Valószínűleg a téli napokat a Magas-Tátra lejtőin eltöltő több ezer síelő egyike sem gondolkodik el azon, vajon kinek tartozunk köszönettel a síléc, mint közlekedési eszköz feltalálásáért. Szükségtelen is ezen gondolkodni, hiszen erre a kérdésre a válasz nem ismert. Azon történészek szerint, akik jártasak a téli sportok és a síelés történelmében, a jelöltek száma több mint elég. Arról, hogy ki és mikor készítette el az első primitív sílécet, erősen megoszlanak a vélemények. Csak abban lehetünk bizonyosak, hogy azért készítették őket, hogy a mély hóban megkönnyítsék az emberek mozgását. Korábban ennek céljából szalmával és különféle állatbőrökkel borították a lábukat. Később a vadászok elkezdték használni az egyszerű, fából készült talpakat, melyeket különböző szíjakkal erősítettek a lábukhoz.
![]()
Biztosak csak abban lehetünk, hogy az első hótalpakat az indiánok találták fel, amely szerves része volt vadászfelszerelésüknek. Ennek húrjait különböző állatbőrökből készítették, a legmegfelelőbb a szarvasmarha és a borjú bőre volt, de megfelelt a célra a vadállatok bele is. Később kezdték el használni a kenderből készült kötelet és zsineget. Észak-Amerika őslakói a hótalpakat bőrpántokkal, hevederekkel és saját csomózású zsinegekkel rögzítették. Napjainkban három féle hótalp van forgalomban. A sík terepen történő nagy távolság legyőzésére a hosszú, keskeny hótalpak a legalkalmasabbak, nehéz hegyi terepen történő mozgáshoz pedig a rövid, közismert nevén medvemancsnak hívott hótalp ajánlott.
Miközben a hótalp eredetéhez nem férhet kétség, az első, primitív sílécek kialakítása és használata körül még mindig sok az ellentmondás. Az egyik ismert elmélet szerint a síléc Közép-Ázsia térségéből származik. A történészek amellett érvelnek, hogy a síléc formájú, falapokból álló eszközt a világnak ezen a részén már 6000 évvel ezelőtt használták. Közép-Ázsiából aztán utazók és kalandorok vitték magukkal a világ más tájaira, Észak-Amerikába és Észak-Európába. Kontinensünk északi részén a primitív, falemezekből készült síléc formájú eszközt használták, ami nagyon hasonlít a mai síléchez. Észtországban a sífutás rajongói azt állítják, számukra a síléc feltalálása hasonló jelentőséggel bírt, mint a kerék feltalálása az emberiség egészére nézve. A síléc ma ismert neve, a „ski” szó valószínűleg az izlandi „scidh” szóból származik, amelynek jelentése egy darab fa.
A síléc a skandináv országokból került be Közép-Európába. A történészek meglepő módon azt találták, hogy a síléc használatának első írásos említése a közép-európai térségre vonatkozóan a szlovéniai Kranjska Gorához köthető. A történelmi feljegyzések megerősítik, hogy a mai Szlovénia területén a hegymászók már a XVII. században is használtak sílécet. Abban az időben más közép-európai országban a síléc még nem volt ismert. Hogy miért éppen ott használták először, az ma még rejtély. A leginkább elfogadott magyarázat szerint Norvégiából származó bányászok vitték magukkal, akik a harmincéves háborúban telepedtek le az ásványi anyagokban gazdag vidéken. A többi közép-európai országban a síléc csak két évszázaddal később jelent meg.
![]()
A sílécek addigi legkomolyabb erőpróbájára 1888-ban került sor, amikor a világhírű norvég tudós és sarkkutató, Fridtjof Nansen sarki expedíciójának tagjai egész Grönlandon sílécen keltek át. Az átkelés során, amely 40 napig tartott, bátor társaival együtt 540 kilométert tett meg. Miután visszatért Norvégiába, azt mondta, az expedíció csak azért lehetett sikeres, mert sílécen mozogtak. Ennél jobb reklámot nem kaphatott volna az eszköz. Nansen expedíciója után a síléc ismertté és egyre népszerűbbé vált az egész civilizált világban.
A hőskorban a síelés minőségét nem csak a síléc határozta meg, hanem az is, hogyan tudták azt az emberek használni. A sízés technikájának csiszolására egymás után alakultak a síiskolák. A síelés tudományának elsajátítására Európában három alapvető iskola létezett. A norvég iskola a hosszú, telemark típusú síléceket preferálta, nádkötésekkel. Az iskola követői két síbotot használtak, az iskola jellemzője a keskeny nyomtávon történő, síbot használata nélküli síelés volt, csak a sílécek használatával. A síelésnek ez a módja sík terepen és hegynek felfelé nagy erőkifejtést, határozott kézmozdulatokat igényelt. A norvég módszert ma a sífutás klasszikus stílusaként ismerjük.
![]()
A norvég módszer legnagyobb kritikusa az osztrák Matthias Zdarsky volt, aki úgy vélte, ez a stílus teljesen alkalmatlan a nehéz alpesi terepen történő mozgásra. A három méter hosszú norvég léceket egy méterrel lerövidítette, és újfajta, ún. lilienfeldi kötést talált fel hozzá. Az úttörő újításnak számító fémkötések oldalirányban is jobban tartották a bakancsot, de mégis kellően rugalmas voltak. A lilienfeldi iskola megalapítója egy hosszú, fémhegyben végződő bot segítségével siklott le a lejtőkön, amely támaszként szolgált járás közben, a lejtőkön pedig segítette a síelőt kanyarodáskor és fékezéskor. Zdarsky a síelés technikájának oktatása során az Alpok meredekebb lejtőin történő biztonságos síelésre helyezte a hangsúlyt. A stílus rajongói számára 1896-ban kiadott egy kézikönyvet, „A sí-futás iskolája – bevezetés a sízés pár hét alatti teljes elsajátításához” címmel (Czant Hermann fordításában jelent meg magyarul).
A norvég és a lilienfeldi módszer kombinációjaként új technikát talált ki Georg Bilgeri cs. és kir. ezredes, katonai síoktató. A norvégoktól átvette a telemark formájú síléceket, lesikláskor a kezekkel és a telemark lécek dolgoztak, Zdarskytól pedig lemásolta a fordulók íveit, valamint a jobb minőségű kötéseket. A Bilgeri iskola felkészítette a síelőket a nehéz terepen történő mozgásra, nagyon dinamikus stílus volt, amely a sífutás alapja lett.
![]()
„A Magas-Tátrába az Észak-Európában töltött emigráció emlékeként 1865-ben Cornides Károly ótátrafüredi gyógyszerész hozta az első síléceket. Nagyon valószínű, hogy soha nem használta ezeket, csupán a gyógyszertár díszítésére szolgáltak” – mondja el a tátrai síelés első napjairól a tátralomnici születésű Vladimír Hubač, az egykori Csehszlováki biatlonversenyzője, aki immár 20 éve elkötelezetten gyűjti a történelmi síléceket. Ez alatt az idő alatt az egész világon összegyűjtött 300 pár sílécet, melyek 2013 nyarától a magántulajdonban lévő tátralomnici símúzeumban tekinthetők meg.
A magas-tátrai síelés elterjesztésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Újtátrafüred alapítója, id. dr. Szontagh Miklós (1843-1899). „Az Alsókubinból származó orvos vezette be a tátrai szanatóriumokban az egész éves nyitva tartást. Télen a tüdőbetegek éghajlati tényezőkön alapuló kezelési programja mellé nagy hangsúlyt fektetett saját betegei aktív kikapcsolódására. A szükséges gyógyszerek mellett túrázást, korcsolyázást, szánkózást és síelést írt elő számukra. A történelmi források szerint dr. Szontagh volt az első ember a Magas-Tátrában, aki tudott síelni. A sílécet kezdetben többnyire a téli vadászatokon használta. Betegei számára nem csak kitűnő szakorvos volt, hanem nem kevésbé híres síoktató is. A síelést a hegyi vezetők körében is igyekezett népszerűsíteni, ők azonban nem tanúsítottak érdeklődést a sílécen történő mozgás iránt” – mondta el Hubač a tátrai csúcsok alatti első síelőről.
