Valószínűleg a téli napokat a Magas-Tátra lejtőin eltöltő
több ezer síelő egyike sem gondolkodik el azon, vajon kinek tartozunk
köszönettel a síléc, mint közlekedési eszköz feltalálásáért. Szükségtelen is
ezen gondolkodni, hiszen erre a kérdésre a válasz nem ismert. Azon történészek
szerint, akik jártasak a téli sportok és a síelés történelmében, a jelöltek
száma több mint elég. Arról, hogy ki és mikor készítette el az első primitív
sílécet, erősen megoszlanak a vélemények. Csak abban lehetünk bizonyosak, hogy
azért készítették őket, hogy a mély hóban megkönnyítsék az emberek mozgását.
Korábban ennek céljából szalmával és különféle állatbőrökkel borították a
lábukat. Később a vadászok elkezdték használni az egyszerű, fából készült
talpakat, melyeket különböző szíjakkal erősítettek a lábukhoz.
Biztosak csak abban lehetünk, hogy az első hótalpakat az
indiánok találták fel, amely szerves része volt vadászfelszerelésüknek. Ennek
húrjait különböző állatbőrökből készítették, a legmegfelelőbb a szarvasmarha és
a borjú bőre volt, de megfelelt a célra a vadállatok bele is. Később kezdték el
használni a kenderből készült kötelet és zsineget. Észak-Amerika őslakói a
hótalpakat bőrpántokkal, hevederekkel és saját csomózású zsinegekkel
rögzítették. Napjainkban három féle hótalp van forgalomban. A sík terepen
történő nagy távolság legyőzésére a hosszú, keskeny hótalpak a
legalkalmasabbak, nehéz hegyi terepen történő mozgáshoz pedig a rövid,
közismert nevén medvemancsnak hívott hótalp ajánlott.
Miközben a hótalp eredetéhez nem férhet kétség, az első,
primitív sílécek kialakítása és használata körül még mindig sok az
ellentmondás. Az egyik ismert elmélet szerint a síléc Közép-Ázsia térségéből
származik. A történészek amellett érvelnek, hogy a síléc formájú, falapokból
álló eszközt a világnak ezen a részén már 6000 évvel ezelőtt használták.
Közép-Ázsiából aztán utazók és kalandorok vitték magukkal a világ más tájaira,
Észak-Amerikába és Észak-Európába. Kontinensünk északi részén a primitív,
falemezekből készült síléc formájú eszközt használták, ami nagyon hasonlít a
mai síléchez. Észtországban a sífutás rajongói azt állítják, számukra a síléc
feltalálása hasonló jelentőséggel bírt, mint a kerék feltalálása az emberiség
egészére nézve. A síléc ma ismert neve, a „ski” szó valószínűleg az izlandi
„scidh” szóból származik, amelynek jelentése egy darab fa.
A síléc a skandináv országokból került be Közép-Európába. A
történészek meglepő módon azt találták, hogy a síléc használatának első írásos
említése a közép-európai térségre vonatkozóan a szlovéniai Kranjska Gorához
köthető. A történelmi feljegyzések megerősítik, hogy a mai Szlovénia területén
a hegymászók már a XVII. században is használtak sílécet. Abban az időben más
közép-európai országban a síléc még nem volt ismert. Hogy miért éppen ott
használták először, az ma még rejtély. A leginkább elfogadott magyarázat
szerint Norvégiából származó bányászok vitték magukkal, akik a harmincéves
háborúban telepedtek le az ásványi anyagokban gazdag vidéken. A többi
közép-európai országban a síléc csak két évszázaddal később jelent meg.
A sílécek addigi legkomolyabb erőpróbájára 1888-ban került
sor, amikor a világhírű norvég tudós és sarkkutató, Fridtjof Nansen sarki
expedíciójának tagjai egész Grönlandon sílécen keltek át. Az átkelés során,
amely 40 napig tartott, bátor társaival együtt 540 kilométert tett meg. Miután
visszatért Norvégiába, azt mondta, az expedíció csak azért lehetett sikeres,
mert sílécen mozogtak. Ennél jobb reklámot nem kaphatott volna az eszköz.
Nansen expedíciója után a síléc ismertté és egyre népszerűbbé vált az egész
civilizált világban.
A hőskorban a síelés minőségét nem csak a síléc határozta
meg, hanem az is, hogyan tudták azt az emberek használni. A sízés technikájának
csiszolására egymás után alakultak a síiskolák. A síelés tudományának
elsajátítására Európában három alapvető iskola létezett. A norvég iskola a
hosszú, telemark típusú síléceket preferálta, nádkötésekkel. Az iskola követői
két síbotot használtak, az iskola jellemzője a keskeny nyomtávon történő, síbot
használata nélküli síelés volt, csak a sílécek használatával. A síelésnek ez a
módja sík terepen és hegynek felfelé nagy erőkifejtést, határozott
kézmozdulatokat igényelt. A norvég módszert ma a sífutás klasszikus stílusaként
ismerjük.
A norvég módszer legnagyobb kritikusa az osztrák Matthias
Zdarsky volt, aki úgy vélte, ez a stílus teljesen alkalmatlan a nehéz alpesi
terepen történő mozgásra. A három méter hosszú norvég léceket egy méterrel
lerövidítette, és újfajta, ún. lilienfeldi kötést talált fel hozzá. Az úttörő
újításnak számító fémkötések oldalirányban is jobban tartották a bakancsot, de
mégis kellően rugalmas voltak. A lilienfeldi iskola megalapítója egy hosszú,
fémhegyben végződő bot segítségével siklott le a lejtőkön, amely támaszként
szolgált járás közben, a lejtőkön pedig segítette a síelőt kanyarodáskor és
fékezéskor. Zdarsky a síelés technikájának oktatása során az Alpok meredekebb
lejtőin történő biztonságos síelésre helyezte a hangsúlyt. A stílus rajongói
számára 1896-ban kiadott egy kézikönyvet, „A sí-futás iskolája – bevezetés a
sízés pár hét alatti teljes elsajátításához” címmel (Czant Hermann fordításában
jelent meg magyarul).
A norvég és a lilienfeldi módszer kombinációjaként új
technikát talált ki Georg Bilgeri cs. és kir. ezredes, katonai síoktató. A
norvégoktól átvette a telemark formájú síléceket, lesikláskor a kezekkel és a
telemark lécek dolgoztak, Zdarskytól pedig lemásolta a fordulók íveit, valamint
a jobb minőségű kötéseket. A Bilgeri iskola felkészítette a síelőket a nehéz
terepen történő mozgásra, nagyon dinamikus stílus volt, amely a sífutás alapja
lett.
„A Magas-Tátrába az Észak-Európában töltött emigráció
emlékeként 1865-ben Cornides Károly ótátrafüredi gyógyszerész hozta az első
síléceket. Nagyon valószínű, hogy soha nem használta ezeket, csupán a
gyógyszertár díszítésére szolgáltak” – mondja el a tátrai síelés első napjairól
a tátralomnici születésű Vladimír Hubač, az egykori Csehszlováki
biatlonversenyzője, aki immár 20 éve elkötelezetten gyűjti a történelmi
síléceket. Ez alatt az idő alatt az egész világon összegyűjtött 300 pár
sílécet, melyek 2013 nyarától a magántulajdonban lévő tátralomnici símúzeumban
tekinthetők meg.
A magas-tátrai síelés elterjesztésében elévülhetetlen
érdemeket szerzett Újtátrafüred alapítója, id. dr. Szontagh Miklós (1843-1899).
„Az Alsókubinból származó orvos vezette be a tátrai szanatóriumokban az egész
éves nyitva tartást. Télen a tüdőbetegek
éghajlati tényezőkön alapuló kezelési programja mellé nagy hangsúlyt fektetett
saját betegei aktív kikapcsolódására. A szükséges gyógyszerek mellett túrázást,
korcsolyázást, szánkózást és síelést írt elő számukra. A történelmi források
szerint dr. Szontagh volt az első ember a Magas-Tátrában, aki tudott síelni. A
sílécet kezdetben többnyire a téli vadászatokon használta. Betegei számára nem
csak kitűnő szakorvos volt, hanem nem kevésbé híres síoktató is. A síelést a
hegyi vezetők körében is igyekezett népszerűsíteni, ők azonban nem tanúsítottak
érdeklődést a sílécen történő mozgás iránt” – mondta el Hubač a tátrai csúcsok
alatti első síelőről.
Szintén fontos szerepet töltött be a tátrai síelés
meghonosításában Tátraszéplak fürdőorvosa, dr. Guhr Mihály (1873 – 1933). A
nagyszalóki születésű, sokoldalú, tehetséges sportoló Matthias Zdarsky kezei
alatt tanult meg síelni. A sífutás technikáját három hetes norvégiai
kiránduláson sajátította el, ahol naponta 45 kilométert síelt. A tátralomnici
símúzeum tulajdonosa emlékeztet, hogy dr. Guhr Mihály és a Magyar Sí Klub közös
rendezésében került sor a Magas-Tátrában 1911-ben az első síversenyekre. „Ez a
verseny az I. magyar síbajnokság néven vonult be a hazai síelés történelmébe. A
kiváló orvos és diagnoszta nagy rajongója volt a síugrásnak is, Tátralomnicon
saját költségén építette fel a Tátra első síugrósáncát. Dr. Guhr nevéhez
kapcsolódik egy másik fontos esemény is, hiszen egyik alapítója volt az
1913-ban megalakult Tátrai Önkéntes Mentő Bizottságnak (T.Ö.M.B.).
A levéltári dokumentumokból az derül ki, hogy az első ismert
hazai síléckészítő a liptószentmiklósi Ján Strižka volt, aki 1887-ben kezdte
meg a termelést a norvég síléceket véve alapul. Keresett sílécgyártó volt a
szepesszombati Schirach mester is, akinek üzeméből évente akár 1500 pár sílécet
is előállítottak. Szintén a neves sílécgyártók közé tartozott a késmárki
Palencsár Rudolf, valamint Kavasch Ferenc is. „A síléceket kezdetben egy darab
kőrisfából állították elő, később több rétegből ragasztották össze őket.
Késmárkon készítették az első ismert viaszt, ennek neve Kopa volt. Ez minőségi
termék volt, melynek a külföldi piacokra is sikerült betörni” – mondta el a
símúzeum tulajdonosa.
A kiállítás legértékesebb darabjai talán az 1865 – 1960
között használt síkötések teljes szériája. A síléceket, kötéseket,
felszereléseket otthon és az egész világon felkutató gyűjtő hirdetésekben és az
internetes aukciós oldalakon kutatja fel gyűjteménye újabb és újabb darabjait.
„Hogy ez mennyire megterheli a családi költségvetést, az talán magától
értetődik. De mindez megéri a pénzt, időt és fáradtságot” – mondja a tulajdonos
felesége, Martina Hubačova. Egyúttal felidézi azokat a nehézségeket, amelyeket
egy Egyesült Államokban tartott árverésen meghirdetett síléc megszerzése
okozott. „A síléceket egy norvég család bocsátotta árverésre, akiknek az ősei
1901-ben érkeztek az amerikai kontinensre. A tulajdonos ugyanakkor nem akarta
Európába eladni, néhány hétig eltartott, amíg sikerült megtörni az
ellenállását. Miután sikerült őt meggyőzni, újabb problémák merültek fel,
ezúttal a szállítással kapcsolatban. A síléc 307 centiméter hosszú, nem fért
bele egyetlen szállítóeszközbe sem, és teljes öt hónapig tartott, amíg egy
hajózási vállalat elhozta nekünk Amerikából a Tátrába”.
A símúzeum tulajdonosa több érdekes történetet is fel tudna
eleveníteni. A házaspár a Vörös Kolostor egyik istállójában talált egy sílécet,
melyet a II. világháború alatt német katonák használtak. A gazda a küszöbön
állva kijelentette: „Ezeket csak pár napra hagyta nálam egy fiatal német
katona. Azt mondta, néhány nap múlva visszajön, addig őrizzem őket.
Valószínűleg már nem jön, ezért vihetik…”.
A Téli Olimpia Játékok első szlovák olimpikonja 1936-ban
Garmisch-Partenkirchenben a jellegzetes tátrai településről, Zárból (Ždiar)
származó Lukáš Michalák volt. Ahogy minden gyerek a Sirató (Ždiarská vidla)
alatt, ő is egy régi hordóból készült sílécen kezdte pályafutását. Az első
futam rajtjánál – melyet nagy előnnyel nyert meg – katonai síléceket használva
jelent meg. A barlangligeti (Tatranská Kotlina) sportklub tisztségviselői a
katonai szolgálat befejezése után a helyi szanatóriumban szállásolták el, hogy
elég ideje és megfelelő feltételek legyenek a felkészülésre. A Bajor-Alpokban
rendezett téli játékokon Michalák valamennyi sífutószámban rajthoz állt. A 18
km-es sífutást a legjobb közép-európai versenyzőként a 10. helyen zárta, a 4x10
km-es váltó tagjaként pedig az 5. helyen ért célba. A Tátrában ma is büszkék
arra a teljesítményre, amit Michalák elért, és amelyet azóta megközelíteni sem
tudott senki.
Kapcsolódó bejegyzés: Egyedülálló
símúzeum Tátralomnicon
Forrás és fotók: http://zivot.azet.sk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése