2003.
február 26. Emlékezetes dátum ez tátrai túráim sorában. Ekkor voltam fent
ugyanis első alkalommal télen a Nagyszalóki-csúcson. Előtte (és azóta is)
valahányszor közeledek Tátrafüred felé, mindig ott mocorog bennem az érzés,
amikor felnézek a csúcsra: milyen szép túracél, milyen jó lenne a csúcs felé
bandukolni. Téli időszakban éppen 10 évvel + 1 héttel ezelőtt sikerült először,
akkor Kókai Tamás, Fábián Levente és Králik Tibor barátaim társaságában.
Sok
szempontból emlékezetes az a túra, egyrészt, mert az volt az utolsó közös téli
túránk Tomival, másrészt gyönyörű, szélcsendes, napsütéses idő volt,
harmadrészt pedig akkor egyszer akart a TANAP-os (végül is jogosan)
megbüntetni…
Azóta
is voltam már fent a csúcson félméteres hóban, igaz, hogy akkor június 6-át mutatott
a naptár. Így hát erősen érett a következő téli csúcstúra, amelyre aztán az
időjárás előrejelzéseket figyelembe véve 2013. március 5-ik napját néztük ki.
Szép, tiszta időt jeleztek, közepes széllel, stabil hóviszonyokkal, kettes
lavinaveszéllyel. Úgy gondoltuk, ezek megfelelő feltételek lehetnek, így hát
nekivágtunk. Benus Tibivel ketten indultunk el kedden kora reggel itthonról,
Poprádon csatlakozott hozzánk az örökös felvidéki Hazajáró, Scheirich László
barátunk, majd Ótátrafüreden Laci egyik ismerőse. A hölgy azonban később,
valamivel a Miksa-magaslat felett vissza is fordult az egyre erősebb szél
miatt. de ne szaladjunk ennyire előre… Úgy terveztük, hogy Ótátrafüredről a
zöld jelzésen megyünk fel a Tarajkára, majd onnan a sípálya rövidítésén
kapaszkodunk fel a Miksa-magaslatra, ahonnan már a reményeink szerint
kitaposott téli útvonalon közelítjük meg a csúcsot. A sikló alsó állomásánál
viszont, ahol meg volt beszélve a találkozó túratársunkkal, az a meglepetés
ért, hogy tátrai túráim során először (és minden bizonnyal utoljára) menetjegy
nélkül szállhattunk fel a 8:30-as siklóra, mellyel aztán a tervezett bő fél óra
helyett kb. 5 perc alatt a Tarajkán voltunk. Hogy kinek és minek köszönhettük
az ingyenes utazást, az maradjon az én titkom…
A nem
várt siklózással sok energiát, de kevés időt nyertünk, mivel a Tarajkán
megvártuk gyalog felfelé baktató túratársunkat, így aztán nem sokkal 9 óra
előtt immár négyesben vágtunk neki a Nagyszalóki-csúcsnak. Túratársnőnk
javaslatára a jelzett turistaút helyett egy rövidebb, de egyúttal jóval
meredekebb útvonalon, mégpedig az egykori sípálya szélén kezdtük meg a felfelé
kapaszkodást. Eleinte jól kitaposott nyomokat követtünk, majd feljebb,
megérkezve a törpefenyők közé, bizony egy-két helyen megroggyant a hó testünk
súlya alatt. Útközben nem kis meglepetésünkre majdnem ráléptünk egy, a havon
sütkérező keresztes viperára, amely láthatón le volt lassulva, sokáig hagyta
magát fotózni, majd lassan és méltóságteljesen eltűnt a hóban.
![]()
Kisebb-nagyobb
beszakadásaink ellenére jó tempóban, viszonylag gyorsan elértük a Felső
turistaútból elágazó, a Nagyszalóki-csúcsra vezető, nyáron kékkel jelzett
turistautat, melyen jobbra fordulva pár perc alatt utunk első tájékozódási
pontjánál, a Miksa-magaslaton voltunk (1550 m, 10:00 óra). A kék jelzés idáig
télen is járható, innen azonban a figyelmeztető tábla szerint csak abban az
esetben, ha az ösvény nem fedi hó. Most hó fedte, ennek ellenére hegymászó-igazolványainkban,
valamint a TANAP-os őrökkel való jó kapcsolatunkban bízva pár perc pihenő után
nekivágtunk az eleinte törpefenyők, majd később a sziklák között kanyargó, a
korábban erre jár hegymászók, túrázók és síalpinisták által jól kitaposott
útnak. Itt már előkerültek a hátizsákból a hágóvasak, és persze a túracsákány
is ott figyelt mindhármunk hátizsákjára erősítve, ezeket azonban végül is egész
nap nem kellett elővenni.
