Szeptember utolsó vasárnapján eredetileg a Magas-Tátra egyik
szép hágójába, a Rovátkára készültünk, de a hét közben lehullott hó miatt az
utolsó órákban módosítottuk a tervet, és inkább a Liptó-Tátrába, az Ék-hegyre
indultunk. Ez a túra is szerepelt ez idei bakancslistánkon, ezért minden
csalódottság nélkül indultunk a Tátra nyugati részébe, annak is egyik szép
völgyébe, a már többször bejárt Racskó-völgybe. Abba a völgybe, amelyben a
májusi szélviharban kidőlt fenyőfák egész nyáron át tartó kitermelése miatt
október 15-ig csak a vasárnapi napokokon megengedett a túrázás. Igaz, hogy ez a
lezárás csak a Racskó-völgy és a Jamniki-völgy elágazása fölötti rövid szakaszt
érinti, de mivel ebből az irányból csak ezen az egy úton lehet feljutni a völgy
felső részébe, így gyakorlatilag a völgy alulról való teljes lezárását jelenti.
Reggel 8 óra körül 0 fokban szálltunk ki az autóból a Racskó-völgy
szájánál található kemping melletti parkolóban (890 m), és hatfős kis
csapatunkkal (Julcsi, Kata, Tibi, Szilárd, Kokó és én) dideregve vágtunk neki a
Szűk-völgyben vezető út első szakasznak. A mindig hűvös, nevéhez méltóan
valóban szűk völgyből az elágazáshoz kiérve kissé kitágul a látóhatár, bal kéz
felé a Jamniki-völgybe lehet tovább menni, kicsit feljebb van egy elágazó a
Kusza-gerinc irányába, mi azonban a hármas elágazás jobb oldali ágán a
Racskó-völgy irányába indultunk (951 m).
Ahogy melegedett a levegő, úgy engedett a kori ébresztő és a
reggeli fagyos idő miatt kissé álmos hangulatunk is. Ekkor még nem is
gondoltuk, hogy szinte az egész napunkat végigkíséri majd a www.magas-tatra.info oldalon pár nappal
korábban olvasott bejegyzés,
amely arról szólt, hogy sokan panaszlevelet írtak a Tátrai Nemzeti Parknak, a
hegység mindkét oldalán. Panaszleveleikben többek között olyanokat
kifogásoltak, hogy túl magasak a hegyek, miért nincsenek aszfaltozva a
turistautak, miért nem elég zöld a növényzet, hogy télen miért nem sózzák és
hóekézik a turistautakat, vagy hogy a vadon élő állatok látványa elrontja a
kirándulást. A magukat turistáknak nevezők panaszain egész nap, még a
legmeredekebb emelkedőkön is jól elpoénkodtunk, így aztán az egész túra jó
hangulatban telt el.
Nagyjából 5 kilométer megtétele után, a fakitermelés
környékén néhány nagyobb sártengeren átküzdve magunkat nem sokkal 9 óra után
érkeztünk meg a völgy nyitottabb középső részére, és az első reggeli napsugarak
melegénél tartottunk egy rövid reggeli szünetet (1237 m). Energiával
feltöltődve indultunk tovább a széles völgyben, melyben immár előttünk
magasodott aznapi túránk célpontja, a szlovák és a lengyel határon álló Ék-hegy
(szlovákul Klín, lengyelül Starorobociański Wierch) hatalmas tömbje. Utunkat
balról a Jakubinából elágazó Kusza-gerinc, jobbról pedig egy, a főgerincből dél
felé elágazó újabb gerinc szegélyezte, rajta a Liptó-Tátra legmagasabb
csúcsával, a Sebes-pataki-heggyel (Bystrá, 2248 m).
