![]() |
| Felkai-völgy, a Bibircs-csoport |
Horn K. Lajos és Serényi Jenő, a XX. század elejének kiváló hazai hegymászói 1907-ben, a húsvéti ünnepek napjaiban téli túrát tettek a Magas-Tátrában, a Felkai-völgyben. Valamiféle különös véletlen folytán abban az évben Húsvét vasárnapja ugyanúgy március 31-re esett, mint 2013-ban, így a www.magas-tatra.info oldalon napra pontosan 106 évvel a túra után olvasható a két hegymászó élményekkel teli túrájának leírása. Túrájukról még abban az évben a „Turisták Lapja” XIX. évfolyamának 5-7. számában számoltak be. A kirándulás első két napjának eseményeit Horn K. Lajos, a harmadik-negyedik nap eseményeit pedig Serényi Jenő vetette papírra. E rövid cikksorozat zárásaként következzék most a Bibircs megmászásának leírása (az írást az eredeti helyesírással adom közre).
Husvét vasárnap volt – és mi ott álltunk a Sziléziai menedékház sziklás küszöbe előtt s némán vártuk, mikor halványodnak meg a reánk boruló égboltozat milliárdnyi csillagai, mikor tűnik el a sápadt holdfény a Gránátfal, és Bibircs ormairól, hogy helyt adjon a meleg napfénynek, aranyos sugarainak és mi útnak indulhassunk.
Fagyos szellő süvített végig napkelte felé a Felkai völgyön és bennünket már ott köszöntött útban a Felkai-tó befagyott tükrén és a hosszú hómezőkön. Csikorgott a hó szögeseink alatt és félóra mulva már ott dolgoztak csákányaink az első tófalon az Örök-eső alatt. Horn Lajos járt elől és vágta a fagyott hóba a széles lépcsőket; mikor eltűnt fejem felett, követtem és fenn a sziklás terraszon ismét találkoztunk. Áhítatos csendben, vállra vetett csákányokkal ballagunk kis pihenő után mai nagy napunk kezdő pontja, a Bibircs havas, jeges kuloárja alá. E kuloáron vezet fel télen az út s itt ment fel E. Dubke és dr. Martin, Breuer és Franz vezetőkkel 1906. február 15-én, kik legelőször mászták meg télen a Bibircset. Odaérve, felkapaszkodtunk egy kis sziklapárkányra, leraktuk a felesleges terhet, lábainkra csatoltuk a hágóvasakat és azután elindultunk fel a magasba. Nekünk győznünk kellett - győznünk, ha jeges falakra találunk, ha megindulnak ott fenn a lavinák, mert bíztunk egymásban, bíztunk szerencsecsillagunkban, mely megsegített már nem egy, a kritikus pillanatban.
Ide-oda kígyózó vonalban emelkedtünk folyton feljebb-feljebb. A hó keményen tart bennünket s csak 10 óra felé olvadozik, mikor a nap meleg, izzó sugarai odavetődnek meredek utunkra. Közbe felkeressük a sziklákat is, hol nehéz, de nem oly fárasztó az út. Gyakran pihenőt tartunk és tekintetünk átvetődik a Ferencz József-csúcs fehér jeges falaira, melyek izzanak a tűző, forró napsugárban.
![]() |
| Téli élet a Magas-Tátrában |
Fel tovább... tovább... a szakadék szűkebb lesz és hol a legkeskenyebb, két apró vízesés megfagyott tömege zárja el előlünk a további utat. Itt akadunk meg először, de csak rövid ideig, mert Horn megkezdi a mászást a baloldali sziklákon. Derekunkon kötél fűződik már át, mely elválaszthatatlanul kapcsol bennünket egymáshoz. 7-8 méternyi mászás után Lajos megakad – a sziklafal áthajló és kapaszkodói alig vannak. Felkúszom hozzá, megkisérlem a továbbmenetet, de nem megy. Vissza tehát a jéghez. Egy kis sziklacsücskön felerősítjük az első hurokkötelet és dupla kötélen ereszkedünk le. Most a jég kerül sorra. Lajos csákányának ütései alatt jégszilánkok repülnek le rám és nem lehet kikerülni őket mert közvetlenül alatta állok, derékig beleásva magam a hóba, a kötelet csákányomra csavarva, minden eshetőségre készen. Nehezen mehet a dolog ott felettem; a jég nem elég vastag, csak a láb ujjainak lehet apró lyukakat vágni, ez pedig nem elég – minden kisérlet sikertelen. Ki tehát a jobboldali falra, mely nem meredek ugyan nagyon, de teljesen sima, sziklái így árnyékban dermesztően hidegek és olyan érzések nyilalnak csontokig, mintha a bőrt akarnák lehúzni ujjainkról, mikor megérintjük őket. Pedig hát itt fel kell jutni mindenáron, hátrálásról szó sem lehet. Lajos ötször kisérli meg – sikertelenül. Fáradtan csúszik vissza hozzám és már-már fel akarja adni a küzdelmet. De én nem engedek – mire Horn még egy utolsó kisérletet tesz. Lassan megy a mászás nagyon, lehallom ziháló lélekzetét, látom egy darabig fejem felett a hágóvasakat és azután eltűnik szemem elől. A kötél lassan húzódik ujjaim között – a másodperczek órák hosszúaknak tetszenek, míg végre örömrivalgás adja tudtomra, hogy győzelem előtt állunk. Ugyanazon az úton követem, a kapaszkodók alig ujjnyiak, a láb tehetetlenül húzódik, mert nincs támpontja és mikor felérek, görcsösen húzódnak össze az izmok a nagy megerőltetéstől. De nem törődtünk többet e nehéz helylyel, nem törődtünk, hogy jövünk le. Azt tudtuk, hogy le kell menni – és le fogunk menni.
Egy-két percz van még hátra és fenn vagyunk a gerinczen. Kilátásunk elragadó... alattunk a Nagytarpataki völgy, befagyott tavaival, szembe a Középorom, Vöröstorony, Lomniczi, Fecske, Jégvölgyi csúcsok óriási tömegei, jobboldalt a Magas Margit-csúcs szédítő tornya, melynek tetejéről kérdőjelalakú hópárkány nyúlik a völgy felé. Mi is egy párkány szélén állunk, úgy hogy csákányom nyelével átszúrhatom a havat és lelátok a nyíláson át a völgybe. Jaj a vigyázatlannak, ki erre rálép, jaj annak, ki merészen követi a gerinczélt és bízik a hó tartóképességébe, mert a hópárkány csak egy kis mozdulatra is leszakad és magával rántja tompa dörrenéssel a mélybe a vakmerőt.
A kilátás azonban nem elégít ki bennünket – fel tovább a csúcsok közé, melyek feketén, sötéten emelkednek ki a hóból. Balra kell tartanunk a hógerinczen felfelé s óvatosságunk megkétszereződik. A nagy kuloárban csak a megfagyott vízesés szikláinál vettük fel a kötelet, itt már állandóan rajtunk van s csak az egyikünknek szabad mozogni, a másik biztosítja. Három-négy méteres szikla nyúlik fel mellettünk, hol állunk és vezet a hógerinczre: itt én veszem át a vezetést. Csákányom méri a hó mélységét és vizsgálja, nincsenek-e előttem párkányok. Gyakran érzem, hogy a hó alatt félméternyire sima sziklalapok lehetnek és ilyenkor pillanatnyira eszembe ötlik, mi történne, ha a puha hó velünk együtt megindulna lefelé... le örökre a Nagytarpataki völgybe... Huszonöt méter után vége a kötélnek és Lajos barátom jön utánam.
Mintegy háromszor váltottuk fel egymást, mikor egy kis terraszra értem. Jobbról két torony, balról két torony emelkedik előttem és az utóbbiak egyikén rajta van a jelző rúd. Itt voltunk czélunk előtt – itt voltunk a Bibircsnél. Szinte lázas öröm ragad meg mindkettőnket, mert szóbeszéd nélkül, egy gondolattal vetjük le derekunkról a kötelet, hagyjuk el hűséges csákányainkat és kezdjük meg a mászást a gerincz legszélső tornyán, mely a jelzőrúddal ellátott Müller-toronynyal összefügg. Tíz perczig sem tartott a mászás, mely teljesen veszélytelen és biztos támpontokat ad kéznek és lábnak egyaránt, s mi határtalan örömmel szorítottuk meg egymás kezét..., ½ 12 óra volt s fenn voltunk a Bibircs csúcsán, a Habel-torony keskeny gerinczén.
