145 évvel ezelőtt, 1873. augusztus
10-én Ótátrafüreden megalakult a Magyarországi Kárpátegyesület, az ország első,
a világ hetedik turista klubja. Az egyesület a Tátra, és általában a Kárpátok
feltárására, megismertetésére, az abban az időben fejlődésnek indult
idegenforgalom elősegítésére alakult, nem utolsósorban a Szepesség természeti
kincseinek kiaknázása céljából. A Kassa-Oderbergi vasút 1871-ben történt
megnyitásával az ország távolabbi részén élők számára is elérhető közelségbe
került a természet iránti szeretetükről elhíresült szepesiek által már
századokkal azelőtt megismert hegység. A Kárpátegyesület rövid időn belül
országos jelentőségű szervezetté vált, mely alakuló felhívásában a következő
célt tűzte maga elé:
„Íme természeti kincseknek és
ritkaságoknak mily bő anyagi halmaza, a mely nemcsak a szaktudósuknak
geológiai, mineralógiai, botanikai és zoológiai tekintetben tanulmányozásra
készen áll, hanem a mulatságot és szórakozást keresőnek s vadászat és halászat
kedvelőinek élvszomját is teljesen kielégítheti. Hogy azonban ezek a természeti
kincsek és szépségek könnyebben kiaknázhatók legyenek szükség, hogy a gátul
szolgáló természeti akadályok lehetőleg elháríttassanak, utak s ösvények,
menházak, irányzójelek építése s felállítása s alkalmas vezetők felfogadása
által kényelmesebben és biztosabban megközelíthetővé tétessenek.”
Az Egyesület életét és tevékenységét
a székhelyének változása szerint három részre oszthatjuk. Az első, „késmárki”
korszakra (1873-1883) estek a látványos útépítések, joggal nevezhetjük ezt a
korszakot az útépítések időszakának. Ezek az útépítések az első időkben a már
azelőtt is létezett, kezdetleges ösvények, csapások helyreállításából és
későbbi karbantartásából álltak, hisz a nagyobb esőzések után, valamint minden
tavasszal ezen utakat újra kellett javítani. A későbbiekben kiépítették az első
jelzett turistaösvényeket a déli oldal völgyeibe, így 1875-ben a Tarpataki-völgybe,
1876-ban a Felkai, 1877-ben a Menguszfalvi-, 1878-ban pedig a
Zöld-tavi-völgybe. Az első magashegyi út a Felkai-völgyben vezetett egészen a
Lengyel-nyeregig, ezt 1892-ben építette az MKE Sziléziai Osztálya. Ez az
osztály működése teréül a Felkai-völgyet választotta, ahol is nagy érdemeket
szerzett a völgy túravidékének megismertetésében, feltárásában.
Jelzett utakat építettek a
hegymászótudást nem igénylő csúcsokra (pl. Tengerszem-csúcs,
Nagyszalóki-csúcs), valamint a Bélai-Tátra egyes részeibe, a nehezen
megközelíthető csúcsok megmászásának elősegítésére pedig vasláncokat
alkalmaztak, többek között a Lomnici-, a Tengerszem-, a Tátra- és a
Gerlachfalvi-csúcsra vezető hegymászóösvény egyes helyein.
Az utak kiépítésével egyidejűleg a
legforgalmasabb helyeken menedékházak is épültek, ebben a tíz évben nyolc
menedékházat épített föl az Egyesület. Ezek némelyike csak kezdetleges
kunyhónak nevezhető, s inkább csak menedékként, mintsem szállásként szolgáltak
az arra járó turistáknak, de mindenképpen a turistaság fejlődését jelképezik. A
menedékházak felépítése előtti időkben a turisták a hosszabb túrákat csak úgy
tudták teljesíteni, hogy az éjszakát a völgyekben a szabad ég alatt, vagy
kedvezőtlen időjárás esetén a természet nyújtotta búvóhelyeken töltötték. Ezek
általában a hegymászó- és turistautak mentén található hatalmas áthajló
sziklatömbök voltak, amelyek alá bebújva a turisták legalább fedelet éreztek a
fejük felett. Előfordult, hogy kőből épített kis falakkal vették körül a
sziklatömb nyújtotta menedéket, ezzel zártabbá és biztonságosabbá téve azt.
Az ilyen nagy köveket hívták Tüzelőkőnek, s ilyenekkel majd minden tátrai völgyben
találkozni lehetett, s több még ma is áll. 1875-ben felépült a Rózsa
menedékház a Tarpataki-völgyben és a József menház a Csorbai-tónál, 1876-ban az
Egyed menház a Weidau réten, 1878-ban a Hunfalvy menház a Felkai-tónál, majd
1879-ben a Majláth menház a Poprádi-tónál. A Szalóki-tavak mellett az MKE
1878-ban a csúcsot megmászók kényelmére egy kicsiny kőkunyhót építtetett,
amely nem sokáig bírt ellenállni az időjárás viharainak, 1882-ben elsodorta a
lavina.
