![]() |
| Fotó: Przemysław Piegza |
Az alábbi írásnak többször is neki kellett látnom azzal a
szándékkal, hogy átfogó képet fessek a tátrai csúcsok elérésének problémájáról.
Egyrészt már javában dolgoztam rajta, amikor megérkeztek a hírek az új
látogatási rendről; másrészt ez annyira összetett kérdés, hogy még megfogalmazni
sem egyszerű: szabadidős, sportszakmai, természetvédelmi, gazdasági,
kulturális, de még akár politikai szempontból is lehet vizsgálni az ügyet.
Emberek élete és megélhetése múlhat azon, hogy a jövőben milyen irányt vesz a
helyzet kezelése. Jelenleg úgy tűnik,
hogy a hatóságok nem fognak engedni a turisták nyomásának, így a különböző
szintű és természetű viták vége a közeljövőben nem várható. Lássuk tehát az ide
kapcsolódó érveket, ellenérveket, feltéve, hogy nem marad minden a régiben.
A csúcsok megnyitásának személyes véleményem szerint technikai
akadálya nincs. Korábban három verzió – vagy ha úgy tetszik fokozat – látszott
számomra logikusnak, amit a látogatási rend új verziója megtoldott eggyel:
-
csak a korlátozás szűnik meg, tehát nem kell
hegymászó-igazolvány a túraösvény elhagyásához
-
úgynevezett via ferrata/kletterstieg utak kerülnek
kialakításra
-
klasszikus turistaút, jelzésekkel
-
+1: a
hegymászó tevékenység könnyítése.
![]() |
| Fotó: Jozef Sitiarik |
Az első verzió természetesen nem életszerű. Azoknak a
hegymászóknak is, akik letérnek a jelölt ösvényekről, céljuk eléréséhez
jelenleg is a lehető legcélszerűbb megközelítést kell használniuk, a természeti
értékek fokozott védelme mellett. Ez a turisták szabad mozgása mellett aligha
lehetséges, nem is beszélve arról, hogy az így szélnek eresztett túrázók a
jelenlegi szabályozási keretek között is veszélyes hegységben hogyan
boldogulnának...
Itt lépnek be a vitába az „az Alpokban bezzeg…” kezdetű
gondolatmenetek; a tényekkel nem is vitatkoznék, az összehasonlítást azonban
árnyalnám kissé: a Tátra nem az Alpok. A hegyi sportok szemszögéből utóbbi
nyugodtan tekinthető aranybányának, de ha ennél a képnél maradunk, előbbi
csupán egy törékeny ékszerdoboz. Nem mindegy, hogy mekkora területben és milyen
lehetőségek között kell gondolkodnunk ott, ahol a bevezetőben felsorolt
szempontok mindegyikének egyszerre kell érvényesülnie. Másrészről e két esetben
a hegyekbe járó emberek sem hasonlíthatók össze. Az Alpok népeinek kultúrája
szervesen kapcsolódik a hegységhez, sőt, nem is létezhet nélküle. Bármerre
utazzon, túrázzon, másszon, síeljen is az ember, ennek a kifejeződését láthatja
a helyiek viselkedésén. Az ide kapcsolódó értékek a mi társadalmainkba (vegyük például
a visegrádi négyeket ez alatt) csak erősen rétegzett módon vannak beleoltva,
ki-ki annyit tesz belőlük magáévá, amennyit jónak lát: a legkiválóbb hegyi
sportolóktól a strandpapucsban-melegítőben ámokfutókig, a természet igaz
szerelmeseitől a tavakba szemetelőkig terjed a paletta. Ezek a tényezők, úgy
gondolom, indokolttá teszik a Tátrában történő mozgás korlátozását, melynek
módja és mértéke természetesen lehet vita tárgya.
![]() |
| Fotó: Martin Mikusiak |
Lássuk akkor a biztosított/jelölt utak lehetőségét. Tény, hogy
a csúcsok normál (legkönnyebb) útjai a kényes részeken most is láncokkal,
kapcsokkal ellátottak, járhatók sziklamászó vagy egyéb különleges képességek
nélkül is. Elvileg annak sincs akadálya, hogy további biztosító eszközöket,
vagy akár egy komplett via ferrata utat létesítsenek, illetve épphogy elvi
akadálya van: a Tátrára az ilyen jellegű kiépítettség nem jellemző. Még a kifejezetten
nehéz hegymászó utak sem „sportmászósak”, nincsenek gyakori fix rögzítési
pontok. Részletkérdésnek tűnhet az effajta tradicionális mászókultúra
figyelembe vétele, de ez ugyanúgy része a hegység arculatának és történelmének,
mint például a teherhordók munkássága.
