A Tátra egyik legkedvesebb állata
kétséget kizáróan a mormota, amely az egyik legnagyobb rágcsálóféle. A világon
14 mormotafajt tartanak nyilván, közülük kettő, a bobak és a havasi mormota él
Európában. Utóbbi faj (Marmota marmota) egyik alfaja a Tátrában élő tátrai
mormota (Marmota marmota latirostris). A Tátrai Nemzeti Park az európai
mormoták legészakabbra fekvő élőhelyének számít. A tátrai
mormota jelenlegi állománya a Tátra szlovák oldalán kb. 800 egyedet számlál,
ami a szakemberek szerint kielégítőnek nevezhető. A hegység déli oldalán
a Menguszfalvi-völgyben a Felső-Kapor-hágó környékén, a Malompataki-völgyben a
Fátyol-vízesés közelében, valamint a Felkai-völgy Virágoskertjében
találkozhatunk a legnagyobb eséllyel mormotával.
A Tátra legfélénkebb
teremtményei régebben nagy számban éltek a Lengyel-Tátrában is, gyakran
lehetett hallani jellegzetes, sípoló hangjukat a Lengyel-Öt-tó völgyéből a
Halastóhoz vezető turistaúton, a Mormota-halom közelében. A Tátra északi
oldalán ma a legtöbb mormota a Svinica északi fala alatti lejtőkön, a
Réz-hágóba vezető sárga jelzésű turistaút közelében, az Alsó-Liptói-Őrszem
lejtőin, a Lengyel-Öt-tó-völgyében a Réz-hegy északnyugati lejtőin, a
Gąsienica-völgyben a Zawratra vezető kék jelzésű turistaút mentén, valamint a Gáspár-csúcs
térségében él, a Lengyel-Tátrában becslések szerint mintegy 200 mormota él.
A szakemberek néhány évvel ezelőtt a
Liptói-Tátrában több mint 18.000 járatot rögzítettek, melyekben mintegy 490
mormota élt, korábban azonban kétszer ennyi is volt a létszámuk. A mormoták
számának csökkenése főleg az orvvadászok számlájára írható, akik elsősorban a
zsírjuk miatt csalják csapdába az állatokat. Sokan még ma is azt tartják, hogy
a mormotazsírnak mágikus ereje és gyógyító hatása van. Különösen ősszel
vadásznak rájuk, amikor kellőképpen meghíznak. Mivel a mormoták növényevők,
ezért a legeltetés megszüntetése nagy mértékben hozzájárult fennmaradásukhoz. A
mormota Szlovákiában és Lengyelországban is az egyik legszigorúbban védett
állat, eszmei értéke mintegy 2650 €.
A tátrai mormoták a mókusfélék
családjába tartozó növényevő rágcsálók, méretük nagyjából akkora, mint egy
macskáé, bundájuk szürkés-barna színű. A mormota testének hossza 40–55 cm (a
farok nélkül, amely 15–20 cm), súlya 4–6 (max. 8) kg. között változik.
Mancsának mérete 8–9,5 cm, nagyon éles karmokkal. Feje rövid és széles, két pár
metszőfoga (egy felül és egy alul) egész életében nő. Hátsó lábuk hosszú és
erős, az első kicsivel rövidebb. A mormoták szeme meglehetősen speciális szerv
nagyon széles látómezővel, ennek köszönhetően mozgás közben is tökéletesen
látnak. Szintén jól fejlett a hallásuk, és fontos szerepet játszanak az
életükben a szagok. Kifinomult érzékszerveiknek köszönhetően a mormoták nagyon
jól el tudják kerülni a veszélyt. A mormoták különféle növényekkel (pl. fekete
áfonya), gyógynövényekkel táplálkoznak, különleges csemegének számít
étrendjükben a kökörcsin.
A tátrai mormoták tavasszal, a
hibernálási időszakot követően párosodnak, majd 33–34 nappal később, szokásosan
július 10. környékén jönnek világra a kölykök. Egy nőstény egy-hat
(leggyakrabban három) kölyköt hoz világra, akik vakon, de már szőrösen
születnek meg, átlagosan 30 %-uk éri el a felnőttkort. Az anya általában 40
napos koruk után hagyja magukra a kölyköket, amikor azok már készen állnak
elviselni a gyakran szélsőséges körülményeket. A mormoták 2 éves korukban érik
el az ivarérettséget, de 3 éves korukig a szüleikkel élnek, majd elvándorolva
saját kolóniát alapítanak, amihez a közelben lévő kolóniákból keresnek
partnert. Fogságban 15-18, a szabad természetben azonban legfeljebb 15 évig
élhetnek.
