Nem járok túl régóta a Tátrába.
Amióta viszont igen, azóta minden alkalommal lenyűgöz. Nem tudom leírni azt a
határtalan szabadságot és örömöt, amit akkor érzek, amikor meglátom az egymás
mellett sorakozó végtelen hegycsúcsokat, és tudom, hogy fel fogok mászni rájuk.
Nem volt ez másképp akkor sem, amikor három napra ismét Szlovákiába
látogattunk.
Azt hittem, nehéz lesz összehozni
egy kisebb társaságot az ünnepek utáni időszakra, hogy túrázzunk egyet a
hegyekben, de szerencsére tévedtem. Senki nem mondta vissza, sőt új útitársak
is jelezték részvételi szándékukat, és a szállásadó hölgy is megtartotta a
foglalást. Így aztán egy szürke szombat hajnalon útnak indultunk annak
reményében, hogy a Tátrában – az előrejelzés ellenére – sütni fog a nap. És ha
nem is sütött végig, azért alapvetően nagy szerencsénk volt az erre a térségre
jellemző legendásan kiszámíthatatlan időjárással.
Az első napra az utazás miatt egy
rövidebb, délutáni túrát terveztünk a négy órai sötétedésig, és Poprád felé
menet útba ejtettük a Káposztafalvi-karszt területén elhelyezkedő Szlovák
Paradicsomot.
Az utak itt gyönyörű szurdokokban tekeregnek. Érdemes viszont tudni, hogy nem
egyszerű túrára vállalkozik, aki eljön ide, hiszen ezen a hatalmas játszótéren
a patakmederben és a sziklákon való haladást doronglétrák, pallók, vaslétrák,
láncok és vashidak segítik. Vannak könnyebb, sima útvonalak is, de a
nehezebbekre érdemes tapasztalt kísérővel, illetve lépésbiztosan és tériszony
nélkül érkezni. Tapasztalatból mondhatom viszont, hogy ez utóbbit le lehet
győzni – amikor például évekkel ezelőtt először jártam itt, eléggé meglepődtem,
hogy hová pottyantam, aztán - egy kivétellel - csak felverekedtem magam minden
létrán.
A téli viszonyokra való tekintettel
a nem túl nehéz, de a némi kihívást mégis magában rejtő Suchá Belá
kanyont (térkép az alján) választottuk. A már-már via-ferratára hasonlító
terep ismeretében kicsit tartottam attól, hogy csúszós lesz az út, és a
vaslétráknál vissza kell fordulnunk, de szerencsére a plusz 8 fokban az
eszközök teljesen használhatónak bizonyultak.
Podlesok falu határából indulva
hamarosan elértük a medret. Kis csapatunk vigyorgó fejjel gázolt a patakban,
kacsázott a jégen (igen, több ilyen szakasz is volt), és kapaszkodott fel a
vaslétrákon. A szurdok oldalán lezúgó fagyott vízesések viszont a meleg
ellenére sem olvadtak fel, így utunkat végig gyönyörű látvány kísérte a
„kalandpálya” tetejéig. A létrákon és hidakon való közlekedés pedig még azokat
a társainkat is megfertőzte, akik az elején vonakodtak nekiindulni a mászásnak:
eldőlt, hogy jövünk még ide.
Az autókat bőven sötétedés előtt
elértük. A túra ideje körülbelül 3 és fél óra volt 409 méter szintemelkedéssel
és körülbelül 9-10 kilométer megtételével. Mintegy fél óra utazás után pedig
elégedetten foglaltuk el szállásunkat az Ótátrafüred melletti Nova Lesnában.
