Erre a túrára már a „Tátrai túrák” című
turistakalauzom kiadása után, 2001. június 7-9. között került sor, és részben a
könyv bemutatóján megismert új ismerősökkel indultunk útnak egy 8 fős
csapattal, köztük természetesen Tomi is. Ekkor túrázott velem először az ott
megismert, és azóta jó baráttá lett Fábián Levente, valamint Králik Tibi. Célunk
a Lengyel-Tátra legmagasabban fekvő menedékháza, a Lengyel-Öt-tó völgyében
található Lengyel-Öt-tavi menedékház volt. Johanna segítségével sikerült szobát
foglalnunk, és szép túrák reményében indultunk útnak, nem is sejtve, milyen
előre nem várt meglepetés fog érni minket már az első napon…
Viszonylag gyorsan feljutottunk a házhoz, és
meglepve tapasztaltuk, hogy a völgy hegyoldalait szép fehér hótakaró borítja,
nem túl vastag, de egyenletes, és viszonylag friss. Kicsit megijedtünk, nehogy
ezzel valamelyik eltervezett túrát el kelljen halasztanunk, de végül is olyan
gyorsan változott az idő, hogy a megérkezésünk napján még hó borította
Kereszt-nyereg például a harmadik nap reggelén már teljesen hómentes lett.
Elfoglaltuk a szivacsbetétes, emeletes ágyas
szobánkat, amelyen nem elég, hogy csak egy piciny, bár hozzá kell tenni, szép
kilátású ablakocska volt, de még az elektromossággal sem volt túlságosan eleresztve,
magyarul egy kb. 20-as izzó világította meg. Volt, aki már ekkor szeretett
volna letusolni, de a földszinti fürdőben ekkor csak hideg víz folyt a csapból,
így aztán estére halasztódott a frissítő zuhany. Illetve volt, akinek másnapra…
Lengyel-Öt-tavi menedékház – Liptói-határhegy
![]()
Mivel már a menedékház elérése maga is egy
tisztességes túrának számítható, főleg három napi felszereléssel, hálózsákkal a
hátunkon, így erre a napra csak egy sétát terveztünk ebben a monumentális völgyben. A sétából aztán csúcstúra lett, mégpedig az ötödik,
közösen elért lengyel csúcsot sikerült ekkor meghódítanunk, a csapat minden
tagjának. Ez a csúcs pedig nem más, mint a Liptói-határhegy (2172 m), amely a
Lengyel-Öt-tó völgyét a Halastavi-völggyel összekötő turistaút mellett, a Tátra
főgerincén található, és nagyon szép kilátás nyílik róla. Mint már írtam, ezen
a napon még hó borította a hegyoldalakat, így az erre a csúcsra vezető utat is,
de legalább viszonylag tiszta, bár borús, nem igazán fotós időben indultunk
útnak. Ekkor még furcsa volt számunkra a Levente által cipelt hatalmas méretű,
telitömött hátizsák, de azóta megszoktuk tőle, hogy nem szeret üres zsákkal
túrázni. Arról nem is beszélve, hogy bármire szükségünk van, abban a zsákban
nagy valószínűséggel megtalálható. Például a magyar zászló!
![]()
A nem túl derűs időben mindenesetre jó
hangulatban jutottunk fel a csúcsra, és a friss hó ellenére még a nyomot sem
nagyon kellett keresnünk, hiszen valakik előttünk már megtették ezt az utat a
hóesés után, így már messziről kirajzolódott előttünk a csúcs előtt található
Miedziane-hágóra vezető Z betű nyomvonala. Ez volt az a csúcs, amelyen első
alkalommal készítettünk olyan csúcsfotót, amelyen a magyar zászlóval fotóztuk
egymást, amely, mint már említettem, természetesen Levente zsákjából került elő.
Ő még erre is gondolt! Mindenki elmajszolta a mag kis szendvicsét, felbontottuk
és megettük az ekkorra már szokásunkká vált csúcs-csokit, majd lassan
elindultunk vissza, egy kicsit fárasztó nappal a hátunk mögött, és egy jóleső,
forró zuhannyal a gondolatainkban. Na, ez az, amiből semmi sem lett! De még
mielőtt visszaértünk, a fiatalos lendülettől hajtott Levente egy kis
fékezés-gyakorlást tartott. Mi csak figyeltük, ahogy egyre gyorsul, majd az
előírásos módon megfordul, és lefékezi magát a jégcsákányával. Ami szintén volt
a hátizsákban…
![]()
És a zuhany… Ahogy visszatértünk a
menedékházba, alig vártuk, hogy letusolhassunk, a két leggyorsabb rögtön le is
ment, hogy megkezdjék a tusolást, de csalódottan jöttek föl, hogy még mindig
hideg a víz. Ez már délután, kora este volt, ezért úgy gondoltam, jobb lesz, ha
szólok a recepción, hogy ideje lenne felfűteni a kazánt. Lementem tehát, és
megkérdeztem a recepción ülő, szimpatikus lengyel srácot, hogy mikor lesz meleg
víz? Komolyan mondom, kérdésem hallatán úgy nézett rám, mint ha a Holdról jöttem
volna, majd sejtelmes mosoly kíséretében azt válaszolta: „Soha nem is volt
melegvíz…” Én tisztán értettem amit válaszolt, de egyszerűen nem tudtam
felfogni: nincs melegvíz? Akkor hogy fogunk tusolni? Főleg a lányok, de
mi, fiúk is? Hát ez szép, gondoltam, de mire visszamentem a szobába, már humorosan
mondtam el a jó hírt a többieknek, amit persze nem fogadott kitörő lelkesedés.
Ettől kissé lelombozódtunk, hiszen ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag a
menedékház mellett fekvő Elülső-tóból kiszivattyúzott, gondolom kitisztított,
de a tó vizével azonos hőmérsékletű vízben kell két napon is letusolni. Nos,
mit mondjak, nem volt egy eget rengető élmény. Én például akkor este nem is
tudtam rávenni magamat, hogy alá álljak, de rajtam kívül többen is így voltunk
ezzel, igaz, volt, aki lement, és gyorsan túlesett a dolgon. Mi többiek aztán
csak másnap reggel, egyet aludva a megrázkódtatásra álltunk az ezernyi
tűszúrásnak ható vízsugarak alá. Másnap este aztán már senkinek nem jelentett
gondot ugyanez, ekkor már fejben felkészültünk rá, és meggyőztük önmagunkat arról,
hogy „mi bajunk lehet”, ahogy Tomitól hallottuk sokszor. Hiszen „ami nem öl
meg, az keményít”, mondta sokat szintén Ő!
Tomi ma lenne 42 éves…
A történet folytatódik…
Lejegyezte: Nagy Árpád