A mormoták sok időt töltenek
játszadozással, versenyeznek egymással a hegyi réteken, lejtőkön, miközben
növényekkel és rovarokkal táplálkoznak, melyek nagy mennyiségben megtalálhatóak
élőhelyükön. Az emberen kívül egyetlen valódi ellenségük van, mégpedig a sas,
amely a Tátrában meglehetősen ritka madár. Legelés közben egyikük mindig őrt
áll egy kiemelkedő sziklán, és ellenőrzi a légteret. Amikor az őrt álló mormota
fütyül egyet, az összes többi, addig békésen legelésző vagy éppen újabb járatot
ásó mormota néhány másodperc alatt eltűnik a járatokban. A sas repülését látva
a mormoták azt is tudják, hogy zsákmányt keres a ragadozó, vagy már jóllakottan
köröz a fejük felett. Ilyenkor az anyjuk a szülőjáratba irányítja a kölyköket,
hogy megtanulják, a sas ilyenkor nem jelent veszélyt számukra, hiszen a
jóllakott sas soha nem támad.
Nagy veszélyt jelentenek a
mormotákra a hegyekben egyre nagyobb számba megjelenő kutyák, amelyeket a
nemzeti park területére csak szájkosárral és pórázon szabad bevinni. A házi
kedvencükkel a hegyekbe kiránduló kutyatulajdonosok sokszor azonban póráz
nélkül túráznak kutyáikkal, a mormotáknak és a zergéknek pedig nincs sok
esélyük velük szemben. Bár a kutyák általában be vannak oltva, mégis bevihetik
a hegyekbe a különböző betegségeket, melyek a tátrai völgyek lakóira
veszélyesek lehetnek. Olyan ez, mint amikor az európaiak elmennek az esőerdőbe
az indiánok közé, és átadják nekik az influenzát. Az európaiaknak semmi bajuk
nem történik, mert van oltóanyag, az indiánokra viszont ez nagyon veszélyes
lehet. Sem a mormoták, sem a zergék nincsenek azonban beoltva. Ráadásul a
mormoták a kutyákat ragadozónak tekintik, és a szabadon engedett kutyák
viselkedése megzavarhatja ezeknek az érzékeny állatoknak a bioritmusát.
A felelőtlenül szemetelő turistáknak
köszönhetően a szakemberek gyakran találnak üres konzervdobozokat és egyéb
hulladékot a mormotajáratokban, amely veszélyes lehet az állatok számára. Nem
is beszélve a zajról, amit a turisták keltenek, és az ezt követő félelemről,
amely miatt a mormoták nem mernek előjönni járataikból.
Ezek a rokonszenves kis állatok a
nyitott tereket és a déli lejtőket kedvelik, mivel nagyon szeretnek a napon
sütkérezni. A mormota növényevő állat, lehetőleg olyan élőhelyet választ magának,
ahol a sziklás terep egyhangúságát füves, cserjés részek törik meg, a hegyi
növényzet között ássák ki keskeny járataikat. A mormota idejének mintegy 80
%-át a járataiban tölti. A fennmaradó időt táplálékszerzésre fordítja, esetleg
készenléti helyzetben várakozik (kiegyenesedve ül a farkára támaszkodva), vagy
játszik (főleg a fiatalok). Szinte az összes rendelkezésre álló növényt,
magvakat megeszi, de a rovarokat, pókokat, férgeket sem veti meg. Főleg a
reggeli és a késő délutáni órákban táplálkozik, amikor nincs olyan nagy meleg.
Szeretnek a napon fekve, mancsukat a törzsük mellé kinyújtva sütkérezni.
Kolóniákban élnek, egy-egy
kolóniában átlagosan 6-8 kölyök él. Minden mormotacsaládnak van egy
szülőjárata, ahol az utódok élnek az anyjukkal, egy kolóniának azonban több
mint kétszáz járata is lehet néhány tíz méteres területen. Valóságos
járatrendszert ásnak a puha talajba, egy fő-, és több mellékjárattal. Egy
járatban általában egy család él, járataikat a felnövő nemzedékek részére
állandóan bővítik, sokszor olyan mértékben, hogy alagutak és kamrák összefonódó
komplexumát hozzák létre. A járatok 90 %-át csak vészhelyzetben használják,
ezeket csak a ragadozók (sas, róka, hiúz) elleni biztonsági menedéknek
használják Az ásás a mormoták igazi szenvedélye, ezt erős lábaikkal végzik,
melyek ásóként működnek. Erős fogaikkal az útjukba eső nagyobb köveket is
megmozgatják. Járataik végét általában szénával vagy fűvel töltik meg, kivéve
egy járatot, melyet illemhelyként használnak.