De hol vagy te kedves Felkai völgy; hol vannak csergedező patakjaid, pusztuló tavaid, virágos kerted, a mi édes hajlékunk: a Sziléziai menedékház?
Mind e kérdések viharosan kergetődznek agyamban, mert a forró nap sugarai az éltető meleg, a felettünk elterülő sok-sok levegő elhiteti vélem, hogy nyár van, augusztus van. Ha látnám legalább a völgyet, eltűnne csalodásom, de alattunk ködtenger hullámai siklanak el és óriási szigetek gyanánt emelkednek ki az ismerős csúcsok seregei, melyek közül annyihoz fűződik egy-egy kedves emlék, gondolat. Szemünknek nincs nyughelye, mert a Krivánig szabad minden, lelkünk magába zárja ezt a tündéri képet örökre. A feltámadás napja van ma és én újjászülöttnek érzem magam itt az elfoglalt meghódított csúcson, távol az emberek bűnös millióitól. E nap volt életem legszebb husvétvasárnapja.
Soká időztünk itt és haboztunk, átmenjünk, ne menjünk a Müller-toronyra, melyen a rúd van. Ennek keleti falán kell felkapaszkodni egy keskeny repedésben, de itt fagyott havat látunk, mert ezt az oldalt a forró napsugarak sohasem érik, a repedésben pedig jégcsapok lógtak, úgy hogy már előző tapasztalataink meggyőztek arról, hogy itt fel lehetne ugyan jutni, ha nagyon erőszakolnók a kérdést – de koczkáztatni kellene. És ezért nem mentünk a kis toronyra.
Mielőtt elhagytuk volna a Habel-tornyot, kőember-rakáshoz akartunk fogni. Megemelem a mellettem heverő követ és alatta megfakult névjegyre akadok, melyenn a következő sorokat olvastam le:
11/VII. 1896. 2h 15' als erste Spitze
dann hinüber auf die 2 andere.
azaz Aemilius Hacker, a jelenkor legkiválóbb alpinistáinak egyike, ki a Bibircset is először mászta meg vezető nélkül, 1896. július 11-ikén járt fenn a csúcsok között, továbbá, hogy 3 csúcsot mászott meg s közöttük a Habel-tornyot is s neme mint gondolták róla, hogy csak az ú. n. Gömöry- és Hacker-tornyokat.
![]() |
| Útban a Gerlachfalvi-csúcsra |
A mi irodalmunkban a mi közönségünk előtt még ismeretlenül fog hangzani e szó „vezető nélkül”, külföldön ellenben, hol az alpinizmus a tetőfokára emelkedett, a vezető nélküli turákkal érték el a legszebb eredményeket, a vezető nélküliek tették meg a legfenomenálisabb turákat. Pedig az ő nehézségük kétszeres, de élvezetük is felülmulja azt, a mit társaik útmutatás mellett képesek elérni, és én nem is azért írom e sorokat, mintha hírdetni akarnám, új jelszavakat akarnék dobni turistáink közé, „járjatok vezető nélkül”, szó sincs róla, mert mint Eugen Guido Lammer, az egyedüljáró alpinisták legnagyobbika mondja, mindenkinek mások a képességei, ereje és energiája. Ki vezető nélkül jár, egyedül felelős önmagáért s jól vésse emlékezetébe Edward Wymper-nek, a Matterhorn elszánt megmászójának örökbecsű szavait, hogy: „menj a magas hegyekbe, ha úgy akarod, de sohase felejtsd el, hogy bátorság és erő, okos előrelátás nélkül semmit sem érnek, hogy egy pillanatnyi figyelmetlenség is egész élet szerencséjét szétdúlja. Ne siess soha, vigyázz pontosan minden lépésedre és gondold meg a kezdetnél mindig, hogy mi lehet a vég!”
A Habel-toronyról lemenve csákányainkhoz a kis terraszra, felkerestük a Gömöry- és Hacker-tornyokat is. Mindkettő könnyen megmászható, abszolut nehézség nélkül. Közöttük kis nyereg van és itt ledűltünk a hóra, hogy hadd égessen le a nap barnára bennünket, hogy érezzük áldó jó melegét. Egy hosszú órát pihentünk és ½ 2-kor megkezdtük a leszállást. Távoznunk kellett kicsiny birodalmunkból, melynek korlátlan urai voltunk – és nem szívesen távoztunk.
