A 19. században a Magas-Tátrában túrázni kifejezetten drága mulatság
volt. Kevésbé a szállodai árak, sokkal inkább a közlekedés és a túravezetés
árai voltak szokatlanul magasak.
A Magas-Tátrába a legcélszerűbben a vonattal és bérkocsival lehetett
eljutni. A vonatról a Kassa-Oderbergi Vasút poprádfelkai állomásán kellett
leszállni. Innét egy bérkocsi (persze a pesti árak többszöröséért) kb. 90 perc
alatt elvitte az utazót Tátrafüredre. Azért Tátrafüredre, mert a csorba-tói
fogaskerekű és a tátrai villamos megnyitása előtti időben a magas hegység
túraútvonalaihoz legközelebbi kiinduló pont Tátrafüred volt. A túrázók tehát
Tátrafüreden megszálltak. Másnap innét lehetett továbbindulni.
A kirándulók előtt három lehetőség volt. Bérkocsit bérelnek egész
napra és a hegység kocsival járható részére kirándulnak. Egy bérkocsi
Tátrafüred és a Csorba tó között oda-vissza 11 forintba került. De mennyi is
volt az a 11 forint? Nos, ezért az összegért kb. 40 liter pálinkát, vagy 18
kilogramm marhahúst lehetett vásárolni. Teafűben mérve kb. két kilogramm
árának felelt meg.
A második lehetőség egy hátasló bérlése (3 forint) és egy lovász
megfizetése volt. A harmadik opció az igazi gyalogtúra.
És ez az a pillanat, amikor a tátrai túravezetőkről kell szólni. A
kirándulóknak jól felfogott érdekük volt, hogy túravezetőt fogadjak fel. Miért
is? Mert, nem voltak jelzett turistautak, nem voltak precíz térképek, és nem
voltak menedékházak sem. Sőt, a gyalogtúrázás kultúrája sem volt olyan
erős, mint amilyenné a 20. században formálódott.
Az első vizsgázott, azaz szakképzett túravezetők 1882-ben álltak munkába.
Ebben az évben tizenöt Szepes megyei parasztlegény sikeresen elvégzett egy
tanfolyamot. A vadiúj túravezetők igazolványt kaptak, öltözetünkön pedig
egy „hegyi kalauz” feliratú jelvényt viseltek.
A legnehezebbnek tartott csúcsokra a turisták egyedül nem, csakis
vizsgázott túravezetővel és egy hordárral mászhattak fel. A vizsgázott
túravezetők igyekeztek megakadályozni, hogy a kirándulók „értelmetlen
suhancokat” fogadjanak fel vezetőül.
A túravezetők honoráriuma igen szép pénz volt akkoriban, a mezőgazdasági
napszám többszörösét lehetett megkeresni vele. Napi díjuk két forint volt, de
például a Lomnici csúcsra 3 forintért vitték fel az utazókat. Persze a
hordároknak is fizetni kellett napi egy forintot. Sőt, a kirándulóknak kellett
biztosítaniuk a vezető és a hordár élelmét is, ami szalonnából, kenyérből és
pálinkából (!) állt. (A pálinkát, mint járandóságot nem igazán
értem. Őseinkben nem működött a veszélyérzet? Bepálinkázott hegyi vezetőkkel a
Magas-Tátrában? Hogyan képzelhették ezt?)
Egy szónak is száz a vége, a rövid nyári szezonban a vizsgázott hegyi
túravezetők igen jól kerestek. A jó pénzkereset persze túravezetésre csábította
a vizsga nélküli - olvasni és írni sem tudó - de a hegyeket jól ismerő helybéli
legényeket is. A konkurenciaharc enyhítésére, és a vizsga nélküliek működésének
ellenőrzésére Szepes megye azt találta ki, legyenek ők a másodrendű hegyi
kalauzok. Ettől kezdve a vizsga nélküli vezetők is viselhették a vizsgázottak
jelvényét, de a legveszélyesebb csúcsokra kirándulókat nem vihettek fel. Ez a
vizsgázott túravezetők kiváltsága maradt.
Itt a vége, fuss el véle.