Saját territóriumukban élik életüket,
kotorékuk főjárata és a táplálékforrásként szolgáló terület között érzik jól
magukat. A kolónia minden tagja osztozik a kotorékon, amely életük legfontosabb
színtere, hiszen óvja őket az ellenségtől, a napsütéstől, és itt nevelik fel a
fiatalokat. Általában 5–15 tagú csoportokban élnek, melynek élén egy domináns
pár áll. Az öreg hímek általában magányosan élnek.
A mormoták nem haboznak más kolónia
járatait használni, ha életüket veszélyben érzik, de a veszély elmúltával aztán
minden állat visszamegy saját járataiba. Táplálkozás közben gyakran felállnak
hátsó lábaikra, így figyelik a veszélyt jelentő ragadozókat. Amint veszélyt
észlelnek, éles füttyel jelzik azt, ennek hallatán hirtelen a csoport minden
tagja eltűnik saját járataiban. A territóriumukba belépő idegenek észlelése
esetén – melyet szag alapján ismernek fel – először a farkukkal a földet verve
figyelmeztetik társaikat, majd fogukat csattogtatják, aztán prüszkölnek.
A mormoták különböző füttyjelekkel
kommunikálnak, ezt a hangot azonban nem csak veszély esetén, hanem pl. játék
közben is hallatják. Leginkább a levegőből érkező támadástól félnek, és amikor
az őrt álló mormota meglátja a levegőben köröző sast, rövid, éles füttyel jelzi
társainak, hogy azonnal be kell menekülni a kotorékokba. Ember vagy háziállat
láttán más hangot adnak ki, amely nem okoz pánikot az állományban. A mormoták
ilyen hang hallatán összegyűlnek, megpróbálják felderíteni, miért történt a
riasztás, majd ezután elfutnak. Többször előfordult, hogy amikor a mormotákat
megfigyelő szakember nyugodtan és csendben viselkedett, nem tett semmilyen
hirtelen mozdulatot, az állatok nem adtak ki figyelmeztető sípjelet, csak
lassan mászkáltak a járat közelében, és figyelemmel követték az ember
tevékenységét.
Nyár végén a mormoták aktívan gyűjteni
kezdik a növényi részeket, füvet és szénát halmoznak fel járataikban, amely
aztán puha ágyként szolgál majd a hosszú hibernációs időszak alatt. A
folyamatos táplálkozásnak köszönhetően a nyári szezon végére vastag zsírréteg
rakódik le testükön. Majd amikor ősszel beköszönt a hideg és barátságtalan idő,
a mormota elkészíti téli lakhelyét, ahol aztán mély téli álomba szenderül.
Ezeket a járatokat mélyen (egy méter, vagy még több is lehet) a föld alatt
ássák ki, majd a járatok bejáratát agyagos földdel, kövekkel és száraz füvekkel
tömítik be. A téli álomra való felkészülésük október közepéig tart. A mormoták
ilyenkor már kevésbé mozgékonyak, többnyire a járataik közelében tartózkodnak,
és kövérebbek az átlagnál, hiszen ebben az időszakban már igyekeznek tartalékot
felhalmozni a tél átvészelésére. A télre megfelelően fel kell készülniük,
elegendő zsírt kell felhalmozniuk a bőrük alatt ahhoz, hogy kihúzzák tavaszig.
Máskülönben elpusztulnak a tél folyamán. Bár készülnek a télre, viszonylag
rövid idő áll rendelkezésükre, hogy teletömjék a hasukat. Ha csak egy
alkalommal is megzavarjuk őket legelés közben, az számukra olyan veszteség,
mintha mi emberek öt napig nem ennénk. A hét hónapos téli álomra való
felkészülés közben akár egy óra táplálkozás-kiesés is veszélyeztetheti a téli
álomra vonulásuk előtt testsúlyukat megtöbbszöröző állatok túlélését. Ilyenkor
már takarékoskodnak az erejükkel, nem pazarolnak feleslegesen energiát a hosszú
tél előtt.
A tátrai mormota legkésőbb október
végén megkezdi téli álmát, amely közel fél évig tart. A mormotáknak elegendő
vastagságú hótakaró szükséges ahhoz, hogy ne fagyjanak meg téli járataikban. A
mormoták viselkedési szokásait nem érinti a Tátrában október végén többször
tapasztalt, szokatlanul meleg időjárás, de egy késő nyári havazás megzavarhatja
életritmusukat. Ilyenkor néhány nőstény a szülőjárat bejáratánál rejti el
kölykeit, majd a bejáratot kövekkel torlaszolja el. Ők maguk ezután a
szellőzőjáratokon át mentek ki táplálékért, amely vészkijáratként is szolgál
arra az esetre, ha a szülőjáratot hó vagy kövek torlaszolják el.