Újra összekötöztük egymást és Lajos lassan megindult lefelé, egy ideig saját nyomainkban a gerinczen, de azután jobbra tért le róla a Habel-torony fala felé, hol igen meredek volt a lejtő, de nem annyira alattomos és bizonytalan. A perczek alig mulnak és én negyedórákon keresztül nem látom, annyira megtörik a lejtő. Kezem között egyszer csak nagyot rándul a kötél, de csak néhány czentimétert eresztettem utána, úgy hogy hirtelen megfeszült – mintegy egyidejűleg hallom fel Lajos hangját „most tarts erősen, mert átverem a hópárkányt” és utána dübörögve szakad le a hótömeg, szabaddá téve további utunkat. Vigyázni kellett itt a lejövetelnél; a térdnek csak pillanatnyi ingadozása vagy remegése oly esést idézhetett elő, hogy szebbet választani sem lehetne. Jeges kuloárunk a gerincztől már nem volt messze s határoznunk kellett, mint jőjjünk le – vaskapcsainkat nem találtam meg, pedig mint utólag rájöttem, hátizsákomban pihentek csendesen. Sok vizsgálódás után egy kis előreálló sziklacsücsköt vettem észre azon az oldalon, hol feljöttünk, úgy hogy még csak néhány beszorult kövecset kellet kivernünk a repedésből és felerősíthettük a második hurokkötést is. Dupla kötélen ereszkedtünk le itt a kuloár havára. A hó innen kezdve már annyira puha volt, hogy folytonosan erősen süppedtünk, de daczára a meredekségnek, egymás mellett gyorsan siettünk kuloárunk végéhez, hol felcserélve hágóvasainkat a hótalpakkal, haladtunk hazafelé.
Hiába tekintettünk vissza a Bibircsre, ólomszürke felhők foszlányai takarták el előlünk s sietve hömpölyögtek le ránk oly irígyen és alattomosan, de azután tisztult ismét és mire megérkeztünk a Felkai-tó falához, láthattuk kedves hajlékunkat: a Sziléziai házat.
Egy szép nappal, egy emlékkel ismét gazdagabb volt életünk s ismételten mondogattuk el egymásnak estve, mikor pihenőre tértünk, a mai nap változatos eseményeit, egymás gondolatait, hogy annál mélyebben, kitörölhetetlenül vésődjenek emlékezetünkbe.
Másnap husvéthétfőn, 1907 április 1-én meghatottan távoztunk a délelőtt folyamán vendégszerető menedékházunktól és tértünk vissza le a síkra, le a városokba.
Zúgva, zakatolva rohant velünk a vonat hazafelé és mi ott álltunk ketten elfogultan az ablaknál, hogy lássuk, a meddig csak lehet, a mi elhagyott nagy fehér hegyeinket, a melyek ép oly porrá romlanak az évezredek viharai alatt, mint elhamvad a mozdony kürtőjéből kipattanó, sistergő sziporka a légűrben.
Kialudt a nap fénye is az égboltozaton és ködfelhők kergetődztek szanaszét a csúcsok között, csak a Tátra állott még büszkén, hatalmasan és ormai élesen megvilágítva váltak el az alkony hamuszínű ködétől, ők uralkodtak a vidéken és uralkodtak lelkünkben is.
Hegyek, ti hatalmas óriások, ti vagytok a fellegek felett lakó Úr legszebb alkotásai, ti hozzátok vonzódik a gyönge ember, ki keresi az igazságot önmagában és embertársaiban, mert köztetek nem lehet tetetni, köztetek látni, ki a férfi, ki az ember. Rólatok mutatta meg Hannibal vad harczosainak a kék itáliai égtől csillogó gazdag római síkságot, rólatok mutatta meg az Úr Mózesnek Kánaán földjét és rólatok ismertem én meg az én édes hazámat, mely a síkon oly elenyésző és kicsiny és onnan felülről ködbevesző és végtelen.
Mindjobban távolodunk, mindjobban tűntek el a Tátra ormai, még egy utolsó pillantás és vége volt... az álomkép lelkünkbe vésve vibrált tovább csak könnyes, búcsúzó szemünk előtt.
Magas-Tátra Isten veled - mi eljövünk ismét!
