Szomorú, esős időben kezdtük el a forgatást a Szepesség
keleti felében található Branyiszkó-hágóban, de korántsem ilyen szomorú az a
történelmi esemény, melynek kapcsán a hágó neve bekerült a magyar
történelemkönyvekbe. 1849 telén Guyon Richárd vezetésével a magyar seregek
szétverték a Szepességet Eperjessel összekötő szorost uraló osztrák erőket. E
jelentős történelmi eseményről a hágótól pár percnyi sétára egy, az erdőben
elrejtett kopjafa emlékeztet - sajnos az emlékmű csak így a szélsőséges
elemektől eldugva élheti túl a mai politikai viharokat.
Rövid forgatás után indultunk el a közelben fekvő Zsigrára,
ahol a XIII. századi román stílusban épült erődtemplomot csodáltuk meg, amelyet
az UNESCO is védelem alá helyezett! A falu fölött „őrködő” Drevenik-hegyen
keresztül gyalogoltunk fel a Szepesi-várba.
Közép-Európa egyik legnagyobb várát az Árpád-házi királyok
kezdték építeni a XII. században az északi gyepű védelmében, majd a tatárok
pusztítása után lényegesen megerősítve újjáépítik; ezután birtokolja Csák Máté,
Károly Róbert, mígnem azt Jiskra huszita vezér foglalja el. A huszitákat Hunyadi László veri ki, majd a
várat Hunyadi Mátyás a Szapolyai családnak adományozza. Itt születik meg
1487-ben Szapolyai János, későbbi János királyunk, aki a „Szepesi Jankó” becenevet
viselte. I. Ferdinánd elbitorolja a várat a Szapolyaiaktól, ezután ismert
felvidéki történelmi családok váltják egymást a tulajdonosok sorában: Thurzók,
Báthoryak, Csákyak. A kurucok egy csellel elfoglalják, így a vár Rákóczi
fejedelem tulajdonába kerül. Pusztulása 1780-ban következik be, amikor is
szabadnapos katonák miközben pálinkát főznek, a pálinkafőző berobban és a vár lángra
lobban, elpusztul.
A Szepesi vár alatt
található Szepesváralja, melynek temetőjébe a gótikus, reneszánsz és barokk
házakkal tarkított gyönyörű főtéren keresztül jutottunk be. A Branyiszkói
ütközetben elesett magyar és szlovák honvédek egy részét ide, a falu
temetőjében temették el. A tömegsír fölé állított katonai emlékművet Trianon
után átalakították: a honvéd huszárcsákójáról a rózsát levágták, a csákót
kisebbre „szabták”, olyasmire, melyet Milán Rastislav Stefanik is viselt
miközben Csehszlovák Légióival feldúlták a felvidéket. Az eredeti sírfelirat
helyére új szöveget véstek, miszerint szegény szlovák katonák idegen ügyért
haltak hősi halált - kár, hogy a szöveg írója a történelmi tényeket nem
ismerve, azokat elferdítve mélyítette tovább az amúgy sem felhőtlen
szlovák-magyar viszonyt. Az éjszakát ebben az egykoron szebb napokat látott
szepességi kis városban töltöttük.
Másnap reggel Szepesváralja közvetlen szomszédságában
kerestük fel a városfallal körül vett
Szepeskáptalant, az egykori püspöki székhely
ma UNESCO védettség alatt áll. Szépen felújított kanonoki épületei, püspöki
palotája és székesegyháza között sétáltunk ki a település fölött található
Kálvária-dombra. Innen már láthatóvá vált utunk következő célpontja:
Sibra-fürdő.
A domb tetején álló barokk kápolna körül feltörő gejzírek
számos kíváncsi turistát vonzanak a Szepesség eme sűrűn látogatott pontjához.
Természetesen a feltörő kénes vizet mi is megkóstoltuk, majd elindultunk
Szepesgörgő irányába. Ez a kis település a Görgey-család ősi fészke, melyet
első ismert ősük, Jordan comes fiai kaptak birtokba a XIII. század végén IV.László királyunktól. Emlékükre már csak a falu
központjában álló templom kertjében néhány Görgey-sír emlékeztet. A templom
szomszédságában található Görgey- kastélyt a XIX. században a Csáky-család
megvásárolta, majd mai formájában átalakította. Görgőről északnak, a mesés
Lőcse felé vettük az irányt.
Lőcse főterén Zwilling Asztrid asszonnyal találkoztunk, aki
egyike azon szepességi cipszereknek, akik még beszélik a magyar nyelvet. Az
idegenvezetéssel is foglalkozó hölgy házról házra mutatta be a németek
alapította város több évszázados történelmét, nevezetességeit, épületeit és az
egykoron bennük lakó régen elfeledett tulajdonosait. Mesélt gróf Görgey Lili
néniről, nemes dámákról, akik férjeiket az első világháborúban elveszítve, majd
az azt követő megaláztatás legsötétebb éveiben is büszkén élték az egykori
német-magyar nemesi világot. Asztrid asszony kávéját kevergetve, könnyes
szemmel jegyezte meg: „Bennünket, németeket és magyarokat elzavartak innen, de
a szellemiségünket nem tudják elpusztítani, ez benne lakik a várainkban,
templomaikban, temetőinkben és házainkban…” A bölcs gondolat után összeszedelőzködtünk,
majd felmásztunk a város fölött magasodó Kálvária-dombra. A dombtetőről már
elénk tárult forgatásunk utolsó helyszíne, a Lőcsei-hegység.
Az 1300 méteres magasságot meg nem
haladó hegység a kommunizmus évei alatt a világtól szigorúan elzárt katonai
gyakorlóterület volt. Zártságának köszönhetően csak most létesülnek az első
turistautak, épülnek az első menedékházak, így várhatóan újra turistáktól lesz
hangos az erdő. Rossz időben meneteltünk keresztül az európai vízválasztót is
magába foglaló hegység főgerincén. Mögöttünk a Magas-Tátra viharos felhőkbe
takarózott csúcsai magasodtak, előttünk túránk célpontja, a 1224 méter magasan
fekvő Javorina-csúcs. Hosszú, folyamatos kapaszkodás után értük el a hegység
ötödik legmagasabb pontját, sajnos az időjárás nem volt kegyes hozzánk, viharos
szélben és esőben feszítettük ki utunk végén a nemzeti trikolort.
Lejegyezte és fotók: Sziva Zoltán, www.borzsonyihiuzok.hu
Igen nagy örömöt szerzett nekem ezzel a cikkel. Ezer köszönet.Ildikó
VálaszTörlés