2014. május 7., szerda

In memoriam Kókai Tamás – Ma lenne 40 éves…

Másodszor indultunk kettesben a Tátrába, és először úgy, hogy menedékházban alszunk, valamint úgy, hogy a teljes három napot a Lengyel-Tátrában töltjük. Erről elöljáróban csak annyit, hogy egyik legemlékezetesebb túránk lett, és hagyományt is teremtettünk vele, hiszen a következő néhány évben a júniusi, lengyel-tátrai menedékházas túrákkal indítottuk a nyári túraidényt. Igaz, a következő évtől már mindig többen voltunk, de sajnos 2004-től már Tomi nélkül…

2000. június 7. – Kuźnice – Murowaniec menedékház
Megérkeztünk Zakopanéba, és szakadt az eső… Szokásos optimizmusunkkal bíztunk benne, hogy majd a hegyen nem fog. Hát, ez nem jött be! Kuźnicéból végig szakadó esőben tettük meg a Murowaniec menedékházhoz (1500 m) vezető, kb. 2 órás utat. Mit mondjak, totál eláztunk. Természetesen volt esőkabátunk, így legalább a csomagjaink nem áztak el idejekorán, de mi úgy éreztük ennek a napnak ezzel annyi, és fejben talán már a másnapra készültünk. Miután elfoglaltuk a menedékház jó előre lefoglalt, egyetlen kétágyas szobáját, Tomi úgy döntött, nyom egy szundit, hiszen ilyen időben úgysem mehetünk sehová. Ez volt kb. dél, 1 óra felé. Nem is kellett sok idő, Tomi már az igazak álmát aludta, én pedig csendesen, nehogy felébresszem, vártam az idő jobbra fordulását.

Murowaniec menedékház – Kościelec
Úgy a délután közepe felé szűnni kezdett az eső, sőt teljesen abbahagyta, és mintha megérezte volna, Tomi is felébredt a felsőágyon. Mielőtt bármi történt volna, elmajszolt egy szendvicset. Ezt a látszólag jelentéktelen dolgot azért említem, mert itt tapasztaltam először, hogy Tomi bárhol, bármilyen körülmények között képes volt elmajszolni egy finom hazai szendvicset. De erről majd később… Tehát kezdett alakulni az idő, és elővettük a térképet, megpróbálva valami értelmes úticélt keresni a napból hátralévő pár órára. Délután 4 óra volt ekkor, ezért úgy gondoltuk, hogy felmegyünk a Gąsienica-Fekete-tóhoz (1624 m), felfedezzük magunknak, és visszasétálunk a szállásunkra. Mivel a tó csak fél órára van a menedékháztól, ezért úgy gondoltuk, nem fárasztjuk magunkat a hátizsák cipelésével, hisz úgyis mindjárt visszajövünk, így Tomi zsebre rakott két csokit (kaja!), és pedig nyakamba akasztottam a fényképezőgépemet, és elindultunk… 
Azt hiszem, sejthető, hogy valami ismét nem úgy alakult, ahogy kigondoltuk, ezúttal azonban szerencsére! Ugyanis ahogy elértük a csodálatos fekvésű tavat, annyira kivergődött az idő, hogy úgy gondoltuk, nem fordulunk vissza, hanem inkább felmegyünk a Karb-hágóra (1853 m), ahonnan fölülről is megcsodálhatjuk a tavat, és talán még jó fotókat is sikerül készíteni róla. De ha már a hágón voltunk, fejbe vert minket a tudat, hogy soha ilyen közel nem voltunk a Kápolna-csúcshoz (Kościelec, 2155 m), mint most, kár volna tehát innen meghátrálni, próbáljuk meg. Aki járt már a Kápolna-csúcson, az tanúsíthatja, hogy a hágóból a csúcsra vezető út mindennek mondható, csak könnyed sétának nem. Végül is du. 6 órakor a csúcson álltunk! Amikor a normális turisták már a sörüket isszák a menedékházban… 
Egy csepp víz nélkül, két csokival, amit elfogyasztva még szomjasabbak lettünk! De az idő tökéletes lett, egész jó felvételeket sikerült készíteni. Sok időnk viszont nem maradt a nézelődésre, hiszen nem szerettük volna, hogy ránk sötétedjen, ezért miután kifújtuk magunkat, indulás lefelé, és háromnegyed 8-kor a szobánkban voltunk. Felejthetetlen nap volt.

