Közel negyven éven át, 1967-től a
kétezres évek közepéig megfigyelő csillagászként dolgozott a Lomnici-csúcson.
Amikor nem működött a felvonó, gyalog járt fel 2600 méteren lévő munkahelyére.
Szabadidejében a zergéket tanulmányozta, hegyet mászott, természetőrködött és
mindezeket ma is végzi. Az alábbi cikkből az is kiderül, hogy mi az önkéntes
munka és a nyugdíjas évek értelme, és mit kell tenni, ha jön a medve. Scheirich
László a Lomnici-csúcson a Csillagvizsgáló Intézetben, azaz a napfizikai
obszervatóriumban végezte a napkitörések és a napkorona megfigyelését. Poprádi
lakása és egykori munkahelye között közel 2000 méter volt a szintkülönbség. Az
idén hetven éves Scheirich László Poprádon él, ahol két tátrai kirándulása
között beszélgettünk az ismert Tátra-járóval, akire legkevésbé a nyugdíjas szó
illik.
Munkahely 2600 méteren
A
2634 méteres Lomnici-csúcson összesen négy munkahely van: a
drótkötélpályát üzemeltetőké, a meteorológusoké, a fizikusoké (ők a kozmikus
sugárzások megfigyelését végzik) és a Csillagvizsgáló Intézet munkatársaié. A
felvonósok és a meteorológusok 1940-től, a fizikusok 1958-tól dolgoznak itt, a
napfizikai obszervatórium pedig 1962-től működik. László a Csillagvizsgálóba
járt fel negyven éven át. „Nagyon sokat fényképeztünk, a munka jelentős része
abból állt, hogy ezeket a képeket dolgoztuk fel”. Legkevesebb három ember
mindig tartózkodott a megfigyelő állomáson, a felvonónál pedig legalább ketten
voltak. A csúcson dolgozó emberek turnusokban váltották egymást. A szocializmus
alatt az általános gyakorlat az volt, hogy a felvonósok többnapos turnusokban,
a meteorológusok tíznaponként, a fizikusok kéthetenként; ő és kollégái pedig
heti váltásban rotálódtak. A rendszer előnye az volt, hogy egyheti munkát egy
hét szabadság követett, amikor László az időt családjával poprádi otthonában és
a hegyekben töltötte.