A közelmúltban
szerencsés kimenetelű lavinabaleset történt a Lengyel-Tátrában, a
Chałubiński-kapuba (Wrota Chałubińskiego) vezető turistaúton. Az alábbiakban a
baleset körülményeiről, illetve a mentésről olvashatunk az egyik résztvevő
beszámolóját. Az eset január 2-án, szombaton kora délután történt. A lavina
három embert sodort magával, szerencsére mindannyiuknak sikerült talpon és
életben maradni. A legsúlyosabban sérült turista súlyos láb- és kismedencei
sérüléseket szenvedett. Witek – a baleset egyik résztvevője – a tatromaniak.pl
oldalnak részletesen beszámolt az eseményekről: 11 óra előtt hagytuk el
a Halastavi menedékházat (Schronisko przy Morskiem Oku), 12 órakor érkeztünk a
Barát-völgyecskébe (Dolina za Mnichem) vezető piros jelzés elágazásához. Hárman
voltunk – én, a bátyám és a barátnőm. Körülbelül fél óra alatt a völgyön át megérkeztünk
a kapuba vezető emelkedő aljához, vagyis 12:30 körül értük el a sziklás
hajtűkanyarok elejét (1. fotó).
![]() |
1. fotó: A Chalubinski-kapuba vezető útvonal 2021. január 2-án. |
Elindultunk felfelé a
sziklás szerpentinen és megállapodtunk abban, hogy balra traverzálunk, majd a
sziklafala alá érve úgy lépünk be a vályúba, mintha egyenesen alulról érkeznénk
(úgy gondoltuk, hogy ott kevesebb a felhalmozott hó) – a kék vonal a 2. fotón. A
piros karika azt a helyet mutatja, ahol még nem volt hó, és ahol úgy
döntöttünk, hogy a biztonságos távolság megtartása érdekében elválunk egymástól,
hogy nehogy túlságosan megterheljük a hótakarót és nehogy lavinát indítsunk el.
![]() |
2. fotó: A vályúban tervezett útvonal |
A barátnőm ment fel
először. Néhány lépés után, néhány méterrel fölötte több hógolyó ereszkedett le
(valószínűleg az instabil hó első jele). A traverz közepén kevés hó volt (kb.
10-15 cm), a barátnőm folytatta az emelkedést. Kb. 30-40 méterrel mögötte én
voltam a második. Az emelkedő más volt, mint amit vártunk (3. fotó -
narancssárga vonal). Az 1-es számú piros karika a barátnőm, a 2-es az én helyzetemet
mutatja. A Barátnőm az 1. pontot elérve egyik lábával derékig süllyedt a hóban,
és arra gondolt, hogy vissza kellene fordulnia, mert túl sok a hó ezen a
helyen.
Abban a pillanatban,
amikor a barátnőm megpróbálta megtenni a következő lépést, egy körülbelül 15-30
cm vastagságú deszkalavina indult el fölöttünk (piros vonal). Folyamatosan
felfelé nézve csaknem elértem azt a helyet, ahol a barátnőm elmerült a hóban,
amikor észrevettem, hogy apró (kb. 5 cm átmérőjű) hógolyók gördülnek lefelé.
Amikor megláttam a barátnőmet felém közeledni, rájöttem, hogy a lavinával
repül. Két-három lépést sikerült tennem balra, amikor a hó elsodorta a lábamat
(mielőtt a hó magával ragadott, felmerült bennem a gondolat, hogy a lavina talán
nem sodorta el és nem vitte magával a barátnőmet). Aztán csak arra emlékszem,
hogy próbáltam talpon maradni, de a hó elkezdett lefelé húzni a kezemet a
csuklómon lévő botokkal, így gyorsan kiszabadítottam őket a hurokból, és elengedtem
a botokat. Miután a lavina több helyen is megsebesített (többek között a fejemen
és a hasamon), megálltunk a 4. képen látható helyen.
 |
3. fotó: A tényleges útvonal és a lavina szakadási pontja |
Miután a lavina
megállt, láttam, hogy mindenki a felszínen van. A barátnőm szólt, hogy eltört a
lába, ami nagyon fáj neki, ezért arra kért minket, hogy mielőbb hívjunk
segítséget. Összeszedtük a túrabotokat a lavinából, levettük és biztonságos
helyre pakoltuk a hátizsákjainkat, majd megpróbáltunk segítséget kérni a hegyimentők
alkalmazásának használatával, de annak ellenére, hogy az adatátvitel, a roaming
és a GPS is engedélyezve volt, nem volt lefedettség. Ezért a testvéremmel úgy
döntöttünk, hogy a másodlagos lavinára felkészülve biztonságos helyre visszük a
barátnőmet, így átvittük arra a helyre, amelyet többék-kevésbé az 5. fotón
látható kék vonal jelez.![]() |
4. fotó: A lavinában megtett utunk |
![]() |
5. fotó |
Miután biztonságos helyre
vittük, visszamentem a túrabotokért és a hátizsákomért (a bátyámnak adtam a kabátomat,
hogy adja a barátnőmre).
A testvérem ott maradt a helyszínen, hogy vigyázzon a sérültekre, én pedig a hágó felé (a piros és a sárga pálya csatlakozása) vettem az irányt, folyamatosan ellenőrizve a lefedettséget. A völgy közepéna telefonomra pillantva észrevettem egy üzenetet, hogy a behatárolták a helyzetünket. Ekkor két gondolat fordult meg a fejemben:
1. Visszamegyek megnyugtatni a sérültet, hogy a hegyimentők lokalizálták a helyszínt, és megvárjuk a segítséget.
2. A hegyimentők
viszont nem tudják, hány sérült és milyen sérülések vannak, milyen segítségre
van szükségünk.
Tovább mentem felfelé,
hogy telefonon kapcsolatba tudjak lépni a TOPR-el. A hágóban láttam, hogy van
térerő, ezért egy szikla mögé bújtam, hogy halljak is valamit, és felhívtam a
TOPR-t. A telefonon alig hallottam valamit, szinte csak azt, hogy a billentyűzeten
tárcsázzam az 1-es számot, ha az ügyeletessel szeretnék beszélni, majd ismét az
1-est, amennyiben a baleset a Tátra régióban történt. Miután kapcsolatba léptem
az ügyeletessel, tájékoztattam arról, hogy hol történt, hány embert érintett a
baleset, ki és milyen állapotban van a sérült. Az ügyeletes elmondta, hogy nem
kaptak értesítést az alkalmazáson keresztül (az alkalmazás helytelen
információt küldött nekem arról, hogy a lokalizálták a helyzetünket!!!). Beszélgetés
közben megszűnt a lefedettség, így nem tudtam pontosan, hogy az ügyeletes mennyi
információt hallott. Még egy kicsit feljebb mentem, hogy ismét felvegyem a
kapcsolatot a TOPR-el, és megbizonyosodjak arról, hogy tudják, hol van szükség segítségre.
Útközben több turistával is találkoztam és tájékoztattam őket az eseményről.
Folyamatosan lefelé haladva tovább kerestem a lefedettséget, miközben több
turistától is megkérdeztem, hogy van-e lefedettségük, és felhívnák-e a TOPR-t.
Volt lefedettségük, de a szám tárcsázása után egyiküknél sem jött létre kapcsolat.
Tovább mentem lefelé, majd a szélben hallottam az utolsó turisták sikolyát –
integettek és kiabáltak valamit (az erős szél semmit sem hallott). Visszatértem
hozzájuk, és azt mondták, hogy sikerült felhívniuk a TOPR-t, de szerencsére az
ügyeletes már tudott a balesetről (vagyis sokat hallott a beszélgetésemből).
Kb. 15-20 perc múlva
hallottuk meg a helikopter hangját, de az erős szél nagyon rángatta, így csak sokkal
alacsonyabb magasságban tudta leengedni a hegyimentőket, akik kb. 30 perc múlva
érkeztek meg oda, ahol én voltam. Úgy döntöttem, hogy a szikla mellett hagyom a
hátizsákomat, és eléjük megyek, hogy segítsek nekik cipelni a felszerelésüket
(miközben felfelé haladtak a hátukon lévő hatalmas terhelés miatt időről időre elestek
a mély hóban). Miután találkoztam velük, azonnal megadtam nekik az összes
információt, felvettem a hátizsákomat, és a hegyimentőkkel együtt a baleset
helyszínére indultam. Időközben a korábban általam tájékoztatott turisták
csatlakoztak a bátyámhoz és barátnőmhez, hőtakarókat adtak nekik, és
testhőjükkel melegítették a barátnőmet. A hegyimentők azonnal megkezdték a
mentőakciót. Az elsősegélyt és a lába rögzítését követően visszahívták a
helikoptert (kb. 15-30 perccel az esti sötétedés beállta előtt). Csak annak a
ténynek köszönhetően lehetett légi úton szállítani, hogy addigra jelentősen gyengült
a szél. Miután a helikopter fedélzetére csörlőzték a barátnőmet, a hegyimentőket
és néhány felszerelést, összepakoltuk a holminkat, és egy hegyimentő
kíséretében a menedékház felé vettük az irányt.
Forrás és fotók: https://tatromaniak.pl