Fárasztó menetelés után fél
háromkor végre lecsatolhattok hótalpainkat a Frigyes menedékház előtt 1912.
december 31-én. Idebent már meleg szobával és forró teával várt Rokfalusy
Lajos, a „gondnok úr”. Letelepszünk, asztalra kerül a hátizsákok változatos tartalma
és csendes áhítattal folyik a lakmározás. Az éhséggel együtt elmúlik
lustaságunk is, újra felcsatoljuk síeinket s átsiklunk a tó havas jegén a
tókatlan lejtőjére gyakorlatozni.
Mikor a menházból kiléptünk, még
szinte vakítóan fehérlett a hó s alig értünk a lejtőre, már alkonyodott. A
Bélai hegyláncot, mintha csak görögtűzön át láttuk volna, hófödte oldala izzó
narancssárga fényben ragyogott s fölötte ugyané színnek szelídebb árnyalatával
vonták be az eget a lenyugvó napnak sugarai. Messze átellenben pedig, a
Téry-horhos felett, most kelt fel az első, halavány csillag, álmodozó lilaszínű
felhők mögül. Lila most ott a hó is, majd lassan, észrevétlenül rózsaszínre
válik s ez a rózsás fény messze bevilágít a völgybe és a szomszédos ormokra, míg
előttünk, sejtelmes szürkeségbe borulva, zordonan mered a Fecsketorony és a
Wéber-csúcsnak félelmetes, hatalmas sziklafala.
Mellettem elzúg a sok fekete
síelő alak, mint egy-egy éji bogár - nekimegy a tónak, nagyot koppan aztán,
azután elhallgat. Azaz hogy, dehogy is hallgat el, sőt inkább éktelen kacagásba
tör ki. Homályosan látok egy-egy jégen, hóban elterülő sötét alakot, vagy balul
kiütött telemark után egy pár égnek kalimpáló lábat.
Mikor már egészen besötétült,
vísszacsúszkáltunk a menházba. Mint ez ilyenkor már szokás, újra falatozni
kezdtünk. Kedélyesen elbeszélgetünk, díszítgetjük kis karácsonyfánkat, ágaira
ráerősítjük a gyertyákat. így lett lassanként 9 óra. A legtöbben meg akarták
várni az új évet, a kisebbség tehát alávetette magát a többség határozatának,
de azért egy-egy sarokba húzódva, mégis elszundikáltak; mi pedig a kályha mellé
húzódva beszélgetünk és sorra vesszük a hegymászó-dalainkat. Az énekhangba belevegyül
a tűznek pattogása, fölöttünk szundikáló társaink egyhangú szuszogása.
A szoba közepén egy pár
„kiskorú" lézeng. Egy pár pillantást vetünk rájuk s már csendesen
konstatálhatjuk, hogy ezeknek alighanem valamiben fő a fejük. Ki tudja, min jár
az eszük, ha különös gondviselés folytán lángot nem fog a karácsonyfa ága s
másfelé nem tereli a közfigyelmet. A „gondnok úr” éles allarme-ot füttyent a
sípjába s a lelkes tűzoltósereg az oltás hevében csakhamar elfújja az összes
gyertyát. No de gyufa, az van bőven s újra teljes pompájában áll a fa;
megperzselt ágai karácsonyi illatot terjesztenek, gyertyáinak lobogó fénye
rávilágít a társaságra.
Lassan közeledik az éjfél, már
csak pár percnyi hijja. Kivonulunk a folyosóra, megcsendül az óra. Egy-két
szökkenéssel kint termünk a szabadban s három pisztolylövés és
hegymászó-himnuszunk beleszól a csillagfényes éjszakába. „Boldog hegymászói
újévet”. Csengetés hallatszik: a telefon! „Halló, halló! A matlárházi
fürdővendégek boldog újévet kívánnak a vidám túristatársaságnak”. Hálás
jókedvvel viszonozzuk üdvözletüket és az egész 13 tagból álló társaság
beleénekli a telefonba bergfexindulónkat.
Majd újra kiszökünk a menház
előtti bokrokkal ellepett kis dombra. A sötétkék, csillaggal teleszórt égen
ezüstös, lenge felhők. Körülöttünk a nagy hegyek most még magasabbaknak,
hatalmasabbnak látszanak és mégis, mintha szeretettel, biztatóan tekintenének
le reánk. Folyik a szó a hegyek világáról, szellős gerincekről, meredek
letörésekről. Örömmel gondolunk az elmúlt szép napokra, hálatelt reménységgel
az eljövendőkre. Hűvös, lenge szellő fújdogál, a Bélai hegyek felett leszállott
egy hullócsillag.
Fél egy lehetett, mikor
nyugalomra tértünk, de nem bírtam aludni. Kályhámban a tűz már csak alig
pislog, végsőt, nagyot lobban, azután elalszik. Kinyitom a vasablakokat:
előttem a Karbunkulustorony nyúlik fel a csillagok közé. A hold is felkelhetett
már valahol, ezüstös, mélabús fénye egészen bevilágítja a szűk kis szobát.
Semmi zaj. Nem vegyül az éjbe sem
fenyvesek zúgása, sem patak morajlása. Csak elhaló, panaszos zúgás szól bele a
varázslatos éjszakába: valahol messze lavina szántotta végig a hegyoldal
lejtőjét. Azután újra csönd.
Reggel felsíeltünk a Kopa-hágóra
s némelyek a Bolond Gerőre. Ahol az éjnek rejtelmes, fantasztikus árnyai
nyúltak el, most vakító tükörként veti vissza a helyenként eljegesedett hó a
napnak izzó sugarait. A hold még fenn van az égen, de fénye- és
varázsavesztett, mint nappal a Szent János-bogárka. A derült égen egyetlen
felhő sincsen, ködnek sehol semmi nyoma. Zavartalan örömmel sokáig síelgettünk
itt. Derűsen, fényesen, gyönyörűen köszöntött ránk az újév első napja.
Forrás és fotó: Turistaság és
Alpinizmus, 1912/13;
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése