Mikrobuszunk figyelemre méltó lendülettel suhan a behavazott
úton, jobbra elhagyva a Liptóhuta faluhoz vezető leágazást. Nyolcan ülünk a
kocsiban, erről-arról beszélgetünk, és Oszi csak úgy mellékesen jegyzi meg:
- Attila, itt jobbra kellett volna menni.
Egy röpke pillanatig úgy tűnik, Attila, a sofőr csendes
belső vívódáson esik át. Ez azonban csalóka látszat, a töredékmásodpercnyi idő
csak a tervmódosításhoz kell. Kiszámított kézifék, pontosan időzített
kormánymozdulat, talán még egy rejtett suhintás a varázspálcával, és a hátsó
kerekek kecses ívben megelőzik a mikrobusz orrát. Természetesen szabályosan, tehát
balról, ugyanis az út jobb oldalán meredek hegyoldal ásít.
Ilyet eddig csak filmeken láttam. Tulajdonképpen
meg kellene ijedni, ha lenne rá idő. Kész a 180 fokos fordulat, még a
feldübörgő motornak kell megállítania a hátrafelé csúszást, és már indulunk is vissza
az éppen elhagyott letérőhöz.
Keveset időzünk Liptóhuta skanzenszerű házai
között, és rövidesen már a közeli Felső-Liptóhutai-nyeregben, Liptó és Árva
vármegyék határhágóján pakoljuk magunkra a hátizsákokat. Mindenkire kicsit több
teher jut, mint amennyit még őszinte mosollyal tudna megemelni. Igaz, ami igaz,
egy kétnapos téli gerinctúra — hóban sátrazással fűszerezve, mínusz
tizensokfokos előrejelzéssel — nem vasárnap délutáni cserkészkirándulás. Cél a
Liptói-Tátra főgerincének legnyugatibb szakasza, ahol a Hazajáró nézői számára
a havas körülményeken keresztül fogjuk érzékeltetni a téli hegyek szépségeit,
és a mindezekre ellenállhatatlanul sóvárgó természetjáróra leselkedő
kihívásokat.
A hiányzó
súlytöbbletek lassan helyükre kerülnek. Egyetlen aggodalmam, hogy Oszi nem
elégedett meg a jobbik bakancsának szálláson felejtésével, hanem ráadásként a
lábszárvédő bepakolásával sem fárasztotta magát. Ez így a bakancs biztos
átázását jelenti, mert felülről belefolyik hó. És amennyiben az előrejelzés
dacára netán rosszra fordulnak a körülmények, akkor a lábfej lefagyása szinte
olcsó tanulság a többi lehetőséghez képest. Elütjük tréfával a dolgot: ha Ivan
Bohus alkalmas volt fagyás miatt csonkolt lábfejekkel a Tátra-múzeum igazgatói
posztjára, akkor Oszi be fog válni a Hazajáró-múzeum vezetőjeként.
![]() |
| Még napos felmenet a Szürke-hegyre |
Csak hatan
indulunk a hegyre, kényelmes 10 óra 20 perckor, kb. 930 m tengerszint feletti
magasságból. Attila, a sokat tapasztalt és óvatos sofőr túl kockázatosnak ítéli
a további utat, inkább lemond fájdogáló térdeinek megtornáztatásáról, hiába
invitálom a hegyi ösvény első szakaszára. Jakab Sanyi tesmagi cimborája, a
légióviselt Csaba is búcsúzik tőlünk, de olyan gyönyörű palóc tájszólással,
amit csak egy mennyeien fűszerezett étel zamatához tudnék hasonlítani. Milyen
kár, hogy mi már csak azt a kilúgozott budapestit beszéljük.
Aznapi legmagasabb
pontunk 1805 méterrel a Szürke-hegy lesz (Sivý vrch). Az első kilométerek
eseménytelenek. Erdőben, jelzett ösvényen emelkedve izzadunk, ahogy illik, az
eleinte csak bokáig érő hóban. A csapat nagyrészt együtt megy, csupán Joe, a
hangmérnökünk kerüli a közvetlen társaságunkat, inkább tisztességes távolságot
tart mögöttünk. Időnként bevárjuk, nehogy éhes farkasok martalékává váljon. Nem
egészen értem, miért marad le, talán kedveli a hegyi magányt. Ő viszont azt nem
érti, miért kell egy hangmérnöknek kimozdulnia a fűtött stúdióból.
