A túristahumor az
alpin-zoologia több családjába osztja a hegyvidékek vándorait, a túristáskodási
mód, céljaik különbözősége, elbeszéléseik, viselkedési szokásaik, találhatási
helyük, meg miegymás alapján. Itt csak egy különös
típusnak akarom képét adni. Ez ugyan nem sorolható a gerincesek, azaz
sziklamászók rendjébe, de annak adja ki magát. A csúcs ostromlók hírnevének,
dicsőségének a parazitájáról szól az ének, az álhegymászóról, a
bergfeximitátorról. Menházakban terített
asztalok mellett tartózkodik legszívesebben. A boros flaskó mögül alulról
kíséri figyelemmel mások akcióit. De hallanád csak, amint a gyanútlan
hallgatóságnak népszerű előadást tart a hegymászás mibenálltáról és
szabályairól.
Nagyon mulattató és
nem túlságosan ritka fajta. Némileg kártékony és ezért a hegyek gondos gazdái
üldözik is. Biztos felismerhetési jele, hogy az élményeinek elbeszélése előtt
figyelmesen körülkémlel, nincs-e valahogy közelében valamilyen megrögzött
hegymászó. Ha van, akkor a mondókáját bármely ürügy fölhozásával máskorra
igyekszik halasztani. De ha azt hiszi hogy nincs, akkor elkezd csúcsostromló
nimbuszra dolgozni, miközben adja a tizenkétpróbás vén zergét, előrukkol a maga
fényes bravúrjaival. Ezek hajmeresztő vállalkozások. A lepottyanás kikerülése
körül a véletlen szerencsének jut ki bennük a legfontosabb szerep.
Idegenek előtt,
kedvezni látszó alkalom nyiltán egyszer egy ilyen bergfeximitátor, egy
tátrajáró ismerősöm füle hallatára előszedte a frissen gyártott valóságoknak
díszes repertoárjait és megtraktálta a gyanútlan hallgatóságot a
fantáziafestett élményeinek merész históriáival, amint következik.
„Reggel – beszélte el –
gyorsmenetben fölloholtam vezetőmmel kettesben a Felkai tóhoz, elsiettünk a
Sziléziai-menház mellett, úgy hogy még délelőtt fölértünk a Kis-Viszokára. Ott
a csúcson lévő kis vendéglőben jól beebédeltünk, azután sebes tempóban
folytattuk a mászást a Nagy-Viszokára. Valami rémes volt. Sokszor már azt
hittem, hogy no most szervusz világ. Csak a vezetőm kötelén rugkapálództam, míg
végre is nagy nehezen, de szerencsésen följutottunk a csúcsra Az idő
élőrehaladottsága miatt kénytelenek voltunk azonnal megkezdeni a visszavonulást.
Bekötött szemmel bocsátott le a vezető a kötelével. Késő este visszaértünk a
Sziléziai házba és mert a borzasztó ijedelmek és a szokatlan karmunka erőimet
kimerítették, nem telepedtem a többi túrista mellé, hanem fölhozattam a
vacsorámat az emeletre és ott lakmároztam.”
Tovább azonban nem folytathatta, mert G. L. hegymászó ismerősöm hozzája
hajlott és jóakaratúlag a fülébe súgta: „Bocsásson meg uram, de ez már túl sok
volt! Hol van egymástól a Nagy és Kis-Viszoka! És a vendéglő a leghegyiben – a Sziléziai
házon pedig hol az emelet?”
Forrás: Ismeretlen; Fotó: suniland.hu
