Jókai ezt a művét 1872-74-ben írta. A történet 1952-ben kezdődik és 2000-ben ér véget. A regény főhőse a székely Tatrangi Dávid, aki a regény végén légjáróival menti meg a Kárpát-medence népét.
Magyarország egykor és talán ma is legnépszerűbb, európai hírű írója jósként is bevált, s ráadásul utópiájával Orwellt is megelőzte, noha a mű sokkal inkább Jules Verne munkásságával rokon.
Könyve előszavában Jókai azt írja, hogy esze ágában sem volt utópiát írni, mégis, bizonyos értelemben műve egy ideális jövőt ábrázol. 1952-re megszűnnek a Kiegyezés hátulütői, a király (egy igazságos, a magyarság érdekeit képviselő uralkodó) Budán lakik, az egymással torzsalkodó pártok megszűntek. Persze ez a világ sem tökéletes, árulás, korrupció, háborúk, valamint a királyi családon belüli viszálykodás súlyos gondként nehezedik II. Árpád vállára. Minden fejezetben történik valami érdekes, a főszereplő Tatrangi Dávid bibliai hősként mindent tud, előre lát, s vészhelyzetben meghozza a legsúlyosabb döntéseket is.
Jókai e művének első részében olvasható „A jégtengerszem” című fejezet, melyben a cselekmény egy része a Tátrában játszódik, illetve ezekben a részekben szóba kerül hazánk legmagasabb hegysége, a Tátra is. Nézzük, milyen szövegkörnyezetben és milyen szavakkal jellemzi az író a Tátrát.
„A jégtengerszem – részlet.
A Kárpát nem olyan hegylánc, mint a többiek. Az Alpeseknek, az Apenninoknak, a Kaukázusnak vannak jéghegyei, vannak örök havasai; azok betöltik a hegyszakadékokat, s jéghegyen, havason át, fáradsággal bár, de utat lehet törni. A Kárpátnak pedig nincsenek sem jéghegyei, sem örök havasai. A Tátra sziklafejedelmeinek homlokáról minden nyáron leolvasztja a magyar alföldi síkság meleg szele a hókoronát; azoknak a hógörgetei nem temetik be a mély hegyszakadékokat. Az egyetlen ladownai jéghegy csak messziről, a Krivánról látható egy úttalan sziklatömb között, tengerzöld fényében kimagasodva.
A Tátra hegylánca úgy áll most is, ahogy azt százezernyi évek előtt a földalakító istenerő az izzó földrétegen át előretolta. Szürke gránit és alpesmész az, egymáson keresztültörve. Még csak az újabb földalakulások sem raktak le közé kitöltő új sziklarétegeket. Egy sziklaóriásokból összehányt tömkeleg az, mely mindent, ami emberi alkotás, kigúnyol. Meredek, szálkásan felhegyesült ormok, vadul kicsipkézett hegygerincek, miket egyszerre félbeszakaszt egy-egy tátongó hegyrepedés, ezer meg ezer lábnyi mélységű örvényt képezve, melyből merev obeliszk egyenességű sziklaoszlopok nyúlnak fel; aztán jön egy-egy iszonyú fal, mely oly egyenes, mintha karddal volna vágva, a mélyből emelkedik fel, minden talapzat nélkül, csaknem függélyesen. Azután megint egy sziklaomladék zárja el a kilátást, mintha istenek vára lett volna ottan, kik azt a földről elköltözve, összedöntötték; összefüggéstelen, iszonyú, szegletes, idomtalan szirtek, feketék az időktől, mint a vas. A meredek sziklafalnak egy harántos párkányzatán egy lábnyomni tér; azon lehet végighaladnunk, a hátat a sziklának vetve, hogy egy másik völgy panorámáját meglássuk; ott is ugyanazon kép, más, kuszált alakzatban, fantáziátlan, képzelhetetlen alkotás; iszonyú vad romokkal betemetett völgy, embergyűlölő ország, fa, bokor, fűszál, moha nélkül. Elmondhatatlan, mint egy hagymázálom; egy átnyergelő hegyhát vezet ki belőle, mely oly keskeny, hogy éppen csak egy ember haladhat végig rajta, s kétfelől a szédületes mélység. És megint újra kezdődik a szétszaggatott sziklasivatag, a Tátrának nincsenek összefüggő hegygerincei; csupa üstvölgyekből áll az, mik egymást elzárják. Mikor e sziklaegyetem egy magas pontjára elérünk, e végtelen, vigasztalan, lakatlan világ láttára előveszi idegeinket a reszketés: „sziklaláznak” nevezik azt. Körös-körül mindenütt magyarázhatlan, érthetetlen bércorom, hegyomladék, taraj módra kicsipkézett, fésűként hegyezett bérchátak, egy-egy fehér csík a mélységben, a hó völgyvágánya; s a mély völgyfenékben a Tátra tengerszemei. A mesés mélységű tavak, miknek nincs lefolyásuk; egy sötétzöld, gömbölyű víztükör, vörös palarámába foglalva; vagy egy barna tó, fehér mészkő keretben; vagy egy égszínkék vízlap, melynek környezete sötétzöld tiszafa, éger, törpefenyő. A völgyek mélyét néhol alig látni. Ott örök sötétség van, s a sziklaormokon nincs semmi zöld. Messze, messze egy kunyhó sem látszik; tejgazdaságoknak semmi nyoma; sehol legelésző tehenek, kecskék. Még vad is kevés jár itt, s a keselyűk is elszoktak a sziklákról, hol csak marmota lakik még az odúkban, s a rájuk leső éjbagoly.
