![]() |
| A Kis-Templom csúcsán |
Magyar hegymászó két
éve, 2011 augusztusában járta be először egyedülmászóként a
Magas-Tátra főgerincét. A hegymászót Kiss Péternek hívták. Vagy ahogy egymás
közt neveztük: Peti. Aki már örök álmát alussza a Kancsendzöngán, valahol 8000
méteren.
Akadtak néhányan, akik megkérdőjelezték Kiss Péter részvételének
létjogosultságát a Kancsendzönga-expedícióban mondván, hogy először öt-, hat-,
majd hétezres csúcsra kellett volna mennie. Mivel személyesen nem jártam olyan
magasságban, csak a műkedvelő hegymászó gondolatkísérletének eredményét
mondhatom: az út 8000-re öt-, hat-, majd