„Meredek gránitfal. A
fal felső részén hegymászó pár látható. Az elölmászó a csúcskéményben halad, és
nemsokára már fölér. Aztán csak néhány könnyű méter, a kőtömbökön és a gyepen
át, és megáll a csúcson. Egyszer csak felkiált. Az elölmászó kiesik a
kéményből, fejjel lefelé vagy húsz métert zuhan. Fokozatosan kitépi az összes
szöget, magával rántja mászópartnerét, és együtt zuhannak még tíz métert. A
kötél megakad egy sziklabevágásban, csodával határos módon megtartja a hatalmas
rántást - a hegymászók megmenekültek. Lassan magukhoz térnek, megsebesültek és
sokkot kaptak, de élnek. Következik a hosszadalmas, bonyolult ereszkedés a
falból, és a traverzálás. Maguktól képesek erre, és szintén saját maguk
vonszolják be magukat a Rabló menedékházba.
Nevetségesnek tűnik
ez? - Nekem ugyan nem. Egy szemernyit sem. No és látják, amikor ezt a
szerencsés végű kalandot a szereplői a menedékházban elmesélték, a ház rengett
a röhögéstől.
Régen történt. A
Rabló-házban ültem, és a lemenetelre készültem. Tizenhat éves voltam,
szamárköhögésem és idült tüdőgyulladásom volt, beteges és rozoga voltam. Annál
nagyobb volt a csodálatom a hegymászók iránt, akik a szomszéd asztalnál ültek.
Hegymászó történeteket és élményeket meséltek egymásnak. Az elbeszélések
számomra érdekesek, és drámaiak voltak, de mindenekelőtt nagyon vidámak.
Egyetlen történetből sem hiányzott egy jó adag humor.
Ekkor a helyiségbe két
hegymászó lépett be - egy pillanatra minden lecsendesült. Mindkét férfi rosszul
nézett ki - sebesülten, véresen, szétszaggatott szélblúzban és nadrágban. Az
alacsonyabbiknak a fél arcát megszáradt vér fedi, és fájdalmas grimasszal a
bordáit fogja. A magasabbiknak erőtlen a keze, és sántít. A hegymászók nyomban
felugrottak az asztaltól, leültették az újonnan érkezetteket, forró teát és
rumot tettek eléjük, és elkezdtek ingázni. A férfiakat levetkőztették, sebeiket
kezelték és bekötözték, a magasabbiknak rögzítették az eltört kezét. Semmit sem
kérdeztek. A férfiak a kezelés, a tea és rum után szemmel láthatóan jobban
érezték magukat, és egy további rum után "bolháik kezdtek feléledni".
Belefogtak az elbeszélésbe, hogy miként estek ki a falból, ez hogy következett
be, és mi jött ezután. Alapjában véve csak a puszta tényeket tárták fel,
amelyeket már fentebb említettünk, egy meglehetős odüsszeia formájában, engem
azonban más lepett meg: az egész történetet mindketten olyan bolondosan vidám
hangulatban mesélték el, mintha nem is élték volna át, hanem az előbb látták
volna Stan és Pan előadásában. A ház zengett a szüntelen nevetéstől. Szintén
nevettem, de nem úgy, mint a többiek. Láttam, hogy a hegymászók ugyanakkor ezt
intenzíven átélik, részvétteljesen nevetnek, mintha éppen mindegyikük
valamilyen szörnyen nevetséges véletlen módon maradt volna életben.
Így találkoztam
először a durva, gyakran fekete hegymászó humorral, olyan emberek klasszikus
előadásában, akik egy kissé a másvilágról tértek vissza, az élet, a lét és
nemlét keskeny határa mögül, amelyen gyakran megfordultak, ahol az élet a
legintenzívebb, a legzamatosabb. Ebben talán csak a front vagy a lövészárok
humorához hasonlít, avagy a pirotechnikusok, kaszkadőrök, torreádorok, Forma-1
versenyzők és egyéb bolondok humorához.
A hegymászó humor
rendi humor. Nem hegymászót is elszórakoztathat, de az nem az igazi - egyszerű
okból: a nem hegymászó nem tudja magát eléggé beleképzelni a hegymászó
helyzetekbe. A nem hegymászó még nem gabalyodott be a kötelek gombolyagába az
áthajlás alatt, nem estek le a szögei a fal legnehezebb pontján, soha nem
lépett be a nyakában lévő kötélgyűrűbe, hogy a következő pillanatban a falhoz
verje a homlokát. A nem hegymászó nem bivakolt bőrig ázva a szellős pilléren,
nem esett be gleccserszakadékba, és kuloárban sem utazott egy alattomos
lavinával. Ez hasonló, mint a katonai vicceknél és történeteknél - a legjobban
mulatnak rajtuk a jelenlegi vagy volt katonák, kevésbé a nem katonák, és legkevésbé
a nők, akik az ilyen katonai történeteknél általában csak unatkoznak. Ugyanúgy
a hegymászó humor - magukhoz a hegymászókhoz áll a legközelebb. De ezt akkor a
Rabló-házban még nem tudtam.
Három évvel később
hegymászó lett belőlem. Az első túrám egy pilléren, a Déchy-csúcsra vezetett.
Tele volt esővel, köddel, kevergéssel és összevisszasággal. Amolyan kezdő túra.
A harmadik zivatar után megpróbáltunk a sűrű ködben és később a teljes sötétségben
megszökni, leereszkedni. Nem sikerült, rossz ereszkedési irányt választottunk,
ötös terepre kerültünk, képtelenek voltunk lehúzni az ereszkedőköteleket, és az
eredmény: bivak. Hideg, lökésszerű szélben, nyitott pilléren, bőrig ázva. Az orrunkig
sem láttunk el, nemhogy két méterre magunk alá.
Virradatkor
megállapítottuk, hogy éppen két méterre bivakoltunk a föld - fű és moréna -
felett, amely a Téry házhoz vezetett le. Elég lett volna leugrani ... Ez ott
fenn egyáltalán nem tűnt nevetségesnek. Fogvacogva léptünk be a Téry házba.
Éjfél óta csak egy kérdés foglalkoztatott: ez az a hegymászás, amiről annyit
álmodoztam?! Nem lesz jobb megszökni a kaktusz-, vagy bélyeggyűjtéshez? De
amikor átöltözve, szárazon, melegen, forró tea mellett emlékeztünk az előző
napunkra és éjszakánkra, a balgaságokra, amiket elkövettünk, és az idióta
párbeszédekre, amelyek elhangzottak, csurogtak a könnyeink a nevetéstől, és a
jelenlévő barátainknak, hegymászóknak szintén. A nem-hegymászók inkább
furcsállva, mint vidáman néztek ránk.
A hegymászásnál
maradtam, és ha ezerszer születnék, akkor ezerszer hegymászó szeretnék lenni.
Sok, túl sok élményem és emlékem van. A kötélen az öröm perceit és a rémület
pillanatait éltem át, játékot és viadalt, győzelmeket és vereségeket. Sok vidám
élményem fűződik a mászóiskolákhoz, hegymászó táborokhoz, tábortüzekhez,
menedékházakhoz, és a hegycsúcsokra vezető utakhoz. Megállapítottam, hogy a
hegymászók többségének fejlett humorérzéke van, amely általában a legbutább
helyzetekben sem hagyja őket el.
Emlékszem, amint egy
barátomat - újságírót, mint riportert és fényképészt - egy vitorlás hajóra
hívták meg, amely sok héten és sok tengeren keresztül szántotta a hullámokat a
háromtagú legénységével, amelyet a hegymászó barátomon kívül két vitorlázó
alkotott. Fantasztikus élményekkel tért vissza, de állandóan hangsúlyozta:
- Kár, hogy az a kettő
nem volt hegymászó.
- Miért?
- Én azt nem is tudom
rendesen kifejezni, hogy miért. Talán azért, mert a hegymászók valahogy jobban
látják a dolgokat, jobban képesek felfogni és átélni az eseményeket. Könnyebben
és gyorsabban tudnak alkalmazkodni, könnyebben viselik el a bajok minden
fajtáját - nem hagyja el őket a humorérzékük. Hegymászókkal az egész könnyebb,
szebb és vidámabb lett volna.
Már a harmadik nap rájöttem,
hogy a hegymászóknak érzékük van az igazi, durva, fekete humorhoz. A következő
esettel akarom illusztrálni, amely homokköves hegységben történt:
Két hegymászó
találkozott - két homokköves a sziklák alatt. Nem ismerték egymást, de hát mert
nem volt mászópartnerük, megegyeztek egy együttes vasárnapi mászásban. Az
egyikük itt otthon volt, de nem volt kötele. A másik nem ismerte ezt a vidéket,
de volt kötele (30 méteres). Felmásztak a 22 méteres toronyra, a gyűrűn
átfűzték a kötelet, ledobták az áthajlásba az ereszkedéshez. A helybeli nem
vette észre, hogy a kötél csak 30 méteres. Az ereszkedés pedig 40-esre készült,
két méteres leugrással. Így az idegen a bennszülöttől a következő utasítást
kapta:
- Aztán lent nehogy
megijedj, nem ér ez le egészen, de ezt már nálunk leugorják. A semmit sem sejtő
idegen ereszkedett elsőnek. A kötél vége őt nem két méterre, hanem 7 méterre érte.
Ez még egy ejtőernyősnek is elég! Rákiáltott a partnerére:
- Most mit tegyek? Az
ugyan nem látta őt az áthajlás miatt, de azért kitartóan bíztatta:
- Ugorj! Ne légy
beszari, nálunk ezt már leugorják!
- Az istenit, ez
szörnyen magasan van!
- No igen, nálatok ez
szörnyen magasan van, természetesen ezt nálunk nyugodtan leugorják a
zöldfülűek, a hegymászó mamák, nagypapák és nagymamák, sőt, még a gyerekek is.
A szerencsétlen férfi elszomorodott, egy ideig még ringatódzott a kötél végén,
majd amikor már az egész teste megmerevedett, eldobta magát a f öldre, mint egy
zsák krumplit, és megrándította a térdét. Az áthajlás alá kúszott, és erős
hangon felkiáltott:
- Remek! Lent vagyok!
Jöhetsz!
A bennszülött
szitkozódott:
- No ez aztán
eltartott! Egy örökkévalóság volt! És ereszkedett a csapdába. A kötél végén
kigúvasztotta a szemeit, és elkezdett sóhajtozni, jajgatni és rángatódzni. Amikor
már érett volt, az áthajlás alól kárörvendően rámorgott a partnere:
- Ez aztán az
örökkévalóság! Ne félj! Hopp! Hát ezt már nálatok leugorják a nagymamák is, még
a gyerekek is. Hopp! Következett az ugrás - esés, és a kitört boka. A partner
egy lábon odaszökdécselt a bennszülötthöz, elsősegélyben részesítette, majd
mikor a legnagyobb fájdalom felengedett, és feléledt a sokkból, egymás szemébe
néztek, és mindketten önfeledten nevetni kezdtek, majd kölcsönösen egymást
támogatva elugrándoztak - bekúsztak a legközelebbi kocsmába, ahol a sérülésre
való tekintet nélkül hosszasan ittak az egészséges lábakra és az örök
barátságra.”
Ivan Bajo nagyszombati
(Trnava) hegymászó-oktató és pszichológus vidám történetei hegymászókról az
1960-as évekből. Ivan Bajonak, a „Nagyszombati Százas”-ról a Krásy
Slovenska-ban írt cikke csinált kedvet a Kinizsi TE. Encián Szo. néhány tagjának,
hogy többször részt vegyenek a „Nagyszombati Százas” 100 km-es
teljesítménytúrán, majd az élmények alapján megrendezzék az első hazai
teljesítménytúrát, a Kinizsi
Százast.
