Másodszor
indultunk kettesben a Tátrába, és először úgy, hogy menedékházban alszunk, valamint
úgy, hogy a teljes három napot a Lengyel-Tátrában töltjük. Erről elöljáróban
csak annyit, hogy egyik legemlékezetesebb túránk lett, és hagyományt is
teremtettünk vele, hiszen a következő néhány évben a júniusi, lengyel-tátrai menedékházas
túrákkal indítottuk a nyári túraidényt. Igaz, a következő évtől már mindig többen
voltunk, de sajnos 2004-től már Tomi nélkül…
2000.
június 7. – Kuźnice – Murowaniec menedékház
Megérkeztünk
Zakopanéba, és szakadt az eső… Szokásos optimizmusunkkal bíztunk benne, hogy
majd a hegyen nem fog. Hát, ez nem jött be! Kuźnicéból végig szakadó esőben
tettük meg a Murowaniec menedékházhoz (1500 m) vezető, kb. 2 órás utat. Mit
mondjak, totál eláztunk. Természetesen volt esőkabátunk, így legalább a
csomagjaink nem áztak el idejekorán, de mi úgy éreztük ennek a napnak ezzel
annyi, és fejben talán már a másnapra készültünk. Miután elfoglaltuk a
menedékház jó előre lefoglalt, egyetlen kétágyas szobáját, Tomi úgy döntött,
nyom egy szundit, hiszen ilyen időben úgysem mehetünk sehová. Ez volt kb. dél,
1 óra felé. Nem is kellett sok idő, Tomi már az igazak álmát aludta, én pedig
csendesen, nehogy felébresszem, vártam az idő jobbra fordulását.
Murowaniec
menedékház – Kościelec
Úgy
a délután közepe felé szűnni kezdett az eső, sőt teljesen abbahagyta, és mintha
megérezte volna, Tomi is felébredt a felsőágyon. Mielőtt bármi történt volna,
elmajszolt egy szendvicset. Ezt a látszólag jelentéktelen dolgot azért említem,
mert itt tapasztaltam először, hogy Tomi bárhol, bármilyen körülmények között
képes volt elmajszolni egy finom hazai szendvicset. De erről majd később… Tehát
kezdett alakulni az idő, és elővettük a térképet, megpróbálva valami értelmes
úticélt keresni a napból hátralévő pár órára. Délután 4 óra volt ekkor, ezért
úgy gondoltuk, hogy felmegyünk a Gąsienica-Fekete-tóhoz (1624 m),
felfedezzük magunknak, és visszasétálunk a szállásunkra. Mivel a tó csak fél
órára van a menedékháztól, ezért úgy gondoltuk, nem fárasztjuk magunkat a
hátizsák cipelésével, hisz úgyis mindjárt visszajövünk, így Tomi zsebre rakott
két csokit (kaja!), és pedig nyakamba akasztottam a fényképezőgépemet, és
elindultunk…
![]()
Azt hiszem, sejthető, hogy valami ismét nem úgy alakult, ahogy
kigondoltuk, ezúttal azonban szerencsére! Ugyanis ahogy elértük a csodálatos fekvésű
tavat, annyira kivergődött az idő, hogy úgy gondoltuk, nem fordulunk vissza,
hanem inkább felmegyünk a Karb-hágóra (1853 m), ahonnan fölülről is
megcsodálhatjuk a tavat, és talán még jó fotókat is sikerül készíteni róla. De
ha már a hágón voltunk, fejbe vert minket a tudat, hogy soha ilyen közel nem
voltunk a Kápolna-csúcshoz (Kościelec, 2155 m), mint most, kár volna tehát
innen meghátrálni, próbáljuk meg. Aki járt már a Kápolna-csúcson, az
tanúsíthatja, hogy a hágóból a csúcsra vezető út mindennek mondható, csak könnyed
sétának nem. Végül is du. 6 órakor a csúcson álltunk! Amikor a normális turisták
már a sörüket isszák a menedékházban…
![]()
Egy csepp víz nélkül, két csokival, amit
elfogyasztva még szomjasabbak lettünk! De az idő tökéletes lett, egész jó
felvételeket sikerült készíteni. Sok időnk viszont nem maradt a nézelődésre, hiszen
nem szerettük volna, hogy ránk sötétedjen, ezért miután kifújtuk magunkat, indulás
lefelé, és háromnegyed 8-kor a szobánkban voltunk. Felejthetetlen nap volt.
2000.
június 8. – Menház – Kereszt-nyereg – Lengyel-Öt-tavi menház – Zawrat – Menház
![]()
Második
nap következett a hétvége leghúzósabb túrája, hiszen ekkorra egy körtúrát terveztünk,
mégpedig a Murowaniec menedékház (1500 m) – Kereszt-nyereg (2112 m) – Lengyel
Öt-tavi menedékház (1672 m)
– Zawrat (2158 m)
– Murowaniec menedékház útvonalon. Mint látható, ez +-1098 m szintkülönbséget
jelent. Hát… Megint csak az elcsépelt szót tudom leírni. Felejthetetlen volt.
Kezdődött azzal, hogy a menedékháztól egy hosszú, meglehetősen fárasztó
kaptatóval kezdődik az út, rögtön viszonylag nagy szintkülönbséget leküzdve,
hogy aztán egy kanyar után… pár méteren ismét lejussunk a kiindulási szintre!
Hát ez eléggé „pofán vert” minket, de gondoltuk most már csak jobb jöhet.
Igazából nem is lett rosszabb, fokozatos emelkedéssel értük el a
Kereszt-nyerget, amely csodálatos kilátással ajándékozott meg minket. Amerre néztünk
hófoltok tarkították a tájat, magunk alatt láttuk a Siklawa-vízesés ezüst
szalagját, a hatalmas katlan legnagyobb tavát, a Nagy-tavat, és részcélunkat, a
Lengyel-Öt-tavi menedékházat.
![]()
A nyeregből lefelé semmi említésre méltó nem
történt, hacsak az nem, hogy már a menedékház közelében egy egyedül túrázó, idősebb
hölggyel találkoztunk szemközt, aki egyedül indult a Kereszt-nyereg felé.
Őszinte elismeréssel köszöntünk neki (ami a Lengyel-Tátrában járva szinte
kötelező), és bevetettük magunkat a menedékházba, kellően kiéhezve a már jól
ismert bablevesre. Ami persze elfogyott… Így aztán maradt a „Szarlotka”, a
Lengyel-Tátra „Buchty-ja”, és már mentünk is tovább, hiszen az út fele még
előttünk volt. Gond nélkül, bár már lassan elfáradva elértük a Zawratot, de
ekkorra már sötét felhők gyülekeztek az égen, a nap nem éppen biztató befejezését
ígérve. Az eső azonban aznap elkerült minket, és a lefelé útnak is csupán egy
említésre méltó momentuma volt, mégpedig egy lengyel „kocaturistával” való
találkozás.
![]()
A Zawratról az északi oldalra láncok segítségével lehet
leereszkedni, mi is ezt tettük természetesen, és már a lánccal biztosított rész
alján találkoztunk egy szembe jövő emberkével, akiről először csak az tűnt fel,
hogy utcai ruhában, félcipőben van, és semmilyen felszerelés nincs nála, sem
hátizsák, sem esőkabát, semmi. Amikor összetalálkoztunk, gyorsan észleltük a
felszerelés hiányának az okát, hiszen barátunk kissé „el volt hajolva”, hogy
finoman fejezzem ki magam. De annyira azért észnél volt, hogy kért tőlünk egy
korty vizet, gondolom, égett a gyomra a sok sörtől, amit előtte a menedékházban
megihatott. Mindenesetre megpróbáltuk visszafordulásra bírni, de ő megköszönve
a vizet, megkezdte a láncok mentén a kapaszkodást. Egy darabig még figyeltük
hátha segítségre lesz szüksége, de állapotához képest meglehetősen biztonsággal
kezelte a láncot, így hát mi is folytattuk tovább utunkat, és hamarosan
megérkeztünk a szállásunkra.
![]()
Ahol olyan dolog történt, ami nem sokszor fordult
elő Tomival. Márpedig ekkor Coca-Colát ivott! Az igazság az, hogy fizikailag
mindketten kész voltunk, és ilyenkor nekem a Cola adja vissza leggyorsabban az
elveszett energiát, Tomi viszont soha nem szerette igazán ezt az üdítőt. Amint
visszaértünk a házba, én rögtön vettem is egy literes üveggel, Tomi pedig
rendelt egy teát, amire várni kellett, amíg elkészítik… Nos, mire a tea
elkészült, az 1 liter
Colát úgy megittuk, mintha ott sem lett volna. A felét Tomi, a felét én. Bár
később még sok emlékezetes túrán vettünk részt együtt, ennyi Colát Tomi azóta
sem ivott! Emlegette is mindig, ha ez a nap szóba került…
2000
június 9. – Menedékház – Gáspoár-csúcs – Kondracka-nyereg – Kuźnice
Egy
kellemes éjszaka után túránk utolsó napján szikrázó napsütésre ébredtünk, így egy
szép nap reményében vágtunk neki a „lefelé” vezető útnak. Úgy lefelé, hogy
előtte felmegyünk a Gáspár-csúcsra (Kasprowy Wierch, 1987 m), majd a Konrád-púp
(Kopa Kondracka, 2005 m) érintésével felmegyünk a Giewontra, és onnan már tényleg
le Kuźnicébe. Persze teljes „menetfelszereléssel”. Hát, kicsit elszámoltuk
magunkat. Kezdődött a legyekkel! Mint írtam ezerrel sütött a nap, gyönyörű idő,
rajtunk pedig a két nap alatt alaposan átizzadt, ráadásul első nap el is ázott
túranadrágok. Ezzel még nem is lett volna semmi gond, hisz nem randira készültünk,
de amint elindultunk felfelé, egyszer csak légyrajok sokasága vett körül
minket.
![]()
Amikor mentünk, ott röpködtek körülöttünk, szólni sem tudtunk, nehogy
bekapjuk valamelyiket. Amikor viszont megálltunk, szabályos rajokban elleptek
minket. Egy légy ránk szállt, majd kb. 10-20 másik kör alakban gyorsan körülvette
őt. És ilyen körből egyszerre volt rajtunk 5-10, sőt néha több. Amint
elindultunk, szétrebbentek, de jöttek velünk, hogy a következő pihenésnél ismét
eljátsszák ezt velünk. Mit mondjak, elég demoralizáló volt. Felfelé futni nem
bírtunk, hogy lerázzuk őket, hátunkon a nehéz zsák, előttünk még kb. 1 órás út,
hát… őszintén szólva sírni tudtam volna. Abban bíztunk, hogy ahogy emelkedünk,
majd csak lemaradnak, de szinte a csúcsig elkísértek, sőt néhány példány még
később is útitársunk maradt, egészen addig, amíg Kuźnicében be nem ültünk egy
taxiba.
![]()
De
addig még történt egy s más. Miután kéretlen útitársaink döntő része a Gáspár-csúcs
közelében elhagyott minket, elindultunk a főgerincen nyugat felé, és egy-két
rövidítéssel könnyebbé téve magunk számára az utat, megérkeztünk a Konrád-nyeregbe
(Kondracka Przełęcz, 1725 m), ahonnan szinte karnyújtásnyira van Zakopane szimbóluma,
a Giewont csúcsa. Innen a csúcs kb. fél óra, a szintkülönbség sem jelentős, de
mi a térdeink állapota alapján úgy ítéltük meg, hogy a felmenettel nem lenne
gond, de hogy vissza is tudnánk jönni, az már erősen kérdéses.
![]()
Ezért aztán
ismét csak úgy döntöttünk, hogy „meghátrálunk”, és meghagyjuk a csúcsot egy
másik, kedvezőbb alkalomra. Ami később, mint majd látni lehet, el is jött, persze
akkor sem simán… tehát elindultunk lefelé, és a már ismert Konrád-menedékház
mellett elhaladva visszamentünk Kuźnicéba, majd Zakopanéba, aztán irány haza.
Úgy gondolom, és a későbbi beszélgetések során ezt Tomi is többször megerősítette,
hogy bár sok szép túra várt még ránk, egyik legszebb túránkat teljesítettük
ekkor.
A történet folytatódik…
Lejegyezte: Nagy Árpád