Ettől persze még születhet konszenzus egy, vagy akár több
ilyen utat illetően, nem valószínű azonban, hogy a jelenlegi probléma
megoldására a normál utak egyikén vezetne ilyen. A ferratazáshoz ugyanúgy
technikai felszerelés (és tudás) kell, mint más mászó tevékenységhez, amit
nyilván nem fog minden egyes turista beszerezni, illetve a hatóság nem tud
minden, az utakba beszálló túrázóra kiterjedően ellenőrizni. Ráadásként ezt a
sportot nem a tömegek kiszolgálására találtál ki; nehézsége és tempója is valahol
a túrázás és sziklamászás között van, amit elapróz a biztosító karabinerek
folyamatos akasztgatása. Aki várakozott
már hosszasan egy-egy népszerű útban valahol az Alpokban, az el tudja képzelni,
mivel jár, ha egyszerre akár több tucat ember akar ugyanott felmászni.
![]() |
| Fotó: Laczkó Zsolt |
Harmadik verzió a turistaút. Ez a megoldás sem olyan
egyszerű, többről van itt szó, mint néhány szikla összemázolása és egy-két
jelzőkaró/tábla letűzése. A technikai részletek teljessége csak a szakemberek
számára lehet világos, de mi is beláthatjuk, hogy az útvonal megtervezése,
előkészítése, a terepmunkák, a fix biztosító eszközök, a karbantartás, a
szükséges infrastruktúra kialakítása ahhoz, hogy egy út járható és biztonságos
legyen, még a szándék megléte esetén is komplikált feladat. És ez még a
könnyebb része. Tegyük fel, hogy a hatóságok kialakítják már holnapra az új
utakat, és nézzük meg a következményeket:
-
A tátrai hegyi vezetés, mint szakma, okafogyottá
válik, és megszűnik.
-
Néhány szolgáltató forgalma növekedhet, de az
eddig frekventált helyeken koncentrálódó tömeg bizonyára jobban szét fog
oszlani, inkább bevételkiesést okozva a legtöbb, turistákat kiszolgáló
létesítménynek (menedékházak, felvonók, kocsisok stb.).
-
A hegyimentők számát és felszerelését
valószínűleg növelni kell, több turista fog kitett, veszélyesebb terepen
mozogni, ráadásul a korábbihoz képest több helyszínen…
-
... mint minden bővítés, ez is csak jelentős
forrásbevonással érhető el, amit valakinek magára kell vállalnia. Mivel
alapvetően turista-kezdeményezésről van szó, a plusz költségeket akár a nemzeti
park látogatóira is kiróhatják (pl. belépődíj formájában).
-
Ne legyenek illúzióink: fognak történni
balesetek, köztük halálosak is. Afelől is biztosak lehetünk, hogy az utak
megnyitását ezen a ponton meg fogják kérdőjelezni, sőt a felelősséget a korábbi
döntéshozókra hárítják majd.
A fenti pontok természetesen az én személyes spekulációim,
semmilyen kutatómunka nem támasztja alá ezeket, nyugodt szívvel hozzájuk lehet adni
– el lehet venni belőlük. Akiknek hivatalból kell a témán gondolkodniuk, nyilván
rövid úton szembesülnek saját felelősségükkel, amit gondolom könnyű szívvel
háríta(ná)nak másra.
![]() |
| Fotó: naTatry.pl |
Ezzel meg is érkeztünk a TANAP látogatási rendjének új
verziójához (pontosabban ahhoz, ami kiszivárgott róla). A lehető legegyszerűbb
módon kifejezve, a módosítás a hegymászó tevékenység megkönnyítéséről szól. Ez
indifferens döntésnek tűnhet az utak megnyitása után sóvárgóknak, de nem az. Fogadjuk
el ezt egy tisztán stratégiai-szakmai húzásnak, és akkor alábbi következtetés
vonható le: A TANAP a turisták
legambiciózusabb csoportját arra próbálja rávenni, hogy lépjenek be
hegymászó-egyesületekbe.
Ha így van, le a kalappal, az ő szemszögükből optimálisabb
megoldás talán nincs is. Aki eddig csak jelzett utakon mozgott, de komolyan
gondolja, hogy fel akár mászni például a Lomnici-csúcsra, most megteheti a
szükséges lépéseket. Ami pedig még fontosabb, a döntéssel átadják a
felelősséget az említett sportegyesületeknek. Az ugyanis, hogy ki milyen
feltételekkel kaphat hegymászó-igazolványt, végső soron az egyesületeken és az
őket tömörítő szövetségeken múlik; ha
valaki felelőtlenül viselkedik és/vagy saját hibájából balesetet szenved, annak
esete visszahat a hegymászó-igazolványán szereplő szervezetre, míg a TANAP csak
széttárja kezeit…
A magánvéleményem az, hogy aki a fentebb említett ambiciózus
turisták csoportjába tartozik, az nyugodtan lépjen be egy hegymászó klubba, s
ha nem is végez tanfolyamokat, vagy képezi magát hosszú időn keresztül, kérje
ki a tapasztalt sporttársak tanácsát, vagy ami még jobb, csatlakozzon hozzájuk
egy-egy túra alkalmával. Minél több időt fordít valaki az ilyen tanulásra,
később annál magabiztosabb lesz önálló útjai során, ami pedig jobb élményekkel
és a célok elérésével kecsegtet.
Írta: Wunderlich Balázs