Az időjárás
gyönyörű, s amint az emelkedéssel ritkul a kárpáti fenyves, a szebb kilátású
helyeken felvételek készülnek. Egyúttal mélyül a hó is, sokszor térdig kell
gázolni, a kezdeti fürge iramunk vánszorgássá lassul. Szerencsére az ösvény jól
kivehető, így ha a hóval meg is kell küzdeni, legalább az út keresgetésével nem
veszítünk időt. Az erdőhatárt elhagyva a hegy röpke ízelítőt ad abból, mi is
vár ránk: néhány méternyi sziklás lemászás kényszeríti megfontolt mozdulatokra
a csapatot. Ezen túljutva már látszik aznapi feladatunk legkomolyabb része, a
Szürke-hegy szaggatott sziklagerince, amint a délutáni napfény hívogatóan
végigömlik a tornyain. Ha nem tudnánk, hogy jelzett ösvény vezet rajta, akár
aggódhatnánk is.
![]() |
| A Szürke-hegy csúcsához közeledve |
Kis ideig jól
haladunk a mészkőtornyok kísérteties világában, aztán hirtelen gyanús lesz
valami. Egy régebbi nyom jobbra kerüli az éppen előttünk meredő tornyot, de
végignézve a hóborított törpefenyvesen, el nem tudom képzelni, hogy a laza hófelszínen
képesek lennénk végigmenni. Ha erre folytatnánk, a törpefenyő közé minden lépésnél
derékig beszakadva, bozótharcba fulladna a túra. Kell lenni valami járható
útnak. A többieknek sincs kedvük a kilátástalan küzdelemhez, inkább türelmesen
várakoznak, amíg egy mélyhavas gödrön át feltúrom magam a torony alá, hogy
megnézzem a lehetőségeket. Bizony, ez a kiút, neki a gerincnek. Itt végre
megtaláljuk az Oszi által emlegetett láncot, amelyről korábbi túrája kapcsán
őrizget annyira szép emlékeket, hogy most mintha még egy-egy könnycsepp is megcsillanna
a szemében. Bár ha teljesen hű akarok lenni a rideg valósághoz, akkor ez utóbbit
inkább a fagyos szél okozza, mintsem a nosztalgikus hangulat.
Könnyűnek nem
lehet nevezni a szűk vályún át a meredek toronyra felvezető láncos segítséget,
de ezzel legalább ismét a helyes nyomon vagyunk, ami hellyel-közzel még járható
is. A további útra rányomják bélyegüket a nyári körülmények között élvezetesen
könnyű, ám most a hó miatt nem egészen egyszerű sziklás szakaszok. A csúcskupola
alatt a legnehezebb. Itt tekintélyes mélységű sziklaüreg melletti tömbökön kell
megcsúszás nélkül átóvakodni, aztán felhernyózás egy meredek, sima táblán,
végül egy gerincfelszökés sportos megmászása után a csúcsjelző tábla mellett
élvezhetjük lenyugvó napfényben a téli szél süvítését.
A további utat a
szürkület homálya uralja. Sokáig már nem mehetünk. Le kell jutni a csúcsról, és
legkésőbb a Jalóci-szénégető nyergénél tábort kell vernünk. Oszi még
megvillantja sztoikus humorát: korábbi ittjártakor fent sátrazva, éjszaka medve
fosztogatta a kint hagyott élelmüket, amit persze „az okosabb enged” bölcs
belátásával és 210-es pulzussal vettek tudomásul. Egyúttal azzal vigasztal
minket, hogy a jeges borzongáson túl egyéb félnivalónk nincs, ugyanis december
lévén bízhatunk a medvék közismert téli álmában. Ezzel a biztatással némiképp
megnyugtatva keresgetjük a levezető utat. Leérve egy vízszintes hómezőre,
szavazásra bocsátjuk a kérdést: sátrazzunk-e itt, vagy van még annyi
mozgáshiányunk, hogy a méter mély puha hóban nyomot tapossunk a
Jalóci-szénégetőig. Ez nyáron tízperces séta, most azonban nem bocsátkozunk
könnyelmű becslésekbe. Érdekes módon a szavazás szinte egyhangú. Fejlámpafénynél
felállítjuk a sátrakat, ki-ki ízlése szerint elrendezi a fekhelyét, aztán
konzervmelegítés, röpke főzögetés, és indul az alvási kísérlet. Mormotákkal
talán nem kelnénk versenyre, de ahogy halad az éjszaka, egyre több
szendergéssel töltött perc szakítja meg a mélyenszántó gondolatokat. Az is
sokat segít rajtunk, hogy itt végre eláll a csúcson még csontfagylaló szél.
