275 évvel ezelőtt, 1739-ben
született Belsazar Hacquet (1739-1815) orvos és természettudós, az Alpok és a
Kárpátok kiemelkedő kutatója, a lembergi, majd a krakkói egyetem francia származású
földrajztudósa. 1787-1795 között több kutatóúton járt a Kárpátokban, ezen belül
1792-1794 között háromszor a Tátrában. Útjai során főleg a Lengyel-Tátrát
kereste fel, annak ásványtana, kőzettana és bányászata érdekelte, az általa
bejárt vidékről több rajzot is készített. Tanulmányozta a hegység flóráját és
faunáját, a geológiai, valamint a klimatikus viszonyokat is. Többek között járt
a Vörös-hegyeken, valamint a legmagasabbnak tartott tátrai csúcs
légsúlymérővel történő pontos magasságának megállapítása céljából megmászta a
Krivánt is, amelyet annak idején a Tátra legmagasabb csúcsának vélték. 1793.
július végén két helybéli lakossal délnyugatról, a Kapor-völgyből sikertelenül
próbált meg feljutni a csúcsra, nagyon magasról tért vissza, de a csúcsot nem
érte el.
Másodszorra 1794. július 28-án déli irányból próbálkozott a csúcs
megmászásával, ezúttal sikerrel. Mászásának kézzelfogható bizonyítékaként két
érmet helyezett el a csúcson. Az 1790-1796 között Nürnbergben kiadott Neueste physikalisch-politische Reisen in
der Jahren 1787-1795 durch die Dacishen und Sarmatischen oder Nördlichen
Karpathen c. négykötetes műve mellékleteként megjelent képek a nyomtatásban
elsőként megjelent Tátra-képek. Neki köszönhetjük ezen kívül több csúcs
magasságának légsúlymérővel történő megállapítását.
A Turistaság és Alpinizmus című
folyóirat első évfolyamának egyik számában az alábbi rövid cikk jelent meg a
francia származású tudósról: „H. Seidel (Berlin) kitűnő életrajzát adja
Belsazar Hacquet kárpáti kutatónak, ennek a kevéssel beérő, nagytudásu, egész
szivü férfiúnak, ki magashegyi túrjainál egészen azokat az elveket vallotta, melyeket
a modern alpinisták követnek. Szerény ember, de egyenes és szilárd jellem,
kitartó turista, ki öreg koráig könnyen birta a fáradalmakat és nélkülözéseket,
pedig már 49 éves volt, mikor első kárpáti útjához fogott. Borral, dohánnyal
nem élt, kenyérrel, tejjel, sajttal mindig beérte, kirándulásokon sokra
becsülte a kést, gyakran hált szabad ég alatt, köpenyébe takarózva. Igazi
alpinista, kit nem vezetett be senki a magas hegyek bűbájos rejtelmeibe, hanem
a vele született hajlam, bizonyos benső kényszer, a vér tett hegymászóvá, a
hegyek barátjává. Ha hozzávesszük, hogy az akkori viszonyokhoz képest
felszerelése is mennyire megfelelt a mai alpinizmus követelményeinek, sok
ismerős vonást találunk egyéniségében, jellemében. Hogy legszívesebben bizta
magát az orvvadászokra, a hegység legalaposabb ismerőseire, ez is oly kép, mely
sokban ma is érvényes.”