Újabb két kilométer megtétele után, 10 óra után néhány
perccel érkeztünk meg az Ék-hegy alatti útelágazáshoz (1447 m). Innen az addig
követett sárga jelzés tovább megy a Racskó-völgy felső részébe, mi azonban
letértünk kelet felé, a Gábor-völgybe vezető zöld jelzésre. Lassú emelkedéssel
kanyarodtunk be a Gábor-völgybe, miközben egyre jobban láthatóvá vált a
Gábor-hágót és a Sebes-hágót összekötő Liliom-tornyok hóval meghintett gerince.
Ahogy egyre magasabbra jutottunk, úgy vált egyre inkább láthatóvá, hogy a Sebes-pataki-hegy
(2248 m) valóban magasabb, mint az addig a keleti látóhatárt domináló Alsó-Sebespataki-hegy
csúcsa (2162 m). A hét közben hullott hó itt is fehér lepellel borította a
hegyek magasabban fekvő részeit, amíg mi a törpefenyők közötti zöld fűmezőkön
tapostuk az ösvényt, a felettünk magasodó gerinceket és csúcsokat majdnem
összefüggő hó fedte. Érdekes módon a Sebes-pataki-hegy tömbje, pontosabban a
tömb felénk eső nyugati oldala sokkal fehérebb volt, mint a tőlünk balra
emelkedő Ék-hegy tömbjének keleti oldala.
11 óra előtt néhány perccel újabb útelágazáshoz érkeztünk
(1683 m), a zöld jelzésből ugyanis itt ágazott el balra egy újabb kék jelzés,
amely a Sebes-hágón át a Sebes-pataki-hegyre vezet. A ténylegesen a csúcsra
vezető ösvény a Bliszt csúcsa alatt traverzál, míg a főgerincen vezető piros
jelzésű turistaút rövid szerpentinekben vezet fel a Sebes-hágóból a Blisztre,
majd onnan gyakorlatilag jelzés nélkül szintén a Sebes-pataki-hegyre érkezik.
Itt készítettük el az első csoportképeket, majd indultunk tovább az immár a
törpefenyő régióban vezető zöld jelzésen. Hamarosan láthatóvá vált a főgerinc,
annak is egy innen lentről szinte teljesen vízszintesnek tűnő szakasza, amelyen
következő célpontunk, a Gábor-hágó csak sekély bemetszésnek tűnt.
Minél feljebb jutottunk azonban, annál hullámzóbbá vált a
gerinc, és végül 10 perccel déli 12 óra előtt érkeztünk meg a csúcstámadás
előtti utolsó tájékozódási pontra, a Gábor-hágóba (1940 m). Az egész nap
kitartó szép időben itt kisebb szellő fogadott minket, bevittünk egy kis
energiát az előttünk álló, több mint 200 méterrel a fejünk felett magasodó
csúcsra való indulás előtt, és 10 perc pihenő után neki is vágtunk az
emelkedőnek.
Az Ék-hegy jellegzetes, kanyargós, erősen erodálódott, ezért
meglehetősen törmelékes keleti gerincén emelkedtünk egyre feljebb. Hamarosan
elértük a havas régiót, itt már nem csak a törmelékes lejtő, de az utat borító
kásás hó is nehezítette utunkat. Jókedvünket azonban ez sem vehette el, és mintegy
háromnegyed órás kaptató után, 10 perccel egy óra előtt, csaknem 11 kilométer
megtétele után valamennyien az Ék-hegy tetején álltunk (2173 m).
Már útközben
is sokszor megálltunk lefotózni a minden irányban elénk táruló tájat, de a
csúcson teljesen kinyílt a látóhatár, és az addig inkább csak keletre nyíló
kilátás után innen már nyugati irányban is láthattuk a Liptói-Tátra további
jelentős csúcsait. Kelet felé a közeli Sebes-pataki-hegy és Alsó-Sebespataki-hegy
mellett a háttérben magasodó Magas-Tátra és Lengyel-Tátra hófedte csúcsai
uralták a látóhatárt. Közülük is kiemelkedett a Svinica kétágú csúcsa, valamint
tőle délre a Kriván ferde kúpja. Észak felé az Ornak gerince és a
Háromnapos-hegy voltak hozzánk legközelebb, nyugatra pedig elérhető távolságban
látszott a Volovec, valamint tőle balra a Hegyes-Rohács és a Placslivó tömbje.
