túl szimpatikus idősebb „úriember” vezetésével. Nehéz lett volna
meditációt folytatni, az biztos… Kivárva a sorunkat egy hosszabb pihenő alatt
azért csak elkészültek a csúcsfotók, körbefotóztuk a tájat, majd 14 óra15 perckor
elindultunk lefelé, a Tátra főgerincén vezető piros jelzésen.
A csúcs alatti
rövid és megkerülhető láncos szakaszokon keresztül, az 1700 és az 1600 méter
magasságot jelző táblák, valamint havasi harangvirágok mellett 15 óra 5 perckor
értünk le a Pálenica-hágóba (Sedlo Pálenica, 1573 m), ahol elhagytuk a
főgerincet. Innen a Nagybobróci-völgyön (Bobrovecká dolina) át a Jalóci-völgy (Jalovská
dolina) irányába vezető sárga jelzésen ereszkedtünk tovább, ekkor még nem
sejtettük, hogy gyakorlatilag magunkra maradva. A csúcson nyüzsgő, különböző
nációkból való sok-sok turista valamiért mind más útvonalat választott a
lemenetelre. Mi viszont egy végtelennek tűnő, fárasztó, patakzúgástól hangos, 3
órás lefelé vezető utat választottunk a sűrű erődben, sokszor a derékig érő
útilapuk között az ösvényt keresve. Annyira magunkra voltunk hagyatva, hogy
bizony előkerült a hátizsákból az elővigyázatosságból magunkkal hozott kis
csengettyű, nehogy egy éles útkanyarulatban egyszer csak szembe találkozzunk a
medvekomával… Valóban hosszú és fáradtságos lemenetel volt, nem csak fizikailag,
de fejben is. Egyszerűen nem láttuk a végét, csak gyalogoltunk lefelé a sűrű
erdőben, mindenféle tájékozódási pont nélkül. 16 óra45 perckor végre elértük a
Párás-völgybe (Dolina Parichvost) vezető kék jelzés elágazását, ekkor legalább
már be tudtuk tájolni, hol tartunk. Az útirányjelző tábla alatt egy másik
táblán egy barnamedvét pillantottunk meg, alatta a felirat: Medve territórium.
Hmmm, gondoltuk, a lehető legjobb helyen vagyunk…
Újabb egy óra elteltével, 17 óra 40 perckor
értük el a piros jelzésű turistautat, ahol 3 óra elteltével végre ismét
emberekkel találkoztunk. Itt jött el az a pont, amikor el mertük tenni a kis csengettyűt…
Ez volt az a lemenetel, amit az ember elég, ha egyszer megcsinál életében, nem
biztos, hogy még egyszer visszavágyik oda... (én már másodszor csináltam meg…).
Ez után a fáradtságos lemenet urán 18 óra 5 perckor érkeztünk vissza a
parkolóba, fáradtan, porosan, de minden viszontagság ellenére egy
felejthetetlen túra élményeivel tarsolyunkban…
Forrás: Tátraturista