![]()
Amint
tovább indultunk, az első, ami magára vonta figyelmünket, az Alacsony-Tátra,
pontosabban a Király-hegy panorámája volt. Kicsit párás, de azért tisztának
mondható időben szépen látszott a csúcs és a környező, a napsütésben jegesen
csillogó hegyoldalak. Bíztunk benne, hogy ránk is ez vár az akkor még majdnem
1000 méterrel felettünk emelkedő csúcson. Néhány kanyar után letértünk a nyári
út nyomvonaláról, hiszen a nyomok egyre határozottabban, egyúttal egyre
meredekebben vezettek felfelé. Az útvonalon többször meg kellett állni fotózni,
hiszen káprázatos kilátás nyílt eleinte a Lomnici-csúcs tömbjére, majd ahogy
haladtunk felfelé, az egyre inkább kitárulkozó Nagy-Tarpataki-völgyre, illetve
a völgyet övező havas csúcsokra. Hol kényelmesebben, hol fáradtságosabban
haladtunk egyre feljebb, a Nagyszalóki-csúcs déli, a Széna-boglya irányába lehúzódó
oldalgerince által kissé szélvédett lejtőn, elfogadható erejű, nem túl hideg
szélben.
![]()
Hosszabb
pihenőket nem tartottunk, csak fél-egy perces rövid, szusszanásnyi szünetekkel
szakítottuk meg az emelkedőket. ½ 12-kor már szépen látszott a
Varangyos-tavi-csúcs, amely számomra egyike a Nagy-Tarpataki-völgy legszebb
csúcsainak, lentről és fentről egyaránt. Nagyrészt valahol a nyári útvonal
közelében, a gerinc déli oldalán haladtunk, egy-két helyen kerültünk csak közelebb
a gerinchez, de ott is csak óvatosan, a lábunk alatt a sziklák fölé kinyúló,
csodaszép, de veszélyes hópárkányok miatt. A Kis-orra vezető emelkedő alatt,
egy kisebb nyeregben megállva számba vettük a gerincről a
Nagy-Tarpataki-völgybe levezető vályúkat, majd nekivágtunk a Kis-orra vezető
emelkedőnek. Egy jól kitaposott nyom egyenesen, mondhatni toronyiránt vitt föl
az előcsúcs (Király-orr) előcsúcsára (Kis-orr), egy másik viszont balról, dél
felől megkerülte azt. Fölfelé ez utóbbit választottuk, ekkor még nem tudtuk,
hogy lefelé akaratunkon kívül a meredekebb úton fogunk lejönni.
![]()
½ 1
után értünk fel a Kis-orr fölötti nyeregbe, innen már tisztán látszott, hogy
még egy kisebb, az előttünk magasodó, Király-orrnak nevezett
sziklakitüremkedést megkerülő, majd egy nagyobb, már közvetlenül a csúcsra
vezető emelkedő van még előttünk. Lassan emelkedve kerültük meg a Király-orr
sziklahalmazát, és néhány perccel 1 óra után megérkeztünk a széles
Király-orr-nyeregbe. Itt már ezerrel fújt a szél, ráadásul egyre erősebben,
egyre hűvösebb fuvallatok csaptak az arcunkba. Ekkor pillantottuk meg először
imádott Tátránk legmagasabb csúcsát, a Gerlachfalvi-csúcsot. Pár perc pihenő,
egy utolsó erőgyűjtés a csúcsra vezető utolsó, Laci által Hillary-lépcsőnek
elnevezett kaptató előtt, és nekivágtunk a csúcstömbnek. Gyönyörű hópárkányok
mellett, hókristályok millióit sodró szélben haladtunk egyre feljebb,
szerencsére itt is jól kitaposott nyomokat követve. Bár nem voltam még ott, de
az időjárási körülményeket figyelembe véve akár a Himalájában is érezhettük
volna magunkat…
![]()
Még
egy utolsó nekirugaszkodás, még néhány fáradt lépés a csúcsplatón, és nem
sokkal 14:00 óra előtt megérkeztünk a Nagyszalóki-csúcs 2452 méter magasságú
csúcsára. Az érzés ismerős, de sosem felejthető. Hátizsákomat lerakva Tomi volt
az első gondolatom, akivel 10 éve jártam ugyanitt, és aki lassan 10 éve
eltávozott közülünk…
![]()
A
néhány másodperces szélmentes szünetektől eltekintve viharosan fújó szélben
kristálytiszta kék éggel párosult káprázatos panoráma tárult elénk. Nem tudtuk,
hogy együnk, vagy fotózzunk előbb. Végül aztán felváltva tettük ezt is, azt is.
Bár kesztyű volt rajtam, úgy elfagyott az ujjaim hegye, hogy a hátizsákomban
kotorászva nem érzékeltem a jól megérdemelt csúcs-csokit, alig tudtam elővenni.
A szél miatt, bár alapjában nem fáztunk, de a szám mégis úgy el volt fagyva,
hogy alig tudtam harapni a szendvicsemből. Szóval „ideális” körülmények, pláne
annak tükrében, hogy 10 évvel ezelőtt Levente félmeztelenül pózolt nekünk a
csúcsfotón… Csak érdekességképpen említem meg, hogy a csúcson és a csúcs
közelében a szél és a hideg annyira megviselte a fényképezőgépemet, hogy
össze-vissza időpontokban mentette el az egymás után készült fotókat…
![]()
De
tényleg nem lehetett okunk panaszra, a metsző szél ellenére felejthetetlen
kilátással jutalmazott meg bennünket a csúcs, a Nagy-Tarpataki-völgyet, a
völgyet övező csúcsokat többször, több beállítással is lefotóztuk, nem tudtunk
betelni a látvánnyal. Egy múlt héten történt szomorú
esemény nyomait is láttuk a Közép-hegység oldalában, alattunk látható volt
a völgy mélyén megbúvó Hosszú-tavi menedékház, valamint a völgy közepén tavaly
januári egyik túránk célpontja, a Jeges-tavi-domb is.
![]()
Miután
minden lehetséges csúcsfotó elkészült, miután elfogyasztottunk két csúcs-csokit
is, pontosan 2 óra 22 perckor elindultunk lefelé. Tudtuk, hosszú és gyötrelmes
út vár még ránk lefelé, és ez bizony így is lett. A jó fényviszonyokat
kihasználva persze lefelé is készítettünk még jó néhány fotót, ekkor inkább már
az előttünk, mintsem a mögöttünk álló útról. Továbbra is szépen sütötte a nap a
gerincet, a szél viszont szemernyit sem csillapodott, sőt, lefelé már azokon a
helyeken is erősen és hidegen fújt, ahol felfelé menet még kellemesnek éreztük.
![]()
Jó tempóban, gyakorlatilag megállás nélkül baktattunk lefelé, ennek
eredményeképpen néhány perccel 4 óra után ismét a Miksa-magaslat kilátójában
tarthattunk egy rövid pihenőt. Itt még tanakodtunk, hogy melyik úton menjünk vissza
Ótátrafüredre, végül is a felfelé is bejárt sípálya mellett döntöttünk, ott
legalább voltak kitaposott nyomok, abban viszont nem voltunk biztosak, hogy a
kék jelzés végig ki van járva, hótaposáshoz pedig egyikünknek sem lett volna
kedve…
![]()
Így
aztán sípálya, Tarajka, majd a sikló melletti turistaúton érkeztünk vissza
Tátrafüredre, pontosabban a felsőtátrafüredi parkolóban hagyott autónkhoz.
Ekkor bizony már jó lehűlt a levegő, az egész napos szél után jól esett az autó
melege. Mindhárman egyetértettünk abban, hogy a széltől eltekintve (amit Tibi
azért nem bánt annyira…) megfelelő időpontot sikerült találnunk ennek a szép,
de könnyűnek nem mondható túrának a kivitelezéséhez. A túra a Tarajkán való
indulástól a parkolóba történő visszaérkezésig csaknem 9 órát vett igénybe,
ebben az időben felfelé 1168, lefelé pedig csaknem 1500 méter szintkülönbséget
teljesítettünk.
Lejegyezte:
Tátraturista