Miután mindezt és önmagunkat is megörökítettük, megebédeltünk,
majd nyugati irányban elindultunk lefelé, a Racskó-nyereg irányába. Az út felső
része ezen az oldalon is havas volt, így óvatosan ereszkedetünk a meredek
hegyoldalon. A havas rész egy széles nyeregben ért véget, onnan a hullámzó gerinc
déli oldalán traverzáltunk a füves hegyoldalban a Racskó-nyeregig (1970 m),
majd rövid emelkedő után megérkeztünk aznapi második csúcsunkra, a 2002 méter
magas Koncsisztára. Innen kelet felé visszanézve láthattuk a nap talán legszebb
látképét, az Ék-hegy festőien szép tömbjét, tetejét havasan, hegyoldalát pedig
már az ősz gyönyörű barna színeibe öltözve. Magunkba szívtuk a minden égtáj felé
nyíló festői látványt, és a gyönyörű völgyek, csúcsok, gerincek látványával
feltöltődve, nem sokkal délután két óra után indultunk lefelé, a Racskó-völgy
irányába.
Csakhamar megérkeztünk a Racskó-tavak közelébe (1728 m),
ahol találkoztunk az állatvilág egyetlen aznapi képviselőjével, ami sajnos nem
a remélt tátrai zerge, hanem egy jól megtermett zöld varangy volt. Mindenesetre
ezt is lefotóztuk, majd a fentről haragos zöld, közelről viszont inkább kékes
színű Racskó-tavak mellett tovább ereszkedtünk a völgy alsó része felé. A
Racskó-vízesést magunk mögött hagyva hamarosan ismét a reggel már érintett
elágazásnál álltunk (1449 m), majd fél négykor az attól néhány percre található,
a délutáni napfényben fürdő kis faház (Koliba pod Klínom) mellett újabb rövid
pihenő következett. Az Ék-hegy alatti kis kunyhó valaha pásztorok szállásaként
szolgált, és az ajtó feletti felirat szerint a legmagasabban fekvő
pásztorszállás volt Szlovákiában.
Az utolsó erőgyűjtés után nekivágtunk a még előttünk álló
csaknem hét kilométernek, de még itt sem tudtunk folyamatosan haladni, hiszen a
délutáni napfényben többször hátra kellett fordulni a mögöttünk napfürdőző
csúcsok látványa miatt. Hamarosan elértük az erdőrégiót, és az árnyékos
részeken a korlátozott kilátás miatt kicsit gyorsabban tudtunk haladni. Pontban
délután öt órakor értük el a hármas elágazást, ahonnan még további fél óra várt
ránk a parkolóban hagyott autóig.
Ezen a túrán volt részünk sárdagasztásban, befagyott
pocsolyában, a turistaúton csordogáló patakokban, napsütésben, néhány napja hullott
hóban, törmelékes hegyoldalakban, füves gerincekben, őszi és téli színekben,
szebbnél-szebb csúcsok látványában, és természetesen a csúcshódítás élményében.
A Rovátkával összehasonlítva koordinátáit tekintve ez volt a nehezebb túra (21,8
km, 1370 méter szintkülönbség), a nap végén egyöntetűen azt mondtuk, nem bántuk
meg, hogy itt túráztunk. Hogyan is mondhattuk volna, hiszen tökéletes túraidőben
egy nagyon szép őszi túrán vehettünk részt. Ismét szép túrát tudhatunk magunk
mögött, így aztán utólag azt mondhatjuk, jó döntést hoztunk akkor, amikor ezt a
csúcsot választottuk...
A túra során készült fotók
itt tekinthetők meg!