Nyáreste. A nap és mi
is lefelé haladunk. Mögöttünk az Ökörhát-torony - az előbb még napos platóin
csimpaszkodtunk. Remek mászás! Pali mondja, hogy az ilyen utat kizárólag
ünnepnap kellene mászni, frissen borotválva, és új ruhában. Vidáman ugrándozunk
a zergeösvényen, majd vad szlalom a meredek füves szigeteken, rugalmas ugrások
tömbről-tömbre, és csúszással le az apró, mozgó moréna kis lavináiban. A fűről
és sziklákról időnként előbukkannak a steinmannok, mutatják az utat, és
eltűnnek mögöttünk.
- Ejha. Ez aztán egy
fantasztikus kőemberke. Tényleg. A fehér, csillogó platnin egy furcsa alakú
kőember állt. Valamilyen gomba. Egy más bolygóról származó növény. Különös és
szép volt.
- No - szólalt meg
Béla - nem rossz. De hogy valami szépség volna, azt nem állítanám. Fiúk, ti még
nem láttatok válogatott minőségű kőembert! Annak aztán strammnak kell lennie!
Annak csillognia kell. Annak hívnia kell. Annak egyszerűen... Na, értitek...
- Nem értjük! Kell,
nem kell, ez véletlenül nagyon szép és szimpatikus kőember. Ha jobbat
készítesz, magázni fogunk.
- Uraim, nincs
egyszerűbb, mint ez. Veszünk egy ilyen lapos követ, mint alapot, és arra
egyszerűen így.., ööö... ugye... természetesen egyszerű annak, akinek van ehhez
bizonyos tehetsége, ízlése, alkotó gondolatai - és érzéke is, mert érzék nélkül
ez valahogy nem megy.
És Béla épített,
futkározott, hozta a lapos, hengeres, gömbölyű, kocka és ék-alakú köveket.
Rakta őket, rendezgette, félre rakta, egyengette, nézegette teremtményét
messziről (ez távlatot kíván), közelről (érzék a részletek iránt), hunyorított,
meresztette a szemeit, majd egész váratlanul az egészet lerombolta (a
tökéletesség nevében). És újra felépítette, javította, elpepecselt, és végül
értékelte:
- Hát uraim, ez
kétségtelenül a legjobb és legszebb kőember, amely valaha is állt a
Magas-Tátrában. Le a kalapot.
Majd előadta elméleti,
módszertani nézeteit a kőember-építésről, amelyeket három pontban foglalt
össze: Először is uraim, a kőembernek már messziről, legalábbis az előző
kőembertől láthatónak kell lenni. A kőember világítótorony, különben
felesleges. Másodszor a kőembernek stabilnak, szilárdnak kell lenni, hogy
ellenálljon az elemeknek. És harmadszor a kőembernek szimpatikusnak kell lenni,
hogy az ember szíve megdobbanjon, amikor meglátja. A vitát Gaston kezdte:
- Ez a kőember kínosan
néz ki – kezdte.
- Először is nem lehet
őt látni, mert gödörben építetted fel. Másodszor, ami a stabilitását illeti,
okkal lehet félni tőle, hogy a világítótornyod összedől, amint leszáll rá az
első lepke. Harmadszor ronda, a világ bármely sarkából nézve. Giccs.
Szörnyűség. Monstrum. Csillagos egyest ajánlok, ahol a csillag a bemutatott
fizikai törekvésért jár.
Béla nem hagyta magát.
- Hülyeség, barátaim.
Értékelni csak egy intelligens értékelhet, és olyat itt nem látok, vagy az, aki
jobbat épít. Ez véletlenül egy isteni darab. Ez arany plecsnit érdemel,
barátaim.
Amikor a hantálásnak
már se vége, se hossza nem volt, született a javaslat, hogy mindenki építsen
néhány kőembert. A legjobb négy bekerül a döntőbe. A győztest titkos
szavazással fogjuk megválasztani. És így kitört a kőember-parádé. Egy verseny,
amely a Tátrában még soha sem volt. Építő hisztéria, megszállottság. Négy ember
futkos fel-le, ide-oda, vonszolják a tömböket, rakják egymásra a gránitot, és
kezeik alól nőnek a sziklapiramisok, síremlékek, obeliszkek, oszlopok,
emlékművek, tornyok, bástyák. Egyre több van belőlük. Nagy, kicsi, karcsú,
tömzsi, szép és ronda kőemberek. Már talán 30 is van belőlük, egy egész
gyülekezet, a kőemberek országgyűlése, némán és türelmesen állnak, várnak a
királyuk megválasztására. A négy alkotójuk, apjuk, közöttük jár, nézegeti őket,
közelebb-távolabb lépnek, elvetnek, értékelnek.
És végül a
szenvedélyes összezördülések után meghatározzák a négy döntőbe kerülőt. Nevet
is kaptak. Eiffel-torony, Mini-Matterhorn, Gólem és Démon. Valóban fessek
voltak, de melyik lesz a király, melyik lesz a leg-leg? Szavaztunk. Először
titkosan, aztán nyilvánosan, de eredménytelenül. Mindenki a saját kőemberére
szavazott. A zsűri ezért elhatározta, hogy a négy második helyet az említett
alkotásoknak adja, és az első helyet a gomba alakú kőembernek ítélte, amelyik
az egész kőember-parádét okozta. Soha sem tudtuk meg, ki alkotta, és minek
keresztelte el.
Lassan megyünk le a
tavakhoz. Magunk mögött hagytuk a néma kőemberek városát. Önök, akik majd a
Béka-torony alatti ösvényen mennek felfelé, álljanak meg, üljenek le, szívjanak
el egy cigarettát, nézegessenek. Keressék meg a legszebbet, a legtökéletesebbet.
Lehet, hogy egyetértenek velünk, lehet, hogy nem. Próbálják meg maguk is,
építsenek jobbat, szebbet. Nem kell, hogy ugyanott legyen, a Békatorony alatt,
építsék fel bárhol a meredek ösvényeken, a naphoz és az emberekhez vezető utak
mentén.
Ivan Bajo nagyszombati
(Trnava) hegymászó-oktató és pszichológus története az 1960/1970-es évekből.
Fordította: Szabó
Gábor
