A hegyekbe készülve
sokan társat keresnek a túrához, egyes emberek számára az a tény, hogy nem
találnak társat, már a kirándulás tervezése során akadályt jelent. Az
alábbiakban egy magányos túrázó története olvasható, melyet érdemes elolvasni.
Sokat lehet tanulni belőle, sok mindent megérthetünk, és ismét rátalálhatunk a
hegyekbe vezető ösvényre…
Egy magányos turista
naplójának titkai…*
Amikor augusztusban
meglátogatom a Tátrát, többnyire szép idő van. Néha azonban ilyenkor is
„szabadnapot” adok magamnak, mert esik az eső… Ilyenkor magamra veszem az
esőkabátot, sétálok egyet a közeli völgyekben, elmegyek a régi temetőbe, vagy
csendben leülök a Nosalon.
Talán véletlen
egybeesés, de a Nosalon többször is találkoztam olyanokkal, akik láthatólag
szomorúbbak voltak, mint a fejünk felett gyülekező felhők. Őket legtöbbször
magukra hagyom, de ma egy fiatal lány mellé társultam, olyan közel, hogy kéznél
legyek, ha esetleg segítségre lenne szüksége. Az ilyen közelség persze
kommunikációt provokál, így egy kis idő után ezt kérdezi?
– Egyedül jársz a
hegyekben? Magányos vagy? Nem biztos, hogy jó ötlet, ez veszélyes.
Nekem nincs kivel túrázni,
a környezetemben senkit nem vonzanak a hegyek… Szeretem a hegyeket, de sok éven
át nem voltam a Tátrában, mert nem volt kivel. Ezúttal megbeszéltem a
barátnőmmel, hogy együtt jövünk, de végül nem jött… talált valami kifogást… lehet,
hogy a barátja nem engedte el, nem tudom… Most itt vagyok a városban, feljöttem
a Nosalra, és kíváncsi vagyok… társat keresek, de nem könnyű. Ide mindenki
társsal jön, és nem szeretne idegenekkel barangolni… Mi erről a véleményed?
– Egyedül vagyok, de ez
nem jelenti azt, hogy magányos. Amikor elindulok, leggyakrabban már pár perc
múlva van társam… találkoztam Veled, és már nem vagyok egyedül. Sok évet
töltöttem a Tátrában erre-arra, de ritkán voltam egyedül. Sosem keresem az
embereket, mindig maguktól csatlakoznak hozzám… talán azért, mert szabadnak
érzem magam. Azt tapasztaltam, hogy a szabadság vonzza az embereket, szeretnek
a szabad emberekhez csapódni. Szeretem az embereket és szeretem a hegyeket, az
egyiknek a másik nélkül nincs értelme, és bár egyedül jöttem a hegyekbe, itt
mindig találkozom valakivel. A Tátra tele van magányos emberekkel. Még többen
vannak a Tátrán kívül.
Néha a kapcsolatban
élők magányossága, a hűség, a másikhoz való kötődés nem teszi lehetővé, hogy
itt legyenek. Mégis érdemes ide jönni, talán éppen azért, hogy töltekezzünk a magányból,
megtanuljuk azt elfogadni, mert ez az emberi természet része. Az idő 99 %-ban
egyedül vagyunk. Érdemes ezt megérteni, mert amikor a szeretet lép be az
életünkbe, és boldognak érezzük magunkat, az nem azért van, mert a sors kedvez
nekünk, hanem azért, mert a boldogság is az emberi természet része. És ez csak
azokkal történik meg, akik a magányból is képesek töltekezni. Mióta ezt
megértettem, azóta mindig van, aki csatlakozik hozzám. Együtt bandukolunk,
tanulunk egymástól, egymással kapcsolatban…
Ezért megyek a
hegyekbe. Valószínűleg ez az egyik legjobb hely, ahol önmagunkkal lehetünk,
megtanulhatjuk és megszerethetjük a magányt, felfedezhetjük, melyik út vezet a
boldogsághoz. Amikor befejeztem a sóvárgást valakiért, amikor elengedtem az
élettel kapcsolatos elvárásaimat, amikor szeretetre, egy másik ember
közelségére vágytam, hamarosan megjelent valaki mellettem. Ez az élet titka.
Hosszú évek óta járok
a Tátrába, sok olyan dolgot, amelyről eddig írtam, itt értettem meg,
magányosan, idegenek között vándorolva. Volt, amikor a családommal, a
barátaimmal, azokkal az emberekkel szerettem volna itt lenni, akiket szeretek,
de kiderült, hogy más az utunk. Senkit nem kényszeríthetek magammal, senkit nem
akarok meggyőzni, senkit nem keresek. Az élet az utamba sodorja, akivel
találkoznom kell. Valószínűleg ez a lényeg. Ezek a túrák sokat adnak nekem.
Túrázz velem!
Úgy érzem, lazább
lettem… Ilyen az élet, írja a saját forgatókönyvét, amely tele van
paradoxonnal. A Nosalon is sokan vannak. Tudjuk, hogy ez csak egy kis csúcs, de
mégis fontos…
Gyakran mosolygok
ezen. Korábban tanár voltam. Nem tetszett az a munka, mert kötelességszerű
volt, egyfajta küldetés. De a diákjaim sem szerették az iskolát. Küzdöttem
velük, és ők velem. Most, hogy befejeztem a tanítást, az élet lehetőséget ad
nekem, hogy segítsek megtanítani másoknak valamit. De ez most nem kötelesség,
valószínűleg azért, mert úgy érzem, hasznos vagyok… a nap először csak kikandikál
a felhők mögül, majd egyszer csak előbújik…
* Egy női turista
naplójának töredékei, aki közel 60 éven át egyedül vándorolt a Tátrában. Halála
után hagyatéka a cikk írójának kezébe került, és arra ösztönözte, hogy megírja
ezt a történetet.