Az október közepén lehulló, néhol
fél méter vastag hótakaró következtében a mormoták 90 %-a befalazza téli
járatuk kijáratait. Egy korai havazás után ők már akkor sem jönnek elő, ha az
időjárás ismét jóra fordul. November közepére már mindannyian hibernálódnak,
téli járataik nyílását belülről betömik, és egymáshoz nagyon közel húzódva az
egész család mély hibernációs állapotba kerül. Azt mondják róluk, mélyebben
alszanak, mint a medvék. A mormoták valódi téli álmot alszanak, ez az időszak
áprilisig tart, így átalusszák a szeszélyes téli időszakot.
Miközben más állatok folyamatosan
küzdenek, hogy túléljék a kemény téli fagyokat (a zergék pl. a vastag hó alatt
fűmaradványokat keresnek), addig a mormoták a hóréteg alatti, saját csendes és
biztonságos kotorékaikban, vastag zsírpárnájukat felélve finom horkolással
vészelik át a téli napokat. A mormotacsaládok a hibernáció idején koszorút
alkotnak, melynek a közepén helyezkednek el a fiatalok. Télen testhőmérsékletük
4-5 °C-ra lecsökken, életfunkcióik a minimálisra esnek vissza. Ebben az
állapotban szívműködésüket hihetetlenül alacsony fokra, percenként négy
dobbanásra csökkentik, és általában négy percenként egyszer vesznek lélegzetet.
Ebben a folyamatban nagy jelentősége van a zsírrétegnek, amit a mormoták a nyár
folyamán halmoztak fel bőrük alatt. Testük hőmérséklete lecsökken majdnem
annyira, mint a levegő hőmérséklete, ám ha a hőmérséklet fagypont alá süllyed,
pulzusuk és légzésük felgyorsul.
Normál körülmények között április
közepén ébrednek fel téli álmukból. Az ennél korábbi, például a szokásostól
melegebb februárnak köszönhető korai ébredés akár a mormoták pusztulását is
okozhatja. A szokatlanul magas hőmérséklet miatt azt hihetik, hogy már tavasz van,
hiszen a mormoták életét nem a naptár, hanem az éghajlati viszonyok
szabályozzák. A szokatlan felmelegedés hatására agyuk hamis jelzést kaphat, és
ha egyikük felébred, elképzelhető, hogy vele együtt az egész kolónia felébred.
Ilyen esetben viszont a mormoták csak nagyon nehezen tudnak visszaaludni. Nincs
elég erejük, hogy visszatérjenek a mélyen a felszín alatt kiásott téli
járataikba, és ha felhasználják összes energiakészletüket, nem élik meg a
tavaszt.
A tavaszi hónapokban a hibernációból
ébredő mormoták érzékenyen reagálnak az ember jelenlétére. Ezek a kedves kis
állatok áprilisban előbújnak téli járataikból, ennek oka elsősorban az éhség,
és nem pedig a szép tavaszi időjárás, ahogy azt sokan gondolják. Ébredés után a mormoták azzal a száraz fűvel táplálkoznak,
amit még a téli álmuk előtt, augusztus-szeptemberben elraktároztak a
járataikban. A hosszúra nyúlt téli álom után ilyenkor hosszú kirándulásokat
tesznek napsütötte, hómentes fűfoltokat keresve, ahol még találhatnak tavalyi
füvet.
A tátrai mormotát,
mint egyedi alfajt a koponyák morfológiai vizsgálata után Jozef Kratochvíl írta
le 1961-ben. 2009-ben a Tátrai Nemzeti Park által megrendelt, a zólyomi Műszaki
Egyetemen elvégzett genetikai analízis megerősítette, hogy a tátrai mormota (Marmota
marmota latirostris) genetikailag különbözik az alpesi
mormotától (Marmota marmota). Az elemzés megerősítette azt a korábbi
megállapítást, hogy jelentős genetikai különbség mutatkozik a tátrai és az
alpesi mormota populáció között. A vizsgálatok alapján kijelenthető, hogy a
tátrai mormota olyan endemikus faj, amelyik csak a Tátrában él, közeli rokona
az alpesi mormotának, de nem ugyanarról a fajról van szó. A nemzeti park
igazgatója egy interjúban elmondta, hogy a jövőben a környezetvédőknek minden
tőlük telhetőt meg kell tenni annak érdekében, hogy ezt az egyedi fajt
sikerüljön megőrizni a jövő nemzedékek számára.
Összeállította: Nagy
Árpád
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése