![]() |
Felkai-völgy, a Bibircs-csoport |
Horn K. Lajos és Serényi Jenő, a XX.
század elejének kiváló hazai hegymászói 1907-ben, a húsvéti ünnepek napjaiban
téli túrát tettek a Magas-Tátrában, a Felkai-völgyben. Valamiféle különös
véletlen folytán abban az évben Húsvét vasárnapja ugyanúgy március 31-re esett,
mint 2013-ban, így a www.magas-tatra.info
oldalon napra pontosan 106 évvel a túra után olvasható a két hegymászó
élményekkel teli túrájának leírása. Túrájukról még abban az évben a „Turisták
Lapja” XIX. évfolyamának 5-7. számában számoltak be. A kirándulás első két
napjának eseményeit Horn K. Lajos, a harmadik-negyedik nap eseményeit pedig
Serényi Jenő vetette papírra. E rövid cikksorozat zárásaként következzék most a
Bibircs megmászásának leírása (az írást az eredeti helyesírással adom közre).
„III. A Bibircs.
Husvét vasárnap volt – és mi ott
álltunk a Sziléziai menedékház sziklás küszöbe előtt s némán vártuk, mikor
halványodnak meg a reánk boruló égboltozat milliárdnyi csillagai, mikor tűnik
el a sápadt holdfény a Gránátfal, és Bibircs ormairól, hogy helyt adjon a meleg
napfénynek, aranyos sugarainak és mi útnak indulhassunk.
Fagyos szellő süvített végig
napkelte felé a Felkai völgyön és bennünket már ott köszöntött útban a
Felkai-tó befagyott tükrén és a hosszú hómezőkön. Csikorgott a hó szögeseink
alatt és félóra mulva már ott dolgoztak csákányaink az első tófalon az Örök-eső
alatt. Horn Lajos járt elől és vágta a fagyott hóba a széles lépcsőket; mikor
eltűnt fejem felett, követtem és fenn a sziklás terraszon ismét találkoztunk.
Áhítatos csendben, vállra vetett csákányokkal ballagunk kis pihenő után mai
nagy napunk kezdő pontja, a Bibircs havas, jeges kuloárja alá. E kuloáron vezet
fel télen az út s itt ment fel E. Dubke és dr. Martin, Breuer és Franz vezetőkkel
1906. február 15-én, kik legelőször mászták meg télen a Bibircset. Odaérve,
felkapaszkodtunk egy kis sziklapárkányra, leraktuk a felesleges terhet,
lábainkra csatoltuk a hágóvasakat és azután elindultunk fel a magasba. Nekünk
győznünk kellett - győznünk, ha jeges falakra találunk, ha megindulnak ott fenn
a lavinák, mert bíztunk egymásban, bíztunk szerencsecsillagunkban, mely
megsegített már nem egy, a kritikus pillanatban.
Ide-oda kígyózó vonalban emelkedtünk
folyton feljebb-feljebb. A hó keményen tart bennünket s csak 10 óra felé
olvadozik, mikor a nap meleg, izzó sugarai odavetődnek meredek utunkra. Közbe
felkeressük a sziklákat is, hol nehéz, de nem oly fárasztó az út. Gyakran pihenőt
tartunk és tekintetünk átvetődik a Ferencz József-csúcs fehér jeges falaira,
melyek izzanak a tűző, forró napsugárban.
![]() |
Téli élet a Magas-Tátrában |
Fel tovább... tovább... a szakadék
szűkebb lesz és hol a legkeskenyebb, két apró vízesés megfagyott tömege zárja
el előlünk a további utat. Itt akadunk meg először, de csak rövid ideig, mert
Horn megkezdi a mászást a baloldali sziklákon. Derekunkon kötél fűződik már át,
mely elválaszthatatlanul kapcsol bennünket egymáshoz. 7-8 méternyi mászás után
Lajos megakad – a sziklafal áthajló és kapaszkodói alig vannak. Felkúszom
hozzá, megkisérlem a továbbmenetet, de nem megy. Vissza tehát a jéghez. Egy kis
sziklacsücskön felerősítjük az első hurokkötelet és dupla kötélen ereszkedünk
le. Most a jég kerül sorra. Lajos csákányának ütései alatt jégszilánkok repülnek
le rám és nem lehet kikerülni őket mert közvetlenül alatta állok, derékig
beleásva magam a hóba, a kötelet csákányomra csavarva, minden eshetőségre
készen. Nehezen mehet a dolog ott felettem; a jég nem elég vastag, csak a láb
ujjainak lehet apró lyukakat vágni, ez pedig nem elég – minden kisérlet
sikertelen. Ki tehát a jobboldali falra, mely nem meredek ugyan nagyon, de
teljesen sima, sziklái így árnyékban dermesztően hidegek és olyan érzések nyilalnak
csontokig, mintha a bőrt akarnák lehúzni ujjainkról, mikor megérintjük őket.
Pedig hát itt fel kell jutni mindenáron, hátrálásról szó sem lehet. Lajos
ötször kisérli meg – sikertelenül. Fáradtan csúszik vissza hozzám és már-már
fel akarja adni a küzdelmet. De én nem engedek – mire Horn még egy utolsó kisérletet
tesz. Lassan megy a mászás nagyon, lehallom ziháló lélekzetét, látom egy
darabig fejem felett a hágóvasakat és azután eltűnik szemem elől. A kötél
lassan húzódik ujjaim között – a másodperczek órák hosszúaknak tetszenek, míg
végre örömrivalgás adja tudtomra, hogy győzelem előtt állunk. Ugyanazon az úton
követem, a kapaszkodók alig ujjnyiak, a láb tehetetlenül húzódik, mert nincs
támpontja és mikor felérek, görcsösen húzódnak össze az izmok a nagy megerőltetéstől.
De nem törődtünk többet e nehéz helylyel, nem törődtünk, hogy jövünk le. Azt
tudtuk, hogy le kell menni – és le fogunk menni.
Egy-két percz van még hátra és fenn
vagyunk a gerinczen. Kilátásunk elragadó... alattunk a Nagytarpataki völgy,
befagyott tavaival, szembe a Középorom, Vöröstorony, Lomniczi, Fecske,
Jégvölgyi csúcsok óriási tömegei, jobboldalt a Magas Margit-csúcs szédítő
tornya, melynek tetejéről kérdőjelalakú hópárkány nyúlik a völgy felé. Mi is
egy párkány szélén állunk, úgy hogy csákányom nyelével átszúrhatom a havat és
lelátok a nyíláson át a völgybe. Jaj a vigyázatlannak, ki erre rálép, jaj
annak, ki merészen követi a gerinczélt és bízik a hó tartóképességébe, mert a
hópárkány csak egy kis mozdulatra is leszakad és magával rántja tompa
dörrenéssel a mélybe a vakmerőt.
A kilátás azonban nem elégít ki
bennünket – fel tovább a csúcsok közé, melyek feketén, sötéten emelkednek ki a
hóból. Balra kell tartanunk a hógerinczen felfelé s óvatosságunk megkétszereződik.
A nagy kuloárban csak a megfagyott vízesés szikláinál vettük fel a kötelet, itt
már állandóan rajtunk van s csak az egyikünknek szabad mozogni, a másik
biztosítja. Három-négy méteres szikla nyúlik fel mellettünk, hol állunk és
vezet a hógerinczre: itt én veszem át a vezetést. Csákányom méri a hó mélységét
és vizsgálja, nincsenek-e előttem párkányok. Gyakran érzem, hogy a hó alatt
félméternyire sima sziklalapok lehetnek és ilyenkor pillanatnyira eszembe
ötlik, mi történne, ha a puha hó velünk együtt megindulna lefelé... le örökre a
Nagytarpataki völgybe... Huszonöt méter után vége a kötélnek és Lajos barátom
jön utánam.
Mintegy háromszor váltottuk fel
egymást, mikor egy kis terraszra értem. Jobbról két torony, balról két torony
emelkedik előttem és az utóbbiak egyikén rajta van a jelző rúd. Itt voltunk
czélunk előtt – itt voltunk a Bibircsnél. Szinte lázas öröm ragad meg mindkettőnket,
mert szóbeszéd nélkül, egy gondolattal vetjük le derekunkról a kötelet, hagyjuk
el hűséges csákányainkat és kezdjük meg a mászást a gerincz legszélső tornyán,
mely a jelzőrúddal ellátott Müller-toronynyal összefügg. Tíz perczig sem
tartott a mászás, mely teljesen veszélytelen és biztos támpontokat ad kéznek és
lábnak egyaránt, s mi határtalan örömmel szorítottuk meg egymás kezét..., ½ 12
óra volt s fenn voltunk a Bibircs csúcsán, a Habel-torony keskeny gerinczén.
De hol vagy te kedves Felkai völgy;
hol vannak csergedező patakjaid, pusztuló tavaid, virágos kerted, a mi édes
hajlékunk: a Sziléziai menedékház?
Mind e kérdések viharosan kergetődznek
agyamban, mert a forró nap sugarai az éltető meleg, a felettünk elterülő
sok-sok levegő elhiteti vélem, hogy nyár van, augusztus van. Ha látnám legalább
a völgyet, eltűnne csalodásom, de alattunk ködtenger hullámai siklanak el és
óriási szigetek gyanánt emelkednek ki az ismerős csúcsok seregei, melyek közül
annyihoz fűződik egy-egy kedves emlék, gondolat. Szemünknek nincs nyughelye,
mert a Krivánig szabad minden, lelkünk magába zárja ezt a tündéri képet örökre.
A feltámadás napja van ma és én újjászülöttnek érzem magam itt az elfoglalt
meghódított csúcson, távol az emberek bűnös millióitól. E nap volt életem
legszebb husvétvasárnapja.
Soká időztünk itt és haboztunk,
átmenjünk, ne menjünk a Müller-toronyra, melyen a rúd van. Ennek keleti falán
kell felkapaszkodni egy keskeny repedésben, de itt fagyott havat látunk, mert
ezt az oldalt a forró napsugarak sohasem érik, a repedésben pedig jégcsapok
lógtak, úgy hogy már előző tapasztalataink meggyőztek arról, hogy itt fel
lehetne ugyan jutni, ha nagyon erőszakolnók a kérdést – de koczkáztatni
kellene. És ezért nem mentünk a kis toronyra.
Mielőtt elhagytuk volna a
Habel-tornyot, kőember-rakáshoz akartunk fogni. Megemelem a mellettem heverő
követ és alatta megfakult névjegyre akadok, melyenn a következő sorokat
olvastam le:
"Aemilius
Hacker"
11/VII.
1896. 2h 15' als erste Spitze
dann
hinüber auf die 2 andere.
azaz Aemilius Hacker, a jelenkor
legkiválóbb alpinistáinak egyike, ki a Bibircset is először mászta meg vezető
nélkül, 1896. július 11-ikén járt fenn a csúcsok között, továbbá, hogy 3
csúcsot mászott meg s közöttük a Habel-tornyot is s neme mint gondolták róla,
hogy csak az ú. n. Gömöry- és Hacker-tornyokat.
![]() |
Útban a Gerlachfalvi-csúcsra |
A mi irodalmunkban a mi közönségünk
előtt még ismeretlenül fog hangzani e szó „vezető nélkül”, külföldön ellenben,
hol az alpinizmus a tetőfokára emelkedett, a vezető nélküli turákkal érték el a
legszebb eredményeket, a vezető nélküliek tették meg a legfenomenálisabb
turákat. Pedig az ő nehézségük kétszeres, de élvezetük is felülmulja azt, a mit
társaik útmutatás mellett képesek elérni, és én nem is azért írom e sorokat,
mintha hírdetni akarnám, új jelszavakat akarnék dobni turistáink közé, „járjatok
vezető nélkül”, szó sincs róla, mert mint Eugen Guido Lammer, az egyedüljáró
alpinisták legnagyobbika mondja, mindenkinek mások a képességei, ereje és
energiája. Ki vezető nélkül jár, egyedül felelős önmagáért s jól vésse
emlékezetébe Edward Wymper-nek, a Matterhorn elszánt megmászójának örökbecsű
szavait, hogy: „menj a magas hegyekbe, ha úgy akarod, de sohase felejtsd el,
hogy bátorság és erő, okos előrelátás nélkül semmit sem érnek, hogy egy
pillanatnyi figyelmetlenség is egész élet szerencséjét szétdúlja. Ne siess
soha, vigyázz pontosan minden lépésedre és gondold meg a kezdetnél mindig, hogy
mi lehet a vég!”
A Habel-toronyról lemenve
csákányainkhoz a kis terraszra, felkerestük a Gömöry- és Hacker-tornyokat is.
Mindkettő könnyen megmászható, abszolut nehézség nélkül. Közöttük kis nyereg
van és itt ledűltünk a hóra, hogy hadd égessen le a nap barnára bennünket, hogy
érezzük áldó jó melegét. Egy hosszú órát pihentünk és ½ 2-kor megkezdtük a
leszállást. Távoznunk kellett kicsiny birodalmunkból, melynek korlátlan urai
voltunk – és nem szívesen távoztunk.
Újra összekötöztük egymást és Lajos
lassan megindult lefelé, egy ideig saját nyomainkban a gerinczen, de azután
jobbra tért le róla a Habel-torony fala felé, hol igen meredek volt a lejtő, de
nem annyira alattomos és bizonytalan. A perczek alig mulnak és én negyedórákon
keresztül nem látom, annyira megtörik a lejtő. Kezem között egyszer csak nagyot
rándul a kötél, de csak néhány czentimétert eresztettem utána, úgy hogy
hirtelen megfeszült – mintegy egyidejűleg hallom fel Lajos hangját „most tarts
erősen, mert átverem a hópárkányt” és utána dübörögve szakad le a hótömeg,
szabaddá téve további utunkat. Vigyázni kellett itt a lejövetelnél; a térdnek
csak pillanatnyi ingadozása vagy remegése oly esést idézhetett elő, hogy
szebbet választani sem lehetne. Jeges kuloárunk a gerincztől már nem volt
messze s határoznunk kellett, mint jőjjünk le – vaskapcsainkat nem találtam
meg, pedig mint utólag rájöttem, hátizsákomban pihentek csendesen. Sok
vizsgálódás után egy kis előreálló sziklacsücsköt vettem észre azon az oldalon,
hol feljöttünk, úgy hogy még csak néhány beszorult kövecset kellet kivernünk a
repedésből és felerősíthettük a második hurokkötést is. Dupla kötélen
ereszkedtünk le itt a kuloár havára. A hó innen kezdve már annyira puha volt,
hogy folytonosan erősen süppedtünk, de daczára a meredekségnek, egymás mellett
gyorsan siettünk kuloárunk végéhez, hol felcserélve hágóvasainkat a
hótalpakkal, haladtunk hazafelé.
Hiába tekintettünk vissza a
Bibircsre, ólomszürke felhők foszlányai takarták el előlünk s sietve
hömpölyögtek le ránk oly irígyen és alattomosan, de azután tisztult ismét és
mire megérkeztünk a Felkai-tó falához, láthattuk kedves hajlékunkat: a
Sziléziai házat.
Egy szép nappal, egy emlékkel ismét
gazdagabb volt életünk s ismételten mondogattuk el egymásnak estve, mikor pihenőre
tértünk, a mai nap változatos eseményeit, egymás gondolatait, hogy annál
mélyebben, kitörölhetetlenül vésődjenek emlékezetünkbe.
Másnap husvéthétfőn, 1907 április
1-én meghatottan távoztunk a délelőtt folyamán vendégszerető menedékházunktól
és tértünk vissza le a síkra, le a városokba.
Zúgva, zakatolva rohant velünk a
vonat hazafelé és mi ott álltunk ketten elfogultan az ablaknál, hogy lássuk, a
meddig csak lehet, a mi elhagyott nagy fehér hegyeinket, a melyek ép oly porrá
romlanak az évezredek viharai alatt, mint elhamvad a mozdony kürtőjéből
kipattanó, sistergő sziporka a légűrben.
Kialudt a nap fénye is az
égboltozaton és ködfelhők kergetődztek szanaszét a csúcsok között, csak a Tátra
állott még büszkén, hatalmasan és ormai élesen megvilágítva váltak el az alkony
hamuszínű ködétől, ők uralkodtak a vidéken és uralkodtak lelkünkben is.
Hegyek, ti hatalmas óriások, ti
vagytok a fellegek felett lakó Úr legszebb alkotásai, ti hozzátok vonzódik a
gyönge ember, ki keresi az igazságot önmagában és embertársaiban, mert köztetek
nem lehet tetetni, köztetek látni, ki a férfi, ki az ember. Rólatok mutatta meg
Hannibal vad harczosainak a kék itáliai égtől csillogó gazdag római síkságot,
rólatok mutatta meg az Úr Mózesnek Kánaán földjét és rólatok ismertem én meg az
én édes hazámat, mely a síkon oly elenyésző és kicsiny és onnan felülről
ködbevesző és végtelen.
Mindjobban távolodunk, mindjobban
tűntek el a Tátra ormai, még egy utolsó pillantás és vége volt... az álomkép
lelkünkbe vésve vibrált tovább csak könnyes, búcsúzó szemünk előtt.
Magas-Tátra Isten veled - mi
eljövünk ismét!
Serényi
Jenő.
Forrás: http://www.karpategyesulet.hu
köszönöm a postot - nagyszerű írás volt. közben meg is feledkeztem róla, hogy mennyire régi történetről volt szó. szomorú, hogy a szereplők aktív életének az I. és II. világháború vetett véget.
VálaszTörlésaz emlegetett "vaskapocs" tulajdonképpen micsoda?
Azt gondolom, a vaskapocs itt a hágóvasat jelenti. Valóban szomorú, hogy sok nagyszerű ember életének véget vetettek a háborúk, de legalább ilyen szomorú, hogy sok turistának, hegymászónak a háborúkat követően elérhetetlen távolságba került szeretett hegységük, a Magas-Tátra...
Törlésszerintem sziklaszöget, csak azon tűnődtem volt-e ilyen abban a korban, de utánaolvastam és igen - még a gyűrűs fajta.
Törlésa hágóvasat többször említi, erről azt olvasom 1908-ban jelenik meg az első tízfogas, így maradt a pár centis lépcsők vágása a jégben a Horn-Serényi párosnak.
Lehet, hogy igazad van, mivel én magam csak turista vagyok, és nem hegymászó, én hágóvasra gondoltam, de a leírást értelmezve elképzelhető, hogy sziklaszöget jelent ez a szó. Mindenesetre köszönöm a kiegészítést!
Törlés