![]() |
| A Városháza Lőcsén |
Szepesség
„Azonban szerencsémre másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig… mert aztán fölriadt – tán a kocsizörgésre – s mintegy elszégyenülve burkolta magát köd-paplanába… a Tátra… a szép leány.”
Petőfi Sándor: Úti jegyzetek, 1845.
A Szepesség a történelmi Magyarország egyik legszebb tájegysége. A Magas-Tátra D-K-i előterében elterülő sík vidéket az 5-6. századtól kezdődően szláv törzsek lakták, akik ekkor vándoroltak szét a mai Ukrajna és Kelet-Lengyelország területéről. A 9. század elején egyes szláv csoportok a Kárpát-medence középső területeire vándoroltak. A honfoglalás utáni időkben Bors vezér előrenyomult a Felvidékig, hogy az ország határait egészen az ekkor még erdő borította Tátráig, ezzel együtt a nagyobbrészt lakatlan Szepességig biztosítsa. A Szepesség területén szórványosan megtelepült szláv törzseket talált, akik a 13. század közepéig a vidék legszámottevőbb lakói maradtak. Elsőként Gömörből és Tornából származó magyarok települtek le itt a 11-12. század fordulóján majd. II. Géza uralkodása alatt (1141-1162) kezdődött a vidék erőteljesebb betelepítése.
Később, két hullámban német bevándorlók érkeztek a Szepességbe. Az első betelepülés a 12. század második felében zajlott, ez belső migráció volt Abaúj területéről. A második, nagyobb méretű bevándorlásra a tatárjárás (1241-1242) után került sor, ekkor nagyobb méreteket öltött a tatárok pusztítása nyomán elnéptelenedett országrészek betelepítése. Bár a német nyelvterület számos vidékéről történt a bevándorlás, a Tátra vidékére elsősorban német ajkú szászokat telepítettek. A legenda szerint egy bizonyos Raynald herceg vezetésével, a Németország területén dúló éhínség miatt kerestek maguknak új, jobb megélhetést biztosító területeket. Elsősorban a nagyobb folyók mentén láttak hozzá a sűrű erdőségek kiirtásához, a föld megműveléséhez. A szász betelepülési hullám után a későbbiekben folyamatos szláv bevándorlás növelte a lakosság számát.
A szepesi szászok autonómiájának gyökerei a 12. századba nyúlnak vissza; jogaikat és kötelezettségeiket első ízben V. István 1271. évi szabadságlevele foglalta össze. Ettől kezdve a tartomány városai önállóságot élvezhettek, ami annyit jelentett, hogy legfontosabb közjogi méltóságaikat – a bírákat és papokat – szabadon választhatták, szabad vadászati, halászati és bányászati jogot, valamint adómentességet kaptak, csupán földbérként kellett évi 300, majd 1200 márka ezüstöt fizetniük. Ezeken kívül, amennyiben a király úgy kívánta, háború idején 50 lándzsást kellett a rendelkezésére bocsátani.
A szepesi szászok - a cipszerek - erős politikai szervezetet alkottak, a betelepülők mind népesebb csoportjai 1248-ban Csütörtökhelyen lőcsei székhellyel megalapították a 24 legjelentősebb város közösségéből álló Szepesi Szász tartományt (Provincia Saxonum de Scepus), melynek élén a Landgraf állt. A Szepességben a szász jog terjedt el, a szepesi jog, melyet Zipser-Willkür néven foglaltak össze, kiterjedt a városokhoz tartozó falvakra is.
A szepesi szász hospesek (jelentése: nálunk letelepedett vendég) kiváltságait Károly Róbert 1317-ben kiegészítette, a 24 város közösségét szász egyetemnek (Universitas Saxonum) nevezte, amelynek élén a szászok grófja (Comes Saxonum) állt.
A Szepességben a szászok autonómiája mellett más közigazgatási egységek is léteztek. Az egész Szepesség legrégibb önkormányzata a lándzsás nemesek kerülete volt. A lándzsások eredetileg határőrök voltak, talán a kabarsághoz tartoztak. Autonómiájukat egy 1243-as szabadságlevél rögzíti. A lándzsás nemesek kezdetben személyes hadba vonulással tartoztak a királynak, a tatárjárás után azonban, elszegényedésük miatt, csak tíz lándzsást kellett kiállítaniuk. Innen ered önkormányzatuk "tízlándzsás szék" elnevezése. A harmadik közigazgatási egység a nemesi vármegye volt.