![]() |
| Fagyos reggel a Szürke-hegy alatt |
A reggeli derengés
hétkor kizavar a pehelyhálózsák ölelő melegéből. Most még jó az esély, hogy a
hideg ellenére szokatlanul korán induljunk, de majd tízkor már másként látom
ezt. Addig is beindítom a benzinfőzőt. Pár liter forró tea mindenképpen hasznos
lesz, még ha a rumot előrelátóan lenn is felejtettük. A mozgolódásom vagy talán
a felkelő Nap ragyogása egy idő után felébreszti a többieket, kikászálódnak ők
is a sátrakból. Reggelire megesszük a maradék ételünket, még a szalonnám is
meglehetősen népszerű. Az alvás senkinek nem volt tökéletes. Ráadásul Oszi
bakancsa, ami lábszárvédő híján oktatófilmbe illő beázás tüneteit mutatja, éjszakára
kimaradt a hálózsákból, és így keményre fagyott. Ilyen állapotban nehéz lenne
felhúzni, ezért a reggelizés idejét kell kihasználni az olvasztási munkára. Reggeli
közben felvétel is készül. Beszélgetünk a Tátra főgerincének bejárásairól, az
első magyar bejáró csapatról, majd Kiss Péterről, a Kancsendzöngán szerencsétlenül
járt fiatal hegymászóról, aki első egyedüljáró magyarként mászta végig a
Magas-Tátra főgerincét, és terve volt a teljes Tátra főgerince is.
![]() |
| Csapó indul |
10:30-kor, miután
rossz példát mutatva én készülök el utoljára, mégiscsak sikerül elindulnunk.
Itt már előkerülnek a tegnap csak nehezékként használt hótalpak, én pedig
felcsatolom a jeges terepre szánt hágóvasamat. Persze, semmit nem érek vele,
mert a Jalóci-szénégetőig törpefenyvesben visz az ösvény, hóval kellő vastagságban
beborítva. Ha nagyon belehúzok, akkor a hótalpas Jakab Sanyit akár 100 méteres távolságra
is meg tudom közelíteni. A nyáron tízperces szakasz most egy teljes óránkba
kerül. Innen viszont rohamosan javul a helyzet, a csupasz hegyoldalban elmarad
mögöttünk a növényzet, így a szél által letakarított kapaszkodón sokkal gyorsabban
haladunk. Sajnos, kedvünk a magasság emelkedésével fordított arányban változik,
mivel a túlbuzgó szél nem csak a havat igyekszik letakarítani a hegyről, hanem
a füleinket is a fejünkről. A harapós hideg miatt mindenki mélyen behúzódik a jól
fűtött koponyájába, és amennyire lehet, csak a robotpilótát engedi ki a zord
külvilágba. Az 1934 m magas Szilfás (Brestová) előcsúcsán csillogó fémkereszt
áll, itt összeszedjük magunkat a felvétel kedvéért, aztán a főcsúcson szintén
elkészül néhány vacogósra sikerült kép. A hideg és a csúcsérzés valószínűleg
együttesen okozza, hogy a szél fáradhatatlan nótája Ady bujdosó kurucának
verssorát visszhangozza a fejemben: „Üzenhettek már utánam Kézsmárk hegye,
Majtény síkja”.
![]() |
| A Szilfás alatt |
A tegnap még
melengetett gondolat egy kurta továbbmenetről a közeli Szalatin tetejére csúfos
fagyhalált szenved. A csúcsról lefelé vesszük az irányt egy mellékgerinc
jelzésén. Korábbi aggodalmam a helyenkénti lavinaveszélyről itt végre
kézzelfoghatóvá válik: meredek, mélyhavas lejtőn gázolunk le a csúcsról. Nem
propagálom a csapatnak, de magamban elégedetten nyugtázom, amikor mindenki
épségben átjut a lavinalejtőn. Hosszú menet végén jobbra hagyjuk el az
oldalgerincet, be az erdőbe, a sűrűsödő homályba. Jó darabig egy állat nyoma
mutatja az ösvényt, de egy nagyobb, bozótos vályú elérésekor megakadunk. Ide-oda
bolyongás, térkép- és GPS-tanulmányozás, majd „rosszabb már úgysem lesz”
stílusú iránymenet után ismét rátalálunk a helyes útra. A végtelennek tűnő,
fejlámpás lebotorkálással tetézett két nap fáradtsága mindenkiből árad, mégsem nyafog
senki, együttműködő csapatként érjük el a sípályát. A jól szervezett időzítés
eredményeként Attila éppen ekkor ér oda a mikrobusszal, és talán a mi
kedvünkért, vagy talán az időközben hozzá csatlakozott Scheirich Laci bácsi
kedvéért még szebb megfordulást produkál a sípályán, mint amit előző nap
reggelén mutatott.
A túra utolsó
próbájaként már csak a vacsorára betervezett kettős adag sztrapacska és Isten
tudja, hány adag Tátratea vár ránk.
Lejegyezte: Bácskai Gusztáv; Fotó: Moys Zoltán, Bácskai
Gusztáv