Több védőkunyhó, eső ellen védelmet
nyújtó fakunyhó is állt a tátrai völgyekben, amelyeket a századfordulón
kiadott turistakalauzok is megemlítenek. Csak az érdekesség kedvéért említenék
itt néhányat: ilyen volt a Zöld-tó völgyében, a Zsázsa-forrás közelében, 1213
m magasságban álló faházikó, vagy a Késmárki kosár nevű fakunyhó a
Zöld-tavi-patak mellett. Ez a kunyhó a többi „kosárhoz” hasonlóan nem más, mint
egy hegyi pásztorszállás, amelyet a pásztorok építettek nyájuk védelmére.
“Drechsler kunyhó” volt a neve a Barlangliget közelében, a Fekete-víz-völgyében
állt kis faházikónak, míg a Nefcer-völgy elején az út bal oldalán, valamint a
Hlinszka-völgybe vezető út jobb oldalán, a Szmrecsini-patak mellett is állt
egy-egy vadászházikó.
Szintén erre az időszakra tehető a
hegység derekán az addigi egyetlen település, Tátrafüred mellé a többi
nyaralótelep megalapítása (pl. Csorbató, Újtátrafüred, Alsótátrafüred,
Matlárháza, Barlangliget stb.).
Az MKE (csakúgy, mint a Tátra északi
oldalán a PTTK) megalakulása után több más teendője mellett a vezetők
nyilvántartását és képzését is főbb feladatai közé sorolta. 1874-ben számba
vették a déli oldal addig önállóan működő vezetőit, akik elsősorban Alsó- és
Felsőerdőfalváról, valamint Stóláról kerültek ki. Egységes díjszabást, vezetői
könyveket vezettek be számukra, kidolgozták a vezetés hatóságilag jóváhagyott
szabályzatát, majd 1882-től tanfolyami keretek között készítették fel őket. A
századfordulón megjelent majd minden turistakalauzban megtaláljuk a vezetők díjszabását,
amelynek mértéke az elérendő cél nehézségi fokán kívül az útvonal hosszától is
függött. A fennmaradt leírások szerint már az akkori vezetők is kötelet
használtak a veszélyesebb szakaszokon, emellett még mászóvasakat, valamint egy
kb. 2 m hosszúságú botot is magukkal vittek. Ennek egyik vége ásóformára kiképezve
a növények gyűjtését segítette, másik, kampós vége pedig a sziklafalakon való
kapaszkodásra szolgált. Az MKE szervezett keretek közé helyezte a vezetők képzését,
és képességükhöz mérten három osztályba sorolta őket. Számukra a jelesebb
hegymászók téli és nyári gyakorló-kirándulásokat tartottak. Kioktatták őket az
alapvető elsősegélynyújtási ismeretekre is, később a síelés meghonosodásával
sítanfolyamokat szerveztek számukra.
Az Egyesület életének második,
„lőcsei” korszakában (1884-1891) az MKE egyik legjelentősebb vállalkozásaként
1885 és 1889 között kocsiút formájában kiépült a fürdőtelepeket összekötő
Tátra körút, valamint erre a korszakra esett az MKE másik nagy alkotásának, a
poprádi Kárpát Múzeumnak a megnyitása is.
A Tátra körút megépítése már
1877-től napirenden volt, de megvalósítására csak egy évtized múltán
kerülhetett sor. A század nyolcvanas éveiben, az első fürdőtelepek fokozatos
létrejöttével párhuzamosan az akkor még egymással összeköttetésben nem lévő
települések (Csorbató – Ótátrafüred – Barlangliget) között, az
áthatolhatatlannak tűnő fenyves erdőkön keresztül vezető út építését határozta
el az Egyesület. Vezetői felismerték, hogy a turistaforgalom fejlődésének
elősegítéséhez e településeket összekötő, jól karbantartott út megépítése
nélkülözhetetlen. A tátrai erdők derekán vezető Tátra körút megépítése nyomán
jöttek létre a már akkor is létező fürdőtelepek mellé Matlárháza, Széplak,
Felsőhági és Tátralomnic nyaralótelepek, és ezzel az idegenforgalmat a Tátra
aljáról, Poprádról és Késmárkról a hegység felsőbb régióiba, a tátrai völgyek
közvetlen közelébe hozták fel.
Korábban mindössze egy elhagyatott,
régi ösvény húzódott végig a hegyek alján, kelet-nyugati irányban, Zsgyártól
Barlangligeten, Matlárházán és Felsőhágin át a Csorbai fennsíkra, Vihodna
faluig. Ezt az ösvényt, amelynek első írásos nyomai 1590-ből maradtak fenn,
Tolvaj-ösvénynek (Diebsteig) nevezték a helybeliek.