Fordulópontot jelentett a Szepesség történetében 1412. november 8, amikor Zsigmond király a 13 legjelentősebb szepesi várost és még másik 3 várost elzálogosított Lengyelországnak. Ezeket a városokat /Poprád (Poprad), Felka (Veľká), Mateóc (Matejovce), Szepesszombat (Spišská Sobota), Nagyőr (Strážky), Szepesolaszi (Spišské Vlachy), Szepesváralja (Spišské Podhradie), Igló (Spišská Nová Ves), Szepesbéla (Spišská Belá), Ménhárd (Vrbov), Leibic (Ľubica), Duránd (Tvarožná), Ruszkin (Ruskinovce), valamint Lubló (Stará Ľubovňa), Podolin (Podolinec) és Gnézda (Hniezdne)/ Zsigmond, mint koronabirtokokat, a dalmát városok visszaszerzéséért indított háború költségeinek fedezése céljából 88.800.- Ft-ért bérbe adta sógorának, II. Ulászló lengyel királynak.
A megmaradt 11 város grófsága ezután is önálló területet alkotott az országon belül, Comitatus 11 oppidorum Scepusiensum néven, de a következő évszázadokban sokat veszítettek jelentőségükből. Bár Lőcse és Késmárk szabad királyi várossá emelkedett, több korábbi város jobbágyközséggé süllyedt.
Hosszú ideig ennél jobb volt a Lengyelországhoz került városok helyzete. Élükön a sztaroszta (helytartó) állt, aki nem avatkozott belső életükbe. Változás akkor történt, mikor a Lubomirszky hercegi család örök birtokul elnyerte a sztarosztiát. Földesúri uralmuk eredetileg csak Lublóra és tartozékaira terjedt ki, de erőszakkal kiterjesztették hatalmukat a többi városra is. A későbbiekben a sztaroszták igyekeztek minden módon kizsákmányolni és sanyargatni a lakosságot.
A 16. században, a török hódoltság korában a Szepesség addig szinte kizárólag német ajkú lakossága közé az ország más részeiből nagyobb létszámú szlovákság települt. Még hosszú időn át a német ajkú őslakosok maradtak a meghatározói a Felvidék e részének, a későbbi népszámlálások alkalmával egyre nagyobb lett a szlovák ajkú lakosság lélekszáma. Ez a folyamat a 17. század végére olyan méreteket öltött, hogy a Szepesség nagyobb települései fokozatosan elvesztették német karakterüket.
A török hadjáratok nem érték el a Szepességet, de vallási küzdelmek (pl. 1433-ban a husziták dúlták fel) és belháborúk következtében lelassult a vidék fejlődése. Jelentősen befolyásolta a Felvidék életét az országot a 18. században többször is sújtó pestisjárvány, és az azokat követő éhínség. A járvány többször is végigsöpört az országon, a legtöbb áldozatot az 1710-1712 között, valamint az 1738-1742 között tomboló járvány követelte. Ebben a két járványban a fennmaradt, hitelesnek nem mondható becslések szerint országosan mintegy 300 ezer, a Szepességben pedig kb. 20 ezer ember lelte halálát.
Az elzálogosított 13 város 1772. november 5-én, Mária Terézia uralkodása alatt, Lengyelország első felosztásakor került vissza Magyarországhoz. 1778-ban a visszacsatolt városokból Mária Terézia rendeletére a 16 várost „XVI szepesi város kerülete” néven önálló törvényhatóságba szervezték, Igló székhellyel. Ezután kisebb megszakítással 1876-ig élvezhették autonómiájukat, ekkor Szepesség területén létező önkormányzatokat (a „XVI szepesi város kerületét”, valamint Lőcse és Késmárk szabad királyi városokat) az 1876. évi XXXIII. tc. által egyesítették és beolvasztották Szepes vármegyébe. Tulajdonképp ekkortól lettek a századokon keresztül önállóan fejlődött, külön jogi életet élő szepesi szász telepesek (zipserek) a történelmi Magyarország polgárai.
