A tájkép önállósulását jelző hazai
leíró-topografikus látképstílust az 1830-as évek végétől váltotta fel a veduta
műfaján túlemelkedő tájképfelfogás. Id. Markó Károly és Barabás Miklós
útmutatása nyomán a század közepétől virágzott fel a tájképfestészet, melynek
romantikus, szenvedélyes felfogásában születtek Kelety Gusztáv (1834-1902)
tájképfestő tájképei.
A magyar romantikus tájfestészet
legfontosabb jellemzője, hogy a természeti élmény átélésére ösztönöz, és ezért
legszívesebben a hazai táj regényes részleteit, így a magas hegyeket, a
vízeséseket, a Balatont, vagy a szabadságvágyat kifejező végtelen alföldi
rónaságot, a pusztát ábrázolja.
A nemzeti érzésű romantikus
tájképfestészet jeles képviselője1860 körül számos előkészítő tanulmány után
aprólékos precizitással festette meg gondosan komponált „Tátrai táj vízeséssel”
címen ismert művét (olaj, vászon, 126 x 105 cm). A fenséges Tátra a magyar
tájfestők számára a haza jelképévé vált a XIX. század közepe táján. A párában
úszó, hatalmas magasságokkal hívogató tátrai táj lenyűgöző szépsége magával
ragadó módon tárul szemünk elé.