A Tátra körút első része, a
Tolvaj-ösvény egyes szakaszainak felhasználásával 2 méter széles lovaglóútként
1885-ben készült el, s Barlangligettől Ótátrafüredig vezetett. Még ugyanabban
az évben elkészült az Ótátrafüredet Tátraszéplakkal összekötő, szintén 2 m
szélességű lovaglóút, majd ennek folytatásaként 1888-ban a Csorbai-tóig vezető,
4 m szélességű kocsiút kiépültével átadták a forgalomnak a Tátrafüred –
Csorbai-tó közötti 19 km-es útszakaszt, amelyet Klotild főhercegnőről
Klotild-útnak neveztek el. Érdekességként említhető, hogy az
Ótátrafüred-Tátraszéplak közötti rész használatáért, az út kiszélesítésének
költségeire, vámot szedtek. 1891-ben Szepes vármegye törvényhatósága vette át
az út továbbfejlesztésének terheit, és 1893-ban elkészült a Barlangligetről
Ótátrafüreden át a Csorbai-tóig vezető, kényelmes kocsiút. Az útnak Tátrafüred
és Barlangliget közötti szakaszát Mária Terézia főhercegnő és férje, Károly
Lajos főherceg 1889 nyarán a Magas-Tátrában tett kirándulása emlékére Mária
Terézia útnak nevezték el.
A körút nyugati folytatásaként az
MKE Liptói Osztálya 1884-ben készítette el a Podbanszkóig vezető ösvényt,
amelyet 1894-ben, az alsóbb régiókban vezető, 13,5 km hosszú lovaglóút
megépítésével váltottak ki. Több mint két évtizeddel később, 1915-ben készült
el a Klotild-út folytatásaként a Csorbai-tó – Podbanszkó közötti kocsiút,
könnyebben megközelíthetővé téve a Magas-Tátra nyugati völgyeit.
A körút keleti folytatásaként
1906-ban készült el a Barlangligetről Zsgyáron és Javorinán át Lysza Polanáig
vezető szakasz, majd a Bialkán 1908-ban átadott híd forgalomba helyezésével
létrejött a kapcsolat a déli oldal fürdői és az északi oldal központja között.
Az északi részen már 1892-1897 között elkészült a Zakopanéból a határig
vezető, 17 km hosszú út, így a híd átadása után kényelmesen el lehetett
jutni a Csorbai-tótól egészen Zakopanéig.
Már a múlt század végén tervbe
vették a körút bezárását, amely kezdetben a Liptói-Tátrát is körülölelő út
megépítésével vált volna teljessé. Mivel azonban a liptói térség hatóságai ezen
út megépítésére nem tanúsítottak hajlandóságot, a századfordulón a kör
bezárását a Csorbai-tó – Podbanszkó – Csendes-völgy – Toman-hágó közötti
kocsiút megépítésével képzelték el, és ezzel a Kościelisko-völgyön keresztül
Zakopanéba vezető úthoz csatlakoztak volna. Egy másik, kissé merész terv
szerint kocsiutat szándékoztak kiépíteni végig a Kapor-völgyön, egészen a
Sima-hágóig, ahol aztán a hegy alatt fúrt alagút vezetett volna át a
Lengyel-Öt-tó-völgyébe és a Halastóhoz. Bár az előbbi út részletes tervei
1908-ban elkészültek, előbb anyagiak hiányában, később az egyre tudatosabban
dolgozó természetvédők tiltakozása miatt ezek csak tervek maradtak, megfosztva
ezzel az utókort egy, a Magas-Tátra gyomrában vezető alagútban való közlekedés
élményétől.
Kicsit előreszaladva az időben, azt
hiszem, leginkább a fenti részekhez kapcsolható a körút további fejlődésének
leírása. 1913-1915-ben végezték el a magyar oldalon a teljes útszakasz 8 m-re
történő szélesítését, és ettől az időponttól kezdve autóval is lehetett rajta
közlekedni. 1919-ben kapta a „Tátra körút” elnevezést, amelyet 1937-ben, a
szlovákosítási folyamat részeként Szabadság-útra változtattak. 1926 és 1936
között a veszélyes kanyarok átvágásával, helyenként az út új nyomvonalon
történő átépítésével a teljes útszakaszt a kor igényeinek megfelelő aszfaltburkolatú
úttá alakították át. 1966-ban adták át a forgalomnak a Csorbai-tótól
Podbanszkón keresztül Liptóújvárig vezető autóutat, amely a hegység nyugati
oldalról való megközelítését jelentősen megkönnyítette. Az 1970-es
sí-világbajnokság előtt ismét egy nagyobb felújítást hajtottak végre a körúton,
s többé-kevésbé ekkor alakult ki mai formája.
Az MKE Budapesti Osztályának
kiválásával, majd önálló egyesületté (Magyar Turista Egyesület) alakulásával,
illetve dr. Róth Sámuel korai halálával vette kezdetét az Egyesület harmadik,
„iglói” korszaka (1891-1920). Ebben az időszakban alapították Tátralomnicot,
ezekben az években a már meglévő üdülőhelyek fokozatos fejlődésének lehetünk
tanúi. A hegymászás rohamos terjedése magával hozta a magasabb régiókban
építendő menedékházak igényét is. Ezen igényeket is szem előtt tartva építette
fel az Egyesület Sziléziai Osztálya 1895-ben a Sziléziai-házat a Felkai-tó partján,
valamint az Magyar Turista Egyesület 1899-ben a Téry-menedékházat az Öt-tó
mellett, amely az akkori Magyarország legmagasabb lakott helye volt.
Forrás: Nagy Árpád: Tátra túrák
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése