Február első napjaiban már nagyon ki voltunk éhezve egy téli
tátrai túrára, így aztán a kedvező előrejelzéseket látva úgy döntöttünk,
kihasználjuk az idei enyhe tél előnyeit, és megpróbálunk feljutni a
Tengerszem-csúcsra. Hosszú évekre visszamenőleg nem emlékszem arra, mikor volt
utoljára ilyen kevés hó a Tátrában február elején, ennek köszönhetően a tél
nagy részében a lavinaveszély is kettes értéket jelzett. Így volt ez a túra
napján is, a kettes lavinaveszélyhez napos időt, de erős, a gerinceken akár 70 km/órás
átlagsebességű szelet jeleztek. Nos, ez volt az a nap, amikor szinte 100 %-osan
bejöttek az előrejelzések…
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen kora reggel, amikor
még sötétben megérkeztünk a Poprádi-tó alatti villamos megálló parkolójába,
napsütésnek és szélnek még nyoma sem volt. A sötétben elindulva gondolatban
felsejlettek az előző este képei, amikor Poprád felől a Magas-Tátrához
közeledve gyönyörű, narancsszínű felhőket láttunk a hegység fölött. Sok-sok éve
járok már a Tátrába, de bátran mondhatom, ilyen szép felhőket eddig még nem
láttam, és persze nem is fotóztam. Azt mondtam akkor, bármilyen idő is lesz
másnap, ezért a látványért már megérte eljönni…
![]()
Még sötét volt, de mi már az aszfaltúton bandukoltunk
felfelé, és a Szimbolikus temetőhöz vezető, télen lezárt útelágazás közelében a
fényképezőgépek is előkerültek, hogy megörökítsük a felkelő nap első sugarait.
A Poprádi-tónál szusszanásnyi pihenőt tartottunk, majd elindultunk felfelé a
Menguszfalvi-völgyben. Hamarosan kiértünk az erdőrégióból, immár északkeletről
láthattuk a Bástya-gerinc napfényben fürdőző csúcsait. Már itt is látszott,
milyen kevés a hó errefelé, a piros jelzés elágazásánál lévő útjelző oszlop
teljes egészében látható volt. Egy néhány évvel ezelőtti Kapor-csúcs túra
jutott eszembe, amikor ennek az oszlopnak csak a teteje látszott a hó
felszínén. A különbség csaknem 2 méter, ennyivel kevesebb a hó most, mint akkor
volt. Ennek egyrészt örültünk, mert nem kellett lavinától tartani, másrészt
bánkódtunk is miatta, hiszen a téli Tátra attól téli Tátra, hogy összefüggő,
hatalmas hómezők fedik a völgyek mélyét, a törpefenyőket, a sziklafalakat.
![]()
De még ilyen kevés hó is elég volt ahhoz, hogy ne a nyáron
megszokott, hanem a télen szokásosnak mondható útvonalon kapaszkodjunk fel a
Békás-tavak katlanába. A Békás-patak felső hídjától már csak errefelé vezettek
a jól kitaposott sí- és bakancsnyomok. Ezeket követve gyorsan emelkedtünk, az
árnyékos területről lassan kiértünk a napfényre, ahol aztán már a kabátot is le
kellett venni, hiszen kellemesen melengettek a nap sugarai. Egy rövid reggeli
szünetet követően hamarosan megérkeztünk a Kis-Békás-tóhoz, ahonnan már jól
láthattuk célpontunkat, a Tengerszem-csúcsot.
![]()
Látszott, hogy a csúcson sincs
túl sok hó, mindazonáltal az is látható volt, hogy a háromormú csúcs nyugati
oldalát egybefüggő hótakaró borítja. Innen láttuk aznapi egyetlen útitársunkat,
a Békás-tavi-torony egyik ormán őrt álló zergét. Rajta kívül sem emberrel, sem
állattal nem találkoztunk aznap, csupán két lengyel turistával a nap végén, már
a Poprádi-tó közelében. A Kis- és a Nagy-Békás-tó között kanyargó nyomon
eljutottunk a téli útvonal legmeredekebb, rögzített kötelekkel biztosított
részéhez. Itt már előkerültek a hágóvasak és a csákányok, majd a kötelek mentén
ez egyre erőteljesebben támadó szélben meredeken emelkedtünk a
Hunfalvy-völgyecske irányába.
![]()
A völgyküszöböt magunk mögött hagyva egy hátikosarat láttunk
az út mentén, rajta egy gázpalackkal. A tátrai teherhordók ilyen hátikosarakkal
a hátukon biztosítják a magashegyi menedékházak ellátását. A sziklatörmelékkel
teleszórt Hunfalvy-völgyecske bal oldalán feltűnt a Hunfalvy-völgyi menedékház
közismert panorámás illemhelye, majd hamarosan megérkeztünk a menedékházhoz. A
házat zárva találtuk, téli hétköznap lévén ezen azonban nem csodálkoztunk.
