„Itt másképpen
lépdelsz, mint a lenti világban” – mondta Jaro, egy tátrai teherhordó. Fent a
kimondott szó a törvény, itt semmit nem kell papírra vetni.
Energiatakarékosság, helyes ritmus, megfelelő ütem, jó lépések és alázat. A
teherhordók ezeket szem előtt tartva viszik fel a több tízkilónyi súlyokat a
télen hóval borított, nyáron napsütötte menedékházakba. Szenvednek, de nem
azért, mert kell. Ők akarják.
Jaroslav Forgáč
szerint ezért mindenre képesek. „A legértékesebb fizetség a győzelem íze a
menedékházhoz megérkezve, hátunkon a teherrel” – mondta el a Bezerétéről
(Trnavá Hora) származó teherhordó.
A tátrai teherhordók
mostanában élvezik a hirtelen jött népszerűséget, amely különösen a Sloboda pod
nákladom (Teher alatt szabadon) című, róluk készült film múlt évi bemutatóját
követően kaptak. A szlovák hegyek ilyen szempontból is egyedülállók, a világ
más részein ma már helikopterekkel és felvonókkal oldják meg a magashegyi
menedékházak utánpótlását. A turistautak zsúfolt szakaszait a teherhordók a
csak általuk használható rövidítéseken kerülik meg. Általában egyedül indulnak
útnak, mondhatni a saját gondolataikba mélyedve. Ma azonban Jaro és Majo
megengedte, hogy velük tartsunk. A Tarajkáról (Hrebienok) a Téry menedékházig
(Téryho chata) vezető út 3 óra 15 percig tart. Gyors a tempó. Hátizsák nélkül
sem tehetek mást, mint őket üldözöm.
Menet közben általában
keveset beszélnek, minden olyan dolgot, ami fontos lehet, a pihenők idején
beszélnek meg. Ma azonban miattunk kivételt tesznek, így menet közben is beszélgetünk.
Igyekszem őket nem zavarni az út során.
„Túra közben sem
hagynak minket nyugodtan. Amikor leülünk, szeretnénk egy kicsit pihenni, de
sokszor levegőt sem veszünk, és máris ott vannak körülöttünk. Aztán jönnek a
kérdések: miért csinálod, mennyit fizetnek ezért? Majd meg kell kérni őket,
hogy engedjenek tovább menni” – írja le Jaroslav a turistákkal kapcsolatos
kellemetlen élményeit. elég lenne, ha megemelnék a túrabotjukat, és szavakkal
biztatnának” – mondja Jaro. Néha így is történik, de ritkábban, és általában a
külföldi turistákkal.
![]()
Több mint 60 kg. a
hátán. „Ha mentális problémáid vannak, ez jóval többnek tűnik. Ha egészségügyi,
akkor kevesebbnek” emlékszik Jaro egy barátja tanácsaira. Ez tényleg így van,
kérdezem? „Természetesen. Ez egy különleges gyógyszer fejfájásra. Az, ami miatt
ma reggel aggódtam, itt fenn kicsinyes apróságnak tűnik. Itt egy csomó dolog
magától megoldódik. Ezek a problémák a hátadon lévő súllyal összehasonlítva
olyan jelentéktelenek, hogy itt teljesen másképpen látod őket, és maguktól
megoldódnak” – gondolkodik el. Maguk a hegyek megoldanak sok problémát.
Minél feljebb érsz,
annál kevésbé érted meg az embereket és a lenti világot. „1989 előtt a rendszer
elől menekültem ide, ma az anyagiasság elől menekülve vagyok itt” – teszi
hozzá.
„Az, ahogy ma az
emberek a szabadidejüket töltik, szörnyű” – mondja Jaro. Elmondása szerint
emiatt járult hozzá ahhoz, hogy riportot készítsenek vele. Azt szeretné, ha az
emberek kimozdulnának az izzadtságszagú edzőtermekből a hegyekbe. Csodálja
viszont az idősebbeket. „Amikor látom ezeket a 70 éves embereken, hogy mit
cipelnek a hátukon, hogy tartják karban magukat mentálisan, alig várom az idős
kort. Amikor viszont ránézek egy 40 éves városlakóra, aki otthon ül a
számítógépe előtt, és lemegy izzadni az edzőterembe, nem várom az öregkort” –
mondja. „A teherhordás függőség” –írja le a Szlovákiában dolgozó teherhordók
szűk közösségét Jaro.
„Talán már csak 15-en
vagyunk, akik ebből élünk. Mióta felépült a felvonó a Chopokra, a Kő
menedékháznál már nem kell dolgozni. Maradt a Štefánik menedékház az
Alacsony-Tátrában, a Borišov menedékház a Nagy-Fátrában, a Hosszú-tavi
menedékház, a csak nyáron nyitva tartó Hunfalvy-völgyi menedékház, a Téry menedékház
és a Zamkovszky menedékház a Tátrában, és talán az Andrejcová kunyhó az
Alacsony-Tátrában” – sorolja.
„Ezt senki nem tudja
megérteni, csak ezek a fickók. Legtöbbször Michal Goriščákkal, Lukáš Švolíkkal
és Mariánnal (Majo) találkozom. Korábban volt Maťo Maličký, később Milan
Franček, és a közelmúltban tragikusan elhunyt 28 éves Maťa Huraj, aki egy
turistának akart segíteni, miközben lezuhant” – mondja Jaro.
Ez a csapat azonban a
kis létszáma ellenére is nagyon össze tud fogni. Az a pár éve történt
szerencsétlenség, amely egyikük életét követelte, mindegyiküket mélyen
érintette, erről minden évben egy különleges versennyel emlékeznek meg. Ez a
„Sherpa 100” verseny (Nosičská stovka), mellyel a 2000-ben a Téry menedékház
felé vezető úton, munka közben lavinabalesetben elhunyt Juraj Petranskyra
emlékeznek.
Egyre kevesebb az
olyan menedékház, ahová a súlyokat fel kell cipelni, ez a munka azonban paradox
módon egyre több fiatalt inspirál. Mindenkinek van esélye ezt csinálni, nem
mindenki képes azonban a hegyi teherhordók közösségéhez alkalmazkodni. De még ha
alkalmazkodik is, nem mindenki marad itt véglegesen. Ezt leginkább a munkája és
az egészsége dönti el. A teherhordásból ugyanis nem lehet megélni. A legtöbb,
ami miatt sokan mégis úgy döntenek, hogy kipróbálják ezt a munkát, pusztán maga
a fizikai élmény. „Ismétlem, az, hogy a szó erősebb, mint a szikla, itt nem
érvényes. Felelősségtudat és megbízhatóság. A menedékházak gondnokai úgy vélik,
hogy az emberek a helyesen gondolják azt a teherhordókról, hogy megbízható
emberek. Itt a kimondott szónak van a legnagyobb ereje, itt semmit nem kell
papíron rögzíteni” – fejezte be mondanivalóját Jaro.
