Szilveszter éjjele a Zöldtónál – Írta: Schmidt Gizi

Fárasztó menetelés után fél háromkor végre lecsatolhattok hótalpainkat a Frigyes menedékház előtt 1912. december 31-én. Idebent már meleg szobával és forró teával várt Rokfalusy Lajos, a „gondnok úr”. Letelepszünk, asztalra kerül a hátizsákok változatos tartalma és csendes áhítattal folyik a lakmározás. Az éhséggel együtt elmúlik lustaságunk is, újra felcsatoljuk síeinket s átsiklunk a tó havas jegén a tókatlan lejtőjére gyakorlatozni.

Mikor a menházból kiléptünk, még szinte vakítóan fehérlett a hó s alig értünk a lejtőre, már alkonyodott. A Bélai hegyláncot, mintha csak görögtűzön át láttuk volna, hófödte oldala izzó narancssárga fényben ragyogott s fölötte ugyané színnek szelídebb árnyalatával vonták be az eget a lenyugvó napnak sugarai. Messze átellenben pedig, a Téry-horhos felett, most kelt fel az első, halavány csillag, álmodozó lilaszínű felhők mögül. Lila most ott a hó is, majd lassan, észrevétlenül rózsaszínre válik s ez a rózsás fény messze bevilágít a völgybe és a szomszédos ormokra, míg előttünk, sejtelmes szürkeségbe borulva, zordonan mered a Fecsketorony és a Wéber-csúcsnak félelmetes, hatalmas sziklafala.

Mellettem elzúg a sok fekete síelő alak, mint egy-egy éji bogár - nekimegy a tónak, nagyot koppan aztán, azután elhallgat. Azaz hogy, dehogy is hallgat el, sőt inkább éktelen kacagásba tör ki. Homályosan látok egy-egy jégen, hóban elterülő sötét alakot, vagy balul kiütött telemark után egy pár égnek kalimpáló lábat.

Mikor már egészen besötétült, vísszacsúszkáltunk a menházba. Mint ez ilyenkor már szokás, újra falatozni kezdtünk. Kedélyesen elbeszélgetünk, díszítgetjük kis karácsonyfánkat, ágaira ráerősítjük a gyertyákat. így lett lassanként 9 óra. A legtöbben meg akarták várni az új évet, a kisebbség tehát alávetette magát a többség határozatának, de azért egy-egy sarokba húzódva, mégis elszundikáltak; mi pedig a kályha mellé húzódva beszélgetünk és sorra vesszük a hegymászó-dalainkat. Az énekhangba belevegyül a tűznek pattogása, fölöttünk szundikáló társaink egyhangú szuszogása.

A szoba közepén egy pár „kiskorú" lézeng. Egy pár pillantást vetünk rájuk s már csendesen konstatálhatjuk, hogy ezeknek alighanem valamiben fő a fejük. Ki tudja, min jár az eszük, ha különös gondviselés folytán lángot nem fog a karácsonyfa ága s másfelé nem tereli a közfigyelmet. A „gondnok úr” éles allarme-ot füttyent a sípjába s a lelkes tűzoltósereg az oltás hevében csakhamar elfújja az összes gyertyát. No de gyufa, az van bőven s újra teljes pompájában áll a fa; megperzselt ágai karácsonyi illatot terjesztenek, gyertyáinak lobogó fénye rávilágít a társaságra.

Lassan közeledik az éjfél, már csak pár percnyi hijja. Kivonulunk a folyosóra, megcsendül az óra. Egy-két szökkenéssel kint termünk a szabadban s három pisztolylövés és hegymászó-himnuszunk beleszól a csillagfényes éjszakába. „Boldog hegymászói újévet”. Csengetés hallatszik: a telefon! „Halló, halló! A matlárházi fürdővendégek boldog újévet kívánnak a vidám túristatársaságnak”. Hálás jókedvvel viszonozzuk üdvözletüket és az egész 13 tagból álló társaság beleénekli a telefonba bergfexindulónkat.

Majd újra kiszökünk a menház előtti bokrokkal ellepett kis dombra. A sötétkék, csillaggal teleszórt égen ezüstös, lenge felhők. Körülöttünk a nagy hegyek most még magasabbaknak, hatalmasabbnak látszanak és mégis, mintha szeretettel, biztatóan tekintenének le reánk. Folyik a szó a hegyek világáról, szellős gerincekről, meredek letörésekről. Örömmel gondolunk az elmúlt szép napokra, hálatelt reménységgel az eljövendőkre. Hűvös, lenge szellő fújdogál, a Bélai hegyek felett leszállott egy hullócsillag.

Fél egy lehetett, mikor nyugalomra tértünk, de nem bírtam aludni. Kályhámban a tűz már csak alig pislog, végsőt, nagyot lobban, azután elalszik. Kinyitom a vasablakokat: előttem a Karbunkulustorony nyúlik fel a csillagok közé. A hold is felkelhetett már valahol, ezüstös, mélabús fénye egészen bevilágítja a szűk kis szobát.

Semmi zaj. Nem vegyül az éjbe sem fenyvesek zúgása, sem patak morajlása. Csak elhaló, panaszos zúgás szól bele a varázslatos éjszakába: valahol messze lavina szántotta végig a hegyoldal lejtőjét. Azután újra csönd.

Reggel felsíeltünk a Kopa-hágóra s némelyek a Bolond Gerőre. Ahol az éjnek rejtelmes, fantasztikus árnyai nyúltak el, most vakító tükörként veti vissza a helyenként eljegesedett hó a napnak izzó sugarait. A hold még fenn van az égen, de fénye- és varázsavesztett, mint nappal a Szent János-bogárka. A derült égen egyetlen felhő sincsen, ködnek sehol semmi nyoma. Zavartalan örömmel sokáig síelgettünk itt. Derűsen, fényesen, gyönyörűen köszöntött ránk az újév első napja.

Forrás és fotó: Turistaság és Alpinizmus, 1912/13;