Hihetetlen, de immár 10 év eltelt azóta a gyászos emlékű
este óta. 10 évvel ezelőtt, november 3-án az esti órákban Kókai Tamás barátom tragikus
körülmények között életét vesztette. Az ezt követő napok, hetek döbbenete után
lassan megfogalmazódott bennem, hogy papírra kellene vetni a közös élményeket,
a túrák emlékezetes pillanatait. De rögtön adódott egy nagyon nehéz kérdés: hogyan
is kezdhetném a Tomival együtt bejárt túrák során átélt élményeim, a túrák
felejthetetlen pillanatainak megörökítését megpróbáló „napló” megírását? Talán
ez volt a legnehezebb része a dolognak. Belefogni a leírásába annak a
számtalan, mások számára talán lényegtelen, de számunkra, Tomi és az én
számomra mégis felejthetetlen, azóta is számtalanszor felemlegetett élménynek a
közérthető leírásába így, hogy Tomi már nincs velünk…
Először is a név, Tomi. Abban a kivételezett helyzetben
voltam, hogy tudomásom szerint csak tőlem fogadta el, hogy Tominak, és nem Tamásnak
hívom. Tudtommal, és ezt még életében Ő maga is megerősítette, szinte mindenki
más, a család és a barátok is Tamásnak szólították, mert Ő így szerette. Én
személyes megismerkedésünk első percétől Tominak szólítottam, igaz, hogy nem
kérdeztem meg, hogy ez jó-e így, de mivel nem kifogásolta, élete végéig nekem
csak Tomi maradt, és most már marad is örökre…
A következő hetekben megpróbáltam összeszedni a közös
kirándulások alkalmával átélt legmaradandóbb élményeinket. Ezeket Ő sajnos már
nem tudja megerősíteni, de valami mégis arra sarkall, hogy ezeket nélküle is
papírra vethetem. Mégpedig az, hogy a naplóban leírt eseményeket még életében
azóta is számtalan alkalommal felidéztük. Tanúk erre azok a közös barátaink,
akikkel azóta több alkalommal együtt túráztunk.
Első alkalommal 1999. augusztusában voltunk együtt a
Magas-Tátrában. A Tomi tragikus halálig eltelt közel három és fél évben 25
alkalommal voltunk együtt túrázni, ennek nagyobb részét csak ketten, vagy
kisebb, 4-5 fős csapattal. A Tátra (értve ez alatt a Magas, a Lengyel- és a
Liptói-Tátrát is) szinte minden fontosabb pontjára együtt jutottunk el. Az
utóbbi időben már térképek, panorámaképek és rajzok nélkül is úgy néztünk körbe
egy csúcsról, egy hágóról, hogy szinte minden jelentősebb, turistaúton elérhető
csúcs és hágó, völgy és tó ismerősként, meghódított célpontként volt mögöttünk.
Felérve egy kilátópontra szinte egymást megelőzve igyekeztünk a velünk együtt
túrázó barátainknak elmondani, hogy ott is, ott is, és amott is voltunk, itt ez
történt velünk, ott meg amaz… És akkor mi a helyzet ma? Szívbemarkoló élmény
volt az első, igazán magashegyi túrt végigélni Tomi nélkül. De erről majd a napló
végén, az utolsó fejezetben írok részletesebben.
Aki ismer engem, tudja, hogy nálam minden fontos momentum
dokumentálva van, így csak elő kell vennem a feljegyzéseimet, amelyekben minden
egyes kirándulás, minden túra fellelhető. Őszintén mondom, soha nem gondoltam
volna, hogy ilyen apropóból fogom végignézni közös túráinkat, hogy ilyen rövid
idő után írásos, a Tomi emlékét megőrizni vágyó megemlékezés leírásához fogok
hozzákezdeni.
…Mert hisz az emberi emlékezet a kor előrehaladtával csak
romlik. Ami ma még élesen él emlékezetünkben, lehet, hogy pár év múlva homályos
folt lesz csupán. Bízom benne, hogy a későbbiekben részletekben közölt naplóban
olvasható, alapjában véve derűs pillanatokat felidéző visszaemlékezések hozzájárulnak
ahhoz, hogy mi, akik életében közel (de mint a történtek tanúsítják, sajnos nem
ELÉG közel…) álltunk Tomihoz, sok-sok év múltán, számtalan, a Tomi emlékére
véghezvitt túra után is élénken emlékezzünk ezekre a számomra felejthetetlen
pillanatokra.
