2017. december 24., vasárnap

Tompa Mihály – Márta könnye

Hol a Kárpát havas tetőin,
- Mint barna csókák a téli fára, -
Halk szárnyütéssel a kifáradt
Felhők megűlnek éjszakára;
Hol a vihar fogantatik,
S szül a mennydörgés száz harsány fiut;
Hol a havas rózsája búsúl,
S a törpe fenyvek tengő szára fut:
Magában egy kicsinyke tó
Áll a jégvölgyi csúcs alatt,
Mely méltán tiszta, mint a köny,
Ha bús leány szemén fakad;
Hiszen könyhullatás özönje!
E kis tavacska: Márta könnye. 

A Tátránál szép pásztor-lányka élt, 
Nyugalmas völgyben álla háza;
Szép pásztorlánynak tőszomszédja volt
A Karpát legdelibb vadásza;
Ez, a bércek sugár fenyője,
Vihartürő, bátor, nemes;
Az, a havas szelid rózsája,
Szüz, bájoló, szemérmetes.
Az ifju élt-halt a leányért,
S hűségben a lány ajka, keble hő;
Mely a két szívet élteté:
Szerelem volt a tiszta levegő. 

Kincset nem juttatott nekik, 
Szegény kegyelmed, vak szerencse!
De a boldogság, mint egy jó barát,
Édes, piros borral tölt poharát
Meghozta, hogy rájuk köszöntse;
És hol van a dús, aki - mint ők -
A tiszta szivnek együgyű szaván
Küldvén fohászt jó Istenéhez:
Erőt, egészséget kérjen csupán?

Mely halványultan elhalt,
A csendes esti hajnalt,
Halvány világu életével
A barna éjsötét fedé el.
Ugy látszott a kőszál a bérc felett:
Mint egy imádkozásba mélyedett,
Fehér szakálu órjás remete;
S a boldog este méla, csendes
Homályinál a két szerelmes
Még nyájas-édesen beszélgete.
Jó éjszakát oly sokszor monda már,
- Ismételvén a búcsu-csókokat, -
De akit még egyszer karjába zára:
Szép kedvesének egy meleg szavára,
A jó vadász megint csak ott maradt. -
Szólt végre a legény: ,én távozom!'
S mond a leányka: „oh maradj, maradj!”
,Hol a zergék gyors nyája jár,
Ott leljen a hajnal-sugár!'
„Ah, a Karpátokon veszélybe' vagy!
Az út sikamlós, bérce tiszta fagy:
Átfúnak a hideg szelek:
Szerelmem, én ugy féltelek!”
,Hadd fujjon át a Karpátok szele,
Majd felmelenget Mártám kebele ...!
S el, el most a bércek közé!
Merész vadásznak társa: vész;
Szelid galamb, Isten veled!
Az estve ujra hő karomba tész!'
 
A rengeteg bércek tövéhez
A gyors vadász elére;
Halmocska oldalán, ledőlt a
Föld harmatos gyepére;
S járván mindig hű gondolatja,
A szép, a hű pásztor-leányon:
Mely lelkét lágy karján ringatta,
Igen szép volt az éber álom:
Gondos gazdasszony, rendes ház körül,
Ki a fáradt vadász elébe
Kiáll az útra, majd a dombra ül,
S virgonc fiúcskát nyújt ölébe;
Gagyogni kezdő gyermekére
Mig híven hallgat boldog apja:
Válláról súlyos fegyverét
A hű nő nyájasan lelopja;
Lelkének könnyebben esik,
Ha csak hazáig is viszi;
Hisz ő elbirja könnyedén...!
Az áldott lélek azt hiszi...
 
Mig így merengett, csendes álom
Nyomá a fáradt testet el;
S más, új világ állt a vadász előtt,
Csodás, szétfoszló képivel.
Ugy tetszett: rengetegbe jár,
Holott szirt s omladék fölött,
Vérben fetrengő párja mellett,
Hófehér vad galamb nyögött;
Majd megszólamlott a galamb:
„Szerelmem, én ugy féltelek!
Karpátokon veszélybe' vagy...!”
S eltűnt galamb, rom, rengeteg...
Mert a vadász fölébrede...
S hol a zergék gyors nyája jár,
Felhőkbe nyúló bérceken
Találta a hajnalsugár!
 
Hogy elvált a kedves vadásztól,
S a csendes éj a földre szálla:
Nyoszolyája fehér párnáin,
Nyugalmat Márta sem talála,
Járván mindig hű gondolatja
A szép, a hű vadászon:
Mely lelkét lágy karján ringatta.
Mint hattyut a tó játszi habja,
Igen szép volt az éber álom.
Rokon lelkeknek vágya egy;
Ifjával, egy kép állt előtte,
De szűzen-gyöngéd színezettel...
Mig fáradt pilláit beszőtte,
Selyem pókhálójával
A csendes szenderűlet;
Uj képeket mutatván
A rajgó álom-élet.
Ugy tetszett: hűvös árny alatt,
Melyet magános zöld fenyő vetett,
Gyászos szalaggal, rozmarin-
Csomót, füzért kötözgetett;
És megzudúla hirtelen
Az ágakon Karpát sebes szele,
S a földre hullt a zöld fenyő
Elszáradt ága, sárga levele.
S mig árnya meghosszabbodék,
„Szelid galamb, Isten veled...!”
Sohajtott a száraz fenyő,
S a küzdő lány felébredett.
„Karomba hozza őt az este!”
Mond, s kedvesét hűn várta, leste.
 
Eljött az alkony..., nem jött a vadász...
„Uram Teremtőm, hol van ő?”
A kínos éjre szép reggel viradt...
De a vadász nem jött elő.
 
Leszállt az estve újolag,
„Hová maradt a kedvesem?
A Karpátok veszélye nagy...
Oltalmazd őt, jó Istenem!”
 
S harmadnapon a hű leány,
Hegyen, völgyön bolyongva jára,
Kiáltozván a jó vadász nevét:
Hideg viszhang felelt szavára.
 
S im a jégvölgyi csúcs alatt,
Holt-hidegen találta őt,
Estében szikla tépte meg
A hű kebelt, a barna főt.
Megzúdult a sugár fenyőn
Karpát halálthozó szele;
Csak hosszu halvány árnya van...
Sárgán lehullott levele!
Szegény fehér galamb!
Hol nyögve búgsz, a barna rom,
- Mig élted puszta rengeteg -
A szörnyü fájdalom.
Mutatta álmad, hogy bus rozmarin-
Füzér fog lengni híved hamvain.
Hol ifju élte megszakadt,
Ott, a jégvölgyi csúcs alatt
Talált nyugalmat a vadász;
Felette kis fenyő-kereszt,
Amelyet, tiszta harmatával,
A fájdalom s hűség fereszt...
S hű Márta, a boldogtalan szűz,
Hivét addig siratta ott,
Mig egyszer, a szirtre hajtván fejét -
Bujában kővé változott.
S kisírt könyűiből.
Kerek tavacska lőn.

Forrása nincsen, s nem apad ki
A kerek tócsa kebele:
A kőlány minden hajnalon
Fris cseppeket hullat bele;
És tiszta e köny bús özönje ...
E kis tavacska: Márta könnye!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...