![]()
Ha az ember javíthatatlanul idealista, és
olyan írók könyveit forgatja legszívesebben, mint Thoreau, Jack London,
Krakauer, Reinhold Messner, Diemberger, vagy Heinrich Harrer, akkor könnyen
megértheti, hogy mi az ami miatt mindig visszajövök a hegyekbe. Kár lenne
tagadni, hogy a hegyek utáni sóvárgásom nem múlik az évek múltán sem. Olyan kapocs ez köztem, és az anyatermészet között, ami felülírhatatlan, hiába is ágálnék ellene. A Magas-Tátra pedig kiváló helyszíne lehet
egy romantikus léleknek, akitől nem állnak messze a fennkölt és hangzatos
gondolatok. Honnan jön ez a románc, nem tudom, de nagymamám Lengyelországban
született, így máris közelebb kerültünk e messzi hegyekhez. Talán még régebbi e
kötődés, de úgy gondolom valamennyien a természet gyermekei vagyunk, és nem
tűnt még el mindannyiunkból a benne élni vágyás. A tudatos fotózás újkeletű dolog nálam, de jó
lenne visszaadni azt a csodát, amit ott fent lát az ember. Kétségtelen, hogy
bőven van még mit tanulnom, de ha már úgyis kivágyódik a lélek, miért ne
lehetne összekötni a hegymászást a fényképezéssel?
Persze ha őszintén magamba nézek, még inkább
vagyok sportember, mint művész, így a fotós túrák azért elég erősre szoktak
sikerülni és meglehetősen minimalista irányvonalat követek. Hazudhatnám
magamnak, hogy az idő múlásával, már nincs bennem teljesítménykényszer, de ez
nem lenne igaz.
E „mélyen szántó” gondolatok után elárulhatom
azt is, hogy a Tátrába nem egyedül szoktam járni, hanem egy ugyanolyan
gondolkodású emberrel, mint jómagam. Más-más erényeink vannak, de jól
kiegészítjük egymást, és legalábbis ez idáig jó döntéseket hoztunk, ha
változtatni kellett valamin.
A terveket most is ő szőtte, majd alakítottuk
át közösen a körülményekhez és kedvünkhöz mérten a helyszínen. A hegység
hőmérséklete az utóbbi napokban drasztikusan lehűlt, szeles és felhős lett az
idő, a hőérzet a magasabb részeken és éjszaka nulla fok alatti volt. Ennek
függvényében optimalizáltuk utunkat.
A meglehetősen nagy zsákokkal, egy jó nagy
kört tettünk meg, jó sok szinttel a két nap alatt. Illetve pontosan egy, mert
szombat délben indultunk Ótátrafüredről, és ugyanide érkeztünk vissza vasárnap
egy órakor.
Furcsa a Tátra kettőssége, a komor és
hallgatag falak között rengeteg ember kígyózik nappal a felkapott turista
utakon. Ha egy mód van rá elkerüljük az ilyen részeket, de a
Sziléziai-menedékház felé azért jó sokan szembe jöttek velünk. Szlovákok,
lengyelek, egy-két magyar is, akiket nem mindig ismerünk meg, mert mindenki
szlovákul köszön a másiknak.
A Szilézia-ház után a Felkai-tónál a tömegben
egy hosszú hajú srác pólóját meglátva felkiáltottam. -Áá, Master of puppets! –
A Metallica egyik kultikus albumborítóját viselő fiúnak széles vigyorra nyílt a
szája. Robi pedig őrülten metálvillázott. Hiába, ha a rokonlelkek találkoznak…
- Poénra vesszük a túrát? – Kérdezte Robi is röhögve. – Miért is ne? –
Válaszoltam neki mosolyogva.
Gondolom ez is szentimentális dolog lehet, de
a hegyek és a metál nálunk mindig is jó barátságban álltak.
A tótól fölfelé még akadtak túrázók velünk
szembe jövet, de késő délután révén, mindenki próbálta elérni a biztonságos
menedékházakat, a hegység belseje felé egyre kevesebb ember volt úton.
A Lengyel-nyereg szeles és hideg volt, nem
sokat időztünk itt. A hegycsúcsok szürke ködben úsztak, nem igazán voltak jók a
fényviszonyok sem. Elhaladtunk lefelé a Kis-Viszóka alatt, és tempósan
átkeltünk a Rovátka-hágón. A láncos részek különös nehézséget nem tartogattak,
a kilátás viszont itt az egyik legimpozánsabb a Tátrában.