Rögtön az elején szeretném világossá tenni, hogy a következő
pár oldalon papírra vetett gondolatok teljesen szubjektívek, senki ne várjon
tőlem objektivitást, hiszen legjobb barátomat vesztettem el… A mi barátságunk a
Tátrán alapult, a Tátra hozott össze kettőnket, a Tátrában szavak nélkül is
megértettük egymást. Elég volt, ha ránéztünk a másikra, és tudtuk egymásról,
mit akar, mit szeretne, és az adott pillanatban mit bír el a másikunk.
Ez a napló soha nem került nyilvános terjesztésre, 10 éven
át őriztem a polcomon, azóta rajtam kívül senki sem olvasta. Most, Tomi
halálának 10. évfordulóján gondoltam úgy, hogy a napló egy részét, több
részletben a nyilvánosság elé tárom. A naplóban időrendi sorrendben haladva
vetem papírra közös élményeinket. Még egyszer szeretném nyomatékosan kifejezni,
hogy ez nem egy objektív túraleírás, hiszen célja éppen az, hogy bemutasson egy
embert, akinek életében a hegyek, és azokon belül is főképpen a Magas-Tátra
csúcsai, völgyei, hágói, tavai, menedékházai igen jelentős szerepet játszottak.
Pár szó megismerkedésünkről. Egy munkahelyen, bár más-más
munkakörben dolgoztunk, mégpedig a parassapusztai határátkelőhelyen, ahol én
már hosszabb ideje pénzügyőrként dolgoztam, amikor Tomi odakerült
útlevélkezelőnek. Mivel kezdetben nem egy váltásban dolgoztunk, ezért saját
kollégáink hívták fel a másikra figyelmünket, nekem szóltak, hogy van itt a
határőrök között egy hegymászó srác, aki sokat jár a Magas-Tátrába, neki
viszont azzal mutattak be kollégái, hogy dolgozik itt egy pénzügyőr, aki
könyvet ír a Magas-Tátráról. Ez 1999-ben volt, amikor én már javában dolgoztam
a „Tátrai túrák” című könyvemen. Innentől kezdve aztán csak pár hétnek kellett
eltelnie, hogy rövid egyeztetés után nekivágjunk első, közös tátrai túránknak.
1999. augusztus à Az első túra együtt
Ekkorra már egy bizonyos baráti és munkatársi körben
nyilvánvalóvá vált az én Tátrához való kötődésem, ennek okán pár barátom és
kollégám kapacitálására kinéztünk egy augusztusi hétvégét, Szentiványi Laci
barátom segítségével szállást foglaltam a Slovan Hotelben Tátralomnicon, majd
néhány autóval elindultunk a Tátrába.
Csorbai-tó – Fátyol-vízesés – Lorenz-hágó – Szoliszkó menház
– Csorbai-tó
![]() |
| Tomi kék hátizsákkal a jobb szélen |
Mivel a 15 fős társaság nagy részének ez első tátrai túrája
volt, ezért egy viszonylag könnyű, de mégis látványos túrát terveztem erre a
napra, mégpedig a Fátyol-vízesés megtekintését a Mlinica-völgyben. Úgy
indultunk, hogy felmegyünk a vízesésig, és majd meglátjuk, ki hogy bírja, ha
úgy dönt a csapat, hogy megyünk tovább, akkor megyünk, ha nem, akkor
visszafordulunk.
Nos, ebből a bizonytalan indulásból egy fantasztikusan szép
túra kerekedett, aminél csak az idő volt fantasztikusabb! Azelőtt és azóta sem
volt sok olyan szép napsütéses túránk, mint ez a túra. A Fátyol-vízesést
természetesen minden gond és fáradtság nélkül elértük, ahol az „első bálosok” annak
rendje és módja szerint jól megebédeltek. Természetesen nem a tófal fölött,
hanem a vízesés alatt… Majd teli hassal úgy döntött a csapat, hogy menjünk
tovább, amíg mindenki bírja. Ez a kérdés útközben még többször felmerült, de
végül is mindannyian sikeresen megcsináltuk a körtúrát, vagyis a Lorenz-hágón
keresztül, a Wahlenberg-tavak mellett elhaladva, a Szoliszkó menedékházhoz
jutottunk, ahonnan ülőszékes felvonóval tértünk vissza a Csorbai-tóhoz.
A történet hamarosan folytatódik.
Lejegyezte: Tátraturista
