Augusztus
közepe. Turisztikai főszezon a Tátrában. Északi-Gránát-csúcs (Skrajny Granat) a
Sas úton - a Tátra lengyel oldalán a legnehezebb jelzett útvonal. Két turista
érkezik a Zawratról.
- A
Świnicára akartunk menni, de azt hiszem, elnéztünk valamit, és így ide megyünk
- mondja a nő.
A
közelben három színes túraruhába öltözött nő szelfizik.
- Hová
mennek így?
- A
Kereszt-nyeregbe (Krzyżne).
- Az
egy magas csúcs?
- Az
nem csúcs, hanem hágó.
A hegy
mindenkié
Annak
a híve vagyok, hogy a hegyek mindenkié. Valakinek a Giewont megmászása,
valakinek a Halastóhoz (Morskie Oko) való felmenetel jelentheti képességei
csúcsát – egyik esetben sincs okunk nevetni vagy „felsőbbrendűnek” érezni
magunkat. Vannak olyanok, akiknek a Gáspár-csúcsra (Kasprowy Wierchre) való
felvonózás jelenti az élményt, és vannak olyanok, akiknek a Tengerszem-csúcs (Rysy)
megmászása sem okoz különösebb nehézséget. Hiszem, hogy a hegyekben mindenkinek
helye van. De fontos tudni, hogy hová tartunk, és milyen nehézségekkel kell
szembenézni. Éppen ezért sokszor szembetűnő a Tátrában túrázó turisták
tudatlansága.
Van
egy tátrai legenda – ha nem is igaz, de legalábbis hihető. Egy turista a Kościelisko-völgyben
(Dolina Kościeliska) felveszi a telefont és ezt mondja: „Igen, Jola asszony,
hamarosan ott leszünk. Egy óra, maximum másfél. Már a Kościelisko-völgyben
vagyunk, átugrunk a Halastóhoz, és máris ott leszünk”.
Más
turisták állítólag megkérdezik a turistainformációban, hogy egy nap alatt meg tudják-e
járni a Tengerszem-csúcsot és a Sas utat, és hitetlenkednek, amikor azt
hallják, hogy nem. Egyesek úgy vélik, hogy minden hegy tetején van egy menedékház
és egy üzlet, ezért „könnyedén”, felszerelés és élelem nélkül túráznak. Még ha
ezek a történetek kissé erőltetettnek is tűnnek, el lehet hinni őket. Elég egy
pillantást vetni a térképre, hogy lássuk, a Kościelisko-völgy és a Halastó húsz
kilométerre van egymástól légvonalban.
A
turisták megdöbbentő tudatlansága
Mennyi
erőfeszítésbe kerül ma beírni a Google-ba, hogy „Tengerszem-csúcs túraútvonal
leírása”, és megtudni, hogy ez egy egész napos, fárasztó, magas nehézségi fokú
túra? Mennyi időbe telik, amíg kiderül, milyen utak vezetnek a Zawratra, és
hogy nem mindegyik alkalmas családi kirándulásra?
Egy
néhány évvel ezelőtti történet, amelyet egy turista tett közzé az egyik
népszerű tátrai honlapon: „Hármasban indultunk a Gáspár-csúcsról (Kasprowy
Wierch) a Svinicára (Świnica). Korábban jártam már a Nosalon, a férjemnek és 12
éves lányomnak semmi túrázási tapasztalata nem volt. Egy barátunk ajánlotta
nekünk az útvonalat. Kutakodtam az interneten, de azt hiszem, más valószínűleg
nem jó helyen keresgéltem, mert mindenhol azt írták, hogy ez egy festői és
könnyű útvonal. Nem szeretek hegynek felfelé menni, a kondícióm a nullával
egyenlő… Ráadásul úgy képzeltem, hogy a legnehezebb része az lesz, ha feljutok
a csúcsra, és azt gondoltam, hogy onnan egy széles és kényelmes út vezet a
Murowaniec menedékházig. Teljesen amatőr voltam, tudom. Az eredmény: igen,
sikerült felmászni, de könnyekkel, izzadsággal és félelemmel társulva. Másnap a
lányom közölte velem, hogy utálja a hegyeket, és soha többé nem fog hegyet
mászni. Én sem”.
