A tél
dühöng a zord Kárpátokon.
Hófergeteg
tánczol a hegyfokon.
Fehér
egén a téli madaraknak
Gyász-sergei
felhőként kavarognak
Temetve a
nyár emlékezetét.
Az éj
világos, a nappal setét.
Bilincses
karral a fenyves csörömpöl.
Küzködve
ég felé a hóözönből.
Némultan
áll a megzüllött patak,
A völgy
szellői elhallgattanak.
Tündértavak
leánya kék üveggel
Fedett
laka mélyébe rejtezett el.
Mint
sírkövek, merednek rémitőn,
És
tévelyegve szigorú, kietlen
Birodalmában,
szól ős Tátra-szellem :
„Viszontlátásra
jöszte, jó barát!
Elátkozott
országom vár reád.
Itt
fejedet zöld lombú nyár födözte,
Temetkezésre
jöszte ifjú, jöszte!
Ah,
nefelejtsem, ibolyám oda,
Bokrétát
nem köthetsz, elhervada!
Oda van
gyöngyvirágom, bérczi rózsám,
Melylyel
keblednek örömest adózám!
S ki
holdsugáron öledre suhant,
Most ott
keserg a hableány alant;
Hárfája
eltört, húrja szétzilálva,
Ah,
elröpült a nyári éjek álma!
S hiába
vársz, hogy a nyár visszatér,
Szívedben
föl nem enged már a tél!
Szíved hűlt
fészek, örömed kiszárnyal
A
tengeren túl, a vándor madárral.
Csak a
reménység, mely tovább fakad,
Miként a
repkény a mély hó alatt,
S csupán
az emlék tanúsít hűséget,
Mint hű
szine a fenyvek levelének.
Jőj! a
zöld fenyves hű szerelmesed,
Örök
díszben vár, hogy fölkeresed,
S ha bús
teled közötte ad nyugalmat:
Zúgása
lágy tavaszdalokkal altat!”
Festmény: Katona Nándor: Kora tavasz a Tátrában
(1910-1930 között, 52,6 x 36,6 cm, olaj).
Forrás: webumenia.sk