2000. június 8. – Menház – Kereszt-nyereg – Lengyel-Öt-tavi menház – Zawrat – Menház
Második nap következett a hétvége leghúzósabb túrája, hiszen ekkorra egy körtúrát terveztünk, mégpedig a Murowaniec menedékház (1500 m) – Kereszt-nyereg (2112 m) – Lengyel Öt-tavi menedékház (1672 m) – Zawrat (2158 m) – Murowaniec menedékház útvonalon. Mint látható, ez +-1098 m szintkülönbséget jelent. Hát… Megint csak az elcsépelt szót tudom leírni. Felejthetetlen volt. Kezdődött azzal, hogy a menedékháztól egy hosszú, meglehetősen fárasztó kaptatóval kezdődik az út, rögtön viszonylag nagy szintkülönbséget leküzdve, hogy aztán egy kanyar után… pár méteren ismét lejussunk a kiindulási szintre! Hát ez eléggé „pofán vert” minket, de gondoltuk most már csak jobb jöhet. Igazából nem is lett rosszabb, fokozatos emelkedéssel értük el a Kereszt-nyerget, amely csodálatos kilátással ajándékozott meg minket. Amerre néztünk hófoltok tarkították a tájat, magunk alatt láttuk a Siklawa-vízesés ezüst szalagját, a hatalmas katlan legnagyobb tavát, a Nagy-tavat, és részcélunkat, a Lengyel-Öt-tavi menedékházat. 
A nyeregből lefelé semmi említésre méltó nem történt, hacsak az nem, hogy már a menedékház közelében egy egyedül túrázó, idősebb hölggyel találkoztunk szemközt, aki egyedül indult a Kereszt-nyereg felé. Őszinte elismeréssel köszöntünk neki (ami a Lengyel-Tátrában járva szinte kötelező), és bevetettük magunkat a menedékházba, kellően kiéhezve a már jól ismert bablevesre. Ami persze elfogyott… Így aztán maradt a „Szarlotka”, a Lengyel-Tátra „Buchty-ja”, és már mentünk is tovább, hiszen az út fele még előttünk volt. Gond nélkül, bár már lassan elfáradva elértük a Zawratot, de ekkorra már sötét felhők gyülekeztek az égen, a nap nem éppen biztató befejezését ígérve. Az eső azonban aznap elkerült minket, és a lefelé útnak is csupán egy említésre méltó momentuma volt, mégpedig egy lengyel „kocaturistával” való találkozás. 
A Zawratról az északi oldalra láncok segítségével lehet leereszkedni, mi is ezt tettük természetesen, és már a lánccal biztosított rész alján találkoztunk egy szembe jövő emberkével, akiről először csak az tűnt fel, hogy utcai ruhában, félcipőben van, és semmilyen felszerelés nincs nála, sem hátizsák, sem esőkabát, semmi. Amikor összetalálkoztunk, gyorsan észleltük a felszerelés hiányának az okát, hiszen barátunk kissé „el volt hajolva”, hogy finoman fejezzem ki magam. De annyira azért észnél volt, hogy kért tőlünk egy korty vizet, gondolom, égett a gyomra a sok sörtől, amit előtte a menedékházban megihatott. Mindenesetre megpróbáltuk visszafordulásra bírni, de ő megköszönve a vizet, megkezdte a láncok mentén a kapaszkodást. Egy darabig még figyeltük hátha segítségre lesz szüksége, de állapotához képest meglehetősen biztonsággal kezelte a láncot, így hát mi is folytattuk tovább utunkat, és hamarosan megérkeztünk a szállásunkra. 
Ahol olyan dolog történt, ami nem sokszor fordult elő Tomival. Márpedig ekkor Coca-Colát ivott! Az igazság az, hogy fizikailag mindketten kész voltunk, és ilyenkor nekem a Cola adja vissza leggyorsabban az elveszett energiát, Tomi viszont soha nem szerette igazán ezt az üdítőt. Amint visszaértünk a házba, én rögtön vettem is egy literes üveggel, Tomi pedig rendelt egy teát, amire várni kellett, amíg elkészítik… Nos, mire a tea elkészült, az 1 liter Colát úgy megittuk, mintha ott sem lett volna. A felét Tomi, a felét én. Bár később még sok emlékezetes túrán vettünk részt együtt, ennyi Colát Tomi azóta sem ivott! Emlegette is mindig, ha ez a nap szóba került…