![]()
Szintén fontos szerepet töltött be a tátrai síelés meghonosításában Tátraszéplak fürdőorvosa, dr. Guhr Mihály (1873 – 1933). A nagyszalóki születésű, sokoldalú, tehetséges sportoló Matthias Zdarsky kezei alatt tanult meg síelni. A sífutás technikáját három hetes norvégiai kiránduláson sajátította el, ahol naponta 45 kilométert síelt. A tátralomnici símúzeum tulajdonosa emlékeztet, hogy dr. Guhr Mihály és a Magyar Sí Klub közös rendezésében került sor a Magas-Tátrában 1911-ben az első síversenyekre. „Ez a verseny az I. magyar síbajnokság néven vonult be a hazai síelés történelmébe. A kiváló orvos és diagnoszta nagy rajongója volt a síugrásnak is, Tátralomnicon saját költségén építette fel a Tátra első síugrósáncát. Dr. Guhr nevéhez kapcsolódik egy másik fontos esemény is, hiszen egyik alapítója volt az 1913-ban megalakult Tátrai Önkéntes Mentő Bizottságnak (T.Ö.M.B.).
![]()
A levéltári dokumentumokból az derül ki, hogy az első ismert hazai síléckészítő a liptószentmiklósi Ján Strižka volt, aki 1887-ben kezdte meg a termelést a norvég síléceket véve alapul. Keresett sílécgyártó volt a szepesszombati Schirach mester is, akinek üzeméből évente akár 1500 pár sílécet is előállítottak. Szintén a neves sílécgyártók közé tartozott a késmárki Palencsár Rudolf, valamint Kavasch Ferenc is. „A síléceket kezdetben egy darab kőrisfából állították elő, később több rétegből ragasztották össze őket. Késmárkon készítették az első ismert viaszt, ennek neve Kopa volt. Ez minőségi termék volt, melynek a külföldi piacokra is sikerült betörni” – mondta el a símúzeum tulajdonosa.
A kiállítás legértékesebb darabjai talán az 1865 – 1960 között használt síkötések teljes szériája. A síléceket, kötéseket, felszereléseket otthon és az egész világon felkutató gyűjtő hirdetésekben és az internetes aukciós oldalakon kutatja fel gyűjteménye újabb és újabb darabjait. „Hogy ez mennyire megterheli a családi költségvetést, az talán magától értetődik. De mindez megéri a pénzt, időt és fáradtságot” – mondja a tulajdonos felesége, Martina Hubačova. Egyúttal felidézi azokat a nehézségeket, amelyeket egy Egyesült Államokban tartott árverésen meghirdetett síléc megszerzése okozott. „A síléceket egy norvég család bocsátotta árverésre, akiknek az ősei 1901-ben érkeztek az amerikai kontinensre. A tulajdonos ugyanakkor nem akarta Európába eladni, néhány hétig eltartott, amíg sikerült megtörni az ellenállását. Miután sikerült őt meggyőzni, újabb problémák merültek fel, ezúttal a szállítással kapcsolatban. A síléc 307 centiméter hosszú, nem fért bele egyetlen szállítóeszközbe sem, és teljes öt hónapig tartott, amíg egy hajózási vállalat elhozta nekünk Amerikából a Tátrába”.
![]()
A símúzeum tulajdonosa több érdekes történetet is fel tudna eleveníteni. A házaspár a Vörös Kolostor egyik istállójában talált egy sílécet, melyet a II. világháború alatt német katonák használtak. A gazda a küszöbön állva kijelentette: „Ezeket csak pár napra hagyta nálam egy fiatal német katona. Azt mondta, néhány nap múlva visszajön, addig őrizzem őket. Valószínűleg már nem jön, ezért vihetik…”.
A Téli Olimpia Játékok első szlovák olimpikonja 1936-ban Garmisch-Partenkirchenben a jellegzetes tátrai településről, Zárból (Ždiar) származó Lukáš Michalák volt. Ahogy minden gyerek a Sirató (Ždiarská vidla) alatt, ő is egy régi hordóból készült sílécen kezdte pályafutását. Az első futam rajtjánál – melyet nagy előnnyel nyert meg – katonai síléceket használva jelent meg. A barlangligeti (Tatranská Kotlina) sportklub tisztségviselői a katonai szolgálat befejezése után a helyi szanatóriumban szállásolták el, hogy elég ideje és megfelelő feltételek legyenek a felkészülésre. A Bajor-Alpokban rendezett téli játékokon Michalák valamennyi sífutószámban rajthoz állt. A 18 km-es sífutást a legjobb közép-európai versenyzőként a 10. helyen zárta, a 4x10 km-es váltó tagjaként pedig az 5. helyen ért célba. A Tátrában ma is büszkék arra a teljesítményre, amit Michalák elért, és amelyet azóta megközelíteni sem tudott senki.
