Nem véletlen, hogy a Magas-Tátrát időnként miniatűr-Alpoknak
is nevezik, hiszen a hegység akkori,
magyarországi területén nagyjából mindent meg lehetett találni, amiről az Alpok
is nevezetes volt, leszámítva a gleccsereket. Ezért is egyáltalán nem meglepő,
hogy mélyen megihlette az arra járó művészeket. Az 1840-es évek közepén Petőfi
is eltöltött három hónapot a Szepességben, akkor írta ezt a Tátráról az Úti jegyzetek című
prózai művében: „Nagyon resteltem azt a históriát, hogy csak egy napomat szántam
Késmárknak, s akkor sem láthattam az eső miatt a Kárpátokat onnan, ahonnan
legjobban láthatni. Azonban szerencsémre másnap reggel korán indultunk; ott
feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában
lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy
darabig… mert aztán fölriadt – tán a kocsizörgésre – s mintegy elszégyenülve
burkolta magát ködpaplanába… a Tátra… a szép leány.”
Vasút és tüdőbaj
A terület, mint ahogyan azt az Adriánál is
láthattuk, akkor válik komolyabb turista paradicsommá, amikor az 1870-es évek
elején a Tátra kapujának is nevezett Poprádra eljut a vasút. Onnantól felgyorsultak az események és egymás
után alakultak ki a népszerű üdülőtelepek, először Ótátrafüreden, majd jött
Csorbató, Újtátrafüred és Tátralomnic.
Természetesen a környéknek megvoltak az
egészségügyi előnyei is, hiszen a magas, hegyvidéki levegőt a korszakban a
tuberkulózis tüneteinek enyhítésére ajánlották. Így történt, hogy a
magyarországi első, kifejezetten TBC-s betegek számára emelt szanatóriumot
Újtátrafüreden rendezte be a hazai magashegységi klímaterápia úttörője, Szontagh Miklós. A gyógyulást keresők mellett a
kalandvágyóknak is remek kikapcsolódást biztosított a Tátra, hiszen a Trianon
előtti Magyarországon, ha az ország legmagasabb hegycsúcsát kereste az ember,
akkor nem a Mátrába ment a Kékes-tetőre, hanem a Tátrába és megmászta a
2 655 méter magasan álló Gerlachfalvi-csúcsot, vagy az attól nem sokkal
elmaradó Tengerszem-csúcsot. Ha pedig elfáradtak a hegymászásban, akkor akár
meg is pihenhettek a Halas-tónál, ami a Tátra legnagyobb tava és a 19. század
második felében egy érdekes határviszály is kirobbant a birtoklása fölött
Magyarország és a birodalom másik tagja, Galícia között.
Határviszály és idelátogató hírességek
A problémák ott kezdődtek, hogy a Tengerszem-csúcs, illetve a Halas-tó
környékén nem volt egyértelműen lefektetve a két terület közötti határ és amíg
a turizmus fel nem futott, tulajdonképpen senkit nem érdekelt, hogy a gyér
rengetegtől és magas hegycsúcsoktól övezett terület pontosan kihez is tartozik.
Igen ám, csakhogy az idegenforgalom megjelenésével minden megváltozott,
innentől kezdve már nagyon nem volt mindegy, hogy a Tátra legszebb
részének tartott terület kinek a birtokában van.
A történet akkor mérgesedett el, amikor a
turizmust támogató, gróf Władysław Zamoyski, a korszak ismert lengyel
diplomatája, karókat veretett le a területen, jelezvén, hogy ez az ő birtoka,
viszont a területet a magyar oldalról magáénak vélő Hohenlohe herceg ezeket a
karókat nem csak kihúzatta, hanem az incidens megismétlődését elkerülendő, egy
erdővéd-lakást kezdett építtetni, ám azt a lengyelek lerombolták. Utána
Hohenlohe emberei a csendőrökkel tértek vissza, akik elkergették a lengyeleket,
majd jött még több lengyel, akik meg a csendőröket kergették el.
Ez a probléma aztán végigkíséri a Monarchia
életét, a két terület közötti tartós határvonalat csak az első világháború
utáni rendezések alatt húzzák meg.
A Magas-Tátra a magyarországi fürdőkkel ellentétben
nem csak amolyan helyi látványosság volt, hanem szép számmal
vonzotta a külföldi vendégeket is. Járt
itt a híres kémikus Marie Curie, de Sigmund Freud is, akiről magyar tanítványával, a háború alatt katonaorvosként szolgáló
Ferenczi Sándorral és annak egy kollégájával, Gonda Viktorral közös fotó is
készült itt.
Megfordult a Tátra hegyei között Jan Matejko
is, aki a korabeli lengyel történeti festészetnek kb. akkora alakja volt, mint
nálunk Benczúr Gyula. A hazai festők közül báró Mednyánszky László
és Csontváry-Kosztka Tivadar is szívesen időzött itt.
„A nyarat a Magas-Tátrában töltöttem, s a Tarajkán, a Szilágyi Dezső
emléknél állapodtam meg. Innen gyönyörködtem a nagy tarpataki vízesésben, a
Lomnici csúcs és társainak büszkeségében; a középormon levő eleven sziklák
világítása és a mélységnek kifejezhetetlen távlata hatott rám” – emlékezett
Csontváry a Tátrára az Önéletrajz című
munkájában. „A Tátra hegylánca úgy áll most is, ahogy azt
százezernyi évek előtt a földalakító istenerő az izzó földrétegen át
előretolta. Szürke gránit és alpesmész az, egymáson keresztültörve” –
írta Jókai a Tátráról az egyik legérdekesebb művében, A jövő század regényében,
melynek egy fejezete a hegységben játszódik. Jókai előszeretettel használta fel
az utazási élményeit az írásaiban, sőt, ezeknek egy külön gyűjteményt is
szentelt Útleírások címen.
Egyébként a Magas-Tátra nemzetközi népszerűségét jól mutatja, hogy Magyarország
első golf pályáját is itt építették meg 1908-ban és rá egy évre már nagy sikerű nemzetközi
versenyt rendezett itt a Tátra Club, több angol, illetve ír
versenyzővel. Persze az előkelő környezethez hasonló színvonalú szállás is
dukál, úgyhogy a 20. század első éveiben egymás után nyitnak meg a gazdagabb
osztályok minden kívánságát kielégíteni igyekvő Grand Hotelek a hegységi
üdülőtelepeken. A Magas-Tátra volt a csúcs
Nem akarunk úgy tenni, mintha a korabeli Magyarországon nem lettek volna
még hegyek, ám a Magas-Tátra népszerűségét és látogatottságát
egyikük sem tudta megközelíteni. Persze
ettől még találni turistát a korszakban a Fátrában és a Mátrában is, illetve az
erdélyi havasokban is, ám ez utóbbi a korszakban nem volt annyira felkapott úti
cél, mint azt a Trianon utáni
Erdély-romantika intenzitásából gondolnánk. Hiába fáradozott az 1890-es években
Bethlen András földművelésügyi miniszter a gyalui havasok melletti üdülőtelepek
felállításán, sajnos a korszakban Erdély túlságosan távol volt mindentől ahhoz,
hogy komoly turizmust tudjanak ott lebonyolítani. Így végül az idegenforgalom
fellendítéséért fáradhatatlanul tevékenykedő Bethlen Andrást végül nem a
Hideg-Szamos völgye környéki, hanem a lillafüredi üdülőtelep megteremtőjeként
ismerjük ma.
