Jó időben indultunk a Csorbai-tótól, és a
meglehetősen monoton bevezető szakasz után kezdtük meg a felfelé kapaszkodást. A
Kriván ismét olyan csúcs volt, ahol Tomi járt már előtte is, nekem viszont első
utam volt. Hétköznap volt, tehát eleve nem számítottunk nagy tömegre az út
során, és a csúcson sem, de azt nem gondoltuk, hogy egész nap (a Csorbai-tó
környékét kivéve) csak egyetlen emberrel fogunk találkozni, azzal is csak
visszafelé, már a Jamszkó-tó mellett.
Szép téli időben haladtunk felfelé, és amint
kiértünk az erdőből, rögtön „szerelvényt igazíts” volt, mivel erősen tűzött a
nap. Ez a kellemes idő egész nap kitartott, azzal a plusszal, hogy fenn a
csúcson eléggé fújta a szél, de szerencsére a hó már nem volt friss, így nem
tudta a szél felkavarni.
![]()
Mint a legtöbb túránkon, ekkor is mindketten
saját, jól bevált tempónkban haladtunk, ami miatt Tomi általában a felsőbb
régiókban jelentősen előttem szokott menni. Most sem volt ez másképp, a két
turistaút kereszteződésében, a csúcstól nem messze azonban megállt, és
megvárta, amíg utolérem. Mint már írtam, szép idő volt, így leült a zsákjára,
és … elkezdett szendvicset majszolni! A csúcstól negyed óra járásra! Amikor én
örültem, hogy tudok levegőt venni… Ugye, ismerős helyzet? És lesz még ilyen
máskor, ennél cifrább is! Tehát megvolt a szendvics, és immár együtt mentünk
tovább, majd kisvártatva elértük a csúcsot. Mivel mint már írtam, a csúcsra vezető
út során egyetlen emberrel sem találkoztunk, elmondhattuk magunkról, hogy azon
a téli napon nagy valószínűséggel csak mi voltunk fenn a Krivánon!
Elkészítettük a rendhagyó csúcsfotót, ugyanis ekkor még nem vittünk magunkkal
magyar zászlót, a csúcson viszont a hóba szúrt póznán egy szél tépte cseh
zászlót lengetett a szél, és e mellett fotóztuk egymást, majd visszaindultunk a
Csorbai-tóhoz, aztán tovább a már jól bevált Hotel Slovan-ba, Tátralomnicra.
A történet folytatódik…
Lejegyezte: Nagy Árpád