Ráadásul tátralomnici ismerőseink előző este mondták is, hogy a gondnok, Viktor
Beránek lent volt Tátralomnicon, vagyis nem tartottuk valószínűnek, hogy
összefussunk vele.
![]()
Így hát nem is időztünk itt sokáig, hanem elindultunk a
Hunfalvy-hágó irányába, ahová mintegy 25 perc múltán sikerült felérni. Itt
aztán már saját bőrünkön tapasztaltuk, mit is jelent a 70 km/órás szél a
gerincen. Nos, nem volt túl kellemes érzés, főleg úgy, hogy a legerősebb
széllökések érzéseink szerint jóval meghaladták ezt az értéket. A
fényképezőgépet szinte lehetetlen volt fixen megtartani, a panoráma viszont
olyan volt, hogy szinte kényszert éreztünk, hogy mindent, minden lépésnél
lefotózzunk. Aminek a szép fotók mellett az lett az eredménye, hogy gyorsan
lefagytak az ujjaink, a viharos szél pedig hókristályok ezreit szórta az
arcunkba. A szélnek köszönhetően kristálytiszta idő volt, teljesen tisztán
látszottak a minket körülvevő közeli s távoli csúcsok, sorra azonosítottuk a
már bejárt, és a még megmászásra váró tátrai ormokat.
![]()
A viharos szél ellenére a széles hegyháton tovább indultunk
a csúcs irányába. Az alig látható nyomok szinte toronyiránt vezettek a nyári
útvonal jól ismert bordája felé, amit hamarosan el is értünk. Innen azonban,
ahonnan már látható a csúcs és az előttünk álló utolsó szakasz, már semmiféle
nyomot nem láttunk, csak egybefüggő hómezőt. Nyomok vezettek viszont a gerinc
jobb oldalán, ezért aztán ezeket követve tettük meg az utolsó métereket. Ez
azonban némiképpen zsákutcának bizonyult, hiszen az eleinte viszonylag
kényelmes, széles gerinc egyre inkább összeszűkült, végül egy nagyobb
sziklatömbben ért véget.
Ezt még egy meredek vályút keresztezve megkerültük, de
a kőrakáson túl egy kitett, mindkét oldalán szinte függőlegesen letörő
hógerincen kellett volna átmenni, amit azonban a viharos szélben jobbnak
láttunk kihagyni. Így hát lefotóztuk azt a legmagasabb pontot, ahol jártunk, és
a felfelé haladó nyomainkat követve visszaereszkedtünk a borda keresztezéséhez,
a nyári út piros jelzéséig.
A legmagasabb elért pontot már ott, majd később, a
völgyből visszanézve és itthon is elemezve arra a következtetésre jutottunk,
hogy valószínűleg a háromormú Tengerszem-csúcs legkisebb, 2473 méter magasságú
délkeleti ormán járhattunk, vagyis szintben kb. 30 méterrel voltunk a főcsúcs
alatt. Akár meg is próbálhattuk volna, hogy az összefüggő, meredek hómezőn
nekivágjunk a főcsúcsnak, de a viharos szélben ez nem tűnt igazán biztonságos
megoldásnak, ezért inkább a leereszkedés mellett döntöttünk.
Nem volt és nincs azonban bennünk semmiféle hiányérzet
amiatt, hogy nem sikerült a főcsúcsra feljutni, hiszen a lengyel oldalon fekvő
Halastó és Tengerszem, vagyis a Halastavi-völgy kivételével gyakorlatilag
mindent láthattunk, amit a csúcsról látni lehet. Minél lejjebb jutottunk, annál
többször álltunk meg fotózni, hiszen egyrészt egyre kevésbé fúlt a szél,
másrészt mások voltak a fények, mint felfelé.
A menedékház előtt megebédeltünk,
majd gyors ereszkedéssel érkeztünk vissza a rögzített kötelekhez. A hó továbbra
is jól tartott, nem nagyon szakadozott be alattunk, így teljes biztonságban, a
magasság csökkenésével arányosan gyengülő szélben jutottunk vissza a
Békás-tavak katlanába. A melengető napsugaraknak köszönhetően a kabátok is
lekerültek, a hágóvasakat viszont csak jóval később, már az aszfaltozott út
alsó felén vettük le lábainkról.
![]()
A Békás-patak közelében nyugatról, a Bástya-gerinc fölött
gyülekezni kezdtek a felhők, a Sátán már felhőbe burkolózott, miközben
délkeletre, az Osztervát még gyönyörűen sütötte a nap. Ezzel a kontraszttal
búcsúztunk el a Magas-Tátrától, a Menguszfalvi-völgytől, ahol ismét egy remek
téli túrát sikerült véghezvinni. Szeretném azonban felhívni a figyelmet, hogy
ez az útvonal télen csak a Tátrai Nemzeti Park látogatási rendjében foglalt
korlátozásokat figyelembe véve, megfelelő téli felszereléssel és
tapasztalattal, és nem utolsósorban – saját érdekünkben – megfelelő
balesetbiztosítással látogatható.
Lejegyezte: Nagy Árpád