Évek
óta túrázom a Tátrában, és sokszor találkoztam olyan turistákkal, akik olyan
helyekre indultak, amelyek túl nehezek voltak számukra. A Kápolna-csúcs
(Kościelec) felé elhaladtam egy síró lány mellett, aki le akart ereszkedni,
mert félt feljebb menni, miközben a barátja tolta előre. Amilyen finoman csak
tudtam, azt tanácsoltam nekik, hogy menjenek le. Egy másik alkalommal tanúja
voltam egy olyan vitának, amelyet bizonyára az egész Pańsczyca-völgy hallott –
a feleség ordibált a férjével, hogy „sétáról volt szó”, miközben már öt órája
mennek, és ő nem bírja, és ne mondja neki, hogy menjen tovább.
A
hegyek nem versenyek
Tudom,
hogy vannak emberek, akik életükben először vagy másodszor járnak a Tátrában,
és elindulnak a Sas útra (Orla Perć). Nemrégiben ilyen szobatársaim voltak egy
hostelben. Este hétkor estek be a szobába (hajnali fél négykor indultak), alig
éltek. Sikerült nekik, tudták, hogy mire vállalkoznak, és nem titkolták
tapasztalatlanságukat. Azért mentek, mert szerettek volna valamivel
eldicsekedni a barátaiknak. De nem
értem, hogyan lehet nem utánanézni az útvonalnak, ahová az ember indul egy
olyan világban, ahol mindenhol kapható térkép és útikönyv, és az interneten nem
nehéz részletes útleírásokat, fotókat és videókat, valamint az útvonalat szinte
lépésről lépésre bemutató beszámolókat találni.
Nem
fogadom el azokat az érveket, hogy „ugyan már, a Kápolna-csúcsot (Kościelec)
könnyű megmászni”. Talán igen – jó időben egy jó kondícióban lévő, tériszonytól
mentes ember számára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki ugyanúgy fog
reagálni. A hegyek nem arról szólnak, hogy ki mássza meg gyorsabban a csúcsot,
vagy hogy hányat mászunk meg egy héten belül. A hegyekben szembe kell nézned önmagaddal
– a szervezeteddel, a kitartásoddal, a félelmeiddel. Lehet, hogy valaki
csúcsformában van, de halálos tériszonya van.
Egy
másikat nem fog lenyűgözni a szakadék fölötti keskeny ösvény, és a felfelé
vezető útra fordított erőfeszítések az élményhez képest aránytalanul nagyok
lesznek. Sok múlik az időjárási viszonyokon, a hangulatunkon és az
elvárásainkon. Aki arra számít, hogy a Halastóhoz (Morskie Oko) busszal el lehet
eljutni (elég sokan vannak ilyenek), akkor csalódni fog, hogy 9 km-t kell
gyalogolni egy irányba.
A
turisták nem tudják, a turisták nem látják
A
Tátrában túrázó turisták egy részének láthatóan gond van a látásával, és nem
tudják elolvasni a Tátrai Nemzeti Park (TPN) figyelmeztető táblákat, amelyek a
lezárt vagy egyirányú útvonalaka figyelmeztetnek A Zawrat – Świnica közötti
turistaút jelenleg egyirányú, ami sokakat nem akadályoz meg abban, hogy a
forgalommal szemben haladjanak. Ez azonban zavarja azokat, akik a megfelelő
irányba mennek, és hosszabbá teszi az utat (a láncokon el kell haladni egymás
mellett). Sajnos, ebben nincs megoldás, mivel a Świnica csúcsán nincs
ügyeletben egy túravezető, aki kedvesen emlékeztetne arra, hogy a forgalom
irányával szemben megyünk.
A
városkában, ahonnan Norvégia egyik legnagyobb turisztikai látványosságához, a
Trolltunga sziklához vezető út indul, nagy táblák tájékoztatják a turistákat
arról, hogyan öltözzenek, mit vegyenek fel, és hány órát töltsenek a túrán.
NAGYBETŰVEL írják, hogy az útvonalon nincsenek menedékhelyek, és hogy „a
fáradtság nem ok arra, hogy segítséget hívjunk”. Magán az útvonalon táblák
jelzik: „Figyelem, ha most itt vagytok, és már elmúlt 13 óra, forduljatok
vissza. Sötétedés előtt nem fogtok visszaérni”.
Lehet,
hogy ezek a szabályok viccesen hangzanak, különösen annak, aki ismeri a hegyeket,
de néha úgy gondolom, hogy hasonló táblákat kellene elhelyezni a nemzeti park
minden bejáratánál. Talán akkor többen utána néznének az útviszonyoknak és az
erőnlétükhöz igazítanák a terveiket. Mert a hegyek tényleg mindenkié, mindenki
felfedezheti szépségüket. Mindaddig, amíg tudják, hová mennek.
