Valamikor a 70-es évek végén történt a
Tátrában. Az üdülőhely parkjában, amely egykor jobb napokat, kertészt azonban
már rég nem látott, délutánonként megjelent egy idős pár. Leültek egy padra,
fogták egymás kezét, és néztek a régi, fából készült zenepavilon felé, amely
kopott volt, a lépcsője korhadt, és környékét benőtte a gaz.
De az ő képzeletükben napernyős hölgyek és sétapálcás urak élvezték a
fürdőzenekar délutáni hangversenyét, és egy régi keringő melódiája szállt a
virágokkal szegélyezett, ápolt sétányok felett. Aztán – minthogy a csoda nem
történt meg és nem tért vissza a múlt – a két öreg felállt, és szótlanul
eltipegett. Ez a kép jutott mindig eszembe osztrák fürdőhelyeken járva, ahol
megőrződött és működik mindaz, aminek maradványait itt, az egykori Monarchia
keleti felén az utóbbi években megpróbáljuk életre kelteni, ha még lehet.
Nagymamám mesélte, hogy gyerekkorában (XIX-XX. század fordulója) ők sosem
nyaraltak külföldön, mert dédapám nem volt hajlandó a jó magyar pénzt külföldön
pazarolni. E dicséretes patriotizmus értékéből egy keveset levon, ha ránézünk
az akkori térképekre: Pöstyéntől Szovátáig, Bártfától Tusnádig, Stubnyafürdőtől
Palicson át Crkvenicáig elég csinos választék volt olyan fürdőhelyekből, ahová
útlevél és pénzváltás nélkül is el lehetett jutni.
A
legtöbb gyógyhely Felső-Magyarországon volt
A legkedveltebb a 19. században Bártfafürdő volt, ahol megfordult I.
Sándor orosz cár, Mária Lujza francia császárné, Erzsébet királyné (Sissy),
hogy csak a koronás főket említsük. Valamivel később épült ki Tátrafüred, amely
gróf Csáky Istvánnak köszönheti alapítását, de felvirágoztatása Rainer János
György érdeme. 1833-ban vette bérbe a telepet, amely akkor mindössze hat házból
állt. Amikor 1868-ban a bérlettől visszavonult, már 20 ház, valamint tánc-,
játék- és éttermek álltak, és persze fürdő, amelynek 1840-ben alkalmazott első
orvosát név szerint is ismerjük: Dr. Possewitz állt az egyre nagyobb számban
érkező vendégek rendelkezésére.