2000 június 9. – Menedékház – Gáspoár-csúcs – Kondracka-nyereg – Kuźnice
Egy kellemes éjszaka után túránk utolsó napján szikrázó napsütésre ébredtünk, így egy szép nap reményében vágtunk neki a „lefelé” vezető útnak. Úgy lefelé, hogy előtte felmegyünk a Gáspár-csúcsra (Kasprowy Wierch, 1987 m), majd a Konrád-púp (Kopa Kondracka, 2005 m) érintésével felmegyünk a Giewontra, és onnan már tényleg le Kuźnicébe. Persze teljes „menetfelszereléssel”. Hát, kicsit elszámoltuk magunkat. Kezdődött a legyekkel! Mint írtam ezerrel sütött a nap, gyönyörű idő, rajtunk pedig a két nap alatt alaposan átizzadt, ráadásul első nap el is ázott túranadrágok. Ezzel még nem is lett volna semmi gond, hisz nem randira készültünk, de amint elindultunk felfelé, egyszer csak légyrajok sokasága vett körül minket. 
Amikor mentünk, ott röpködtek körülöttünk, szólni sem tudtunk, nehogy bekapjuk valamelyiket. Amikor viszont megálltunk, szabályos rajokban elleptek minket. Egy légy ránk szállt, majd kb. 10-20 másik kör alakban gyorsan körülvette őt. És ilyen körből egyszerre volt rajtunk 5-10, sőt néha több. Amint elindultunk, szétrebbentek, de jöttek velünk, hogy a következő pihenésnél ismét eljátsszák ezt velünk. Mit mondjak, elég demoralizáló volt. Felfelé futni nem bírtunk, hogy lerázzuk őket, hátunkon a nehéz zsák, előttünk még kb. 1 órás út, hát… őszintén szólva sírni tudtam volna. Abban bíztunk, hogy ahogy emelkedünk, majd csak lemaradnak, de szinte a csúcsig elkísértek, sőt néhány példány még később is útitársunk maradt, egészen addig, amíg Kuźnicében be nem ültünk egy taxiba.
De addig még történt egy s más. Miután kéretlen útitársaink döntő része a Gáspár-csúcs közelében elhagyott minket, elindultunk a főgerincen nyugat felé, és egy-két rövidítéssel könnyebbé téve magunk számára az utat, megérkeztünk a Konrád-nyeregbe (Kondracka Przełęcz, 1725 m), ahonnan szinte karnyújtásnyira van Zakopane szimbóluma, a Giewont csúcsa. Innen a csúcs kb. fél óra, a szintkülönbség sem jelentős, de mi a térdeink állapota alapján úgy ítéltük meg, hogy a felmenettel nem lenne gond, de hogy vissza is tudnánk jönni, az már erősen kérdéses. 
Ezért aztán ismét csak úgy döntöttünk, hogy „meghátrálunk”, és meghagyjuk a csúcsot egy másik, kedvezőbb alkalomra. Ami később, mint majd látni lehet, el is jött, persze akkor sem simán… tehát elindultunk lefelé, és a már ismert Konrád-menedékház mellett elhaladva visszamentünk Kuźnicéba, majd Zakopanéba, aztán irány haza. Úgy gondolom, és a későbbi beszélgetések során ezt Tomi is többször megerősítette, hogy bár sok szép túra várt még ránk, egyik legszebb túránkat teljesítettük ekkor.
A történet folytatódik…

Lejegyezte: Nagy Árpád

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...