És körös-körül semmi hang, csak a sziklafalakról aláomló hegyfolyamok fenséges zúgása. A nyári napokban az egészet befödi a hegyek füstje, az az átlátszó köd, mely a távolt és a mélyet opálszínbe rejti, míg a lemenő nap az egész bércláncolatot tűzlángba borítja, mintha megkövült lángoszlopok merednének az égre, mintha izzó vulkánok egész sora emelkednék egymás fölé, s mikor már köd és éj elült a völgyben, a sötétkék égen még ott ragyog a Kriván, a lomnici csúcs rózsafényű oltára.
Ez embert kitiltó halottországon keresztül vezetnek a természetbúvárok, fürdővendégek, zergevadászok által járt utak a két ország határán át, s minden évben ismétlik a visszhangok a hegygerinceken találkozók „hozott isten!” és „badz zdrow!” üdvszavait.
Ez az út állt Sasza asszony s odaszorult hadserege előtt.
Azon időben a léggömbök segélyével az egész Kárpátokról a legtökéletesebb fényképek voltak már felvéve, mik madártávlatból minden járható utat kitüntettek.
Sasza asszony a fényképekből megtudhatta, hogy az egyedüli út, melyen Kézsmárktól a rézbányáig tengellyel, onnan pedig Javorináig lóháton el lehet jutni, oly keskeny, hogy ha ott a mély utakat az ellenfél sziklákkal teletömi, azokon semmi erővel át nem lehet hatolni. A másik út, a kohlbachi völgyön végig az „öt tó” völgyén át, egy helyütt olyan sziklafal mentében vonul végig, ahol, ha az ellenfél szemközt jő, egy ember egy ember ellen küzdhet csupán; az egy szakadatlan „párbaj” fog lenni – tízezer ember között. Ha pedig Tátra-Füredről a Felka és Bialka völgyének veszik az átjárást, ott az egyölnyi széles „Lengyel-nyereg” hegygerincén elég az ellenségnek egy ágyút felállítani, hogy a szemközt jövőket folyvást lesöpörje a keskeny sétányról.”
„A Kárpát tud haragra felindulni. A nagy hegydúlások százados nyomai beszélnek arról, hogy mi az a kárpáti vízforgatag. Mikor két szemközt jövő szél, egyik az orosz síkról, másik a magyar rónáról összehozza egyszerre a maga fellegeit, s a Kárpátok delejes gerincén összetalálkozik és ölre kap egymással. A „vihar menyasszonyának” nevezik azt a fent a felhőkben kezdődő s orsóforgatagával a sziklákon táncoló istencsodáját, mely sziklákat tördel le a hegyormokról, s tengert önt alá a hegyvágányokból, s messze föltépi a rónát, a meztelen szikláig fölásva a földet, s ház nagyságú szirteket hengerítve alá mértföldnyi messzeségig.
Egy ilyen vízforgatag augusztus utolsó napján teljesen járhatatlanná tett minden utat a kollini völgytől elkezdve Tátrafüredig, s utána oly viharos idő következett, mely Aeolus minden szelét szabadon bocsátá; a hegyek közt minden órában más szél fújt, és az mind orkán volt.”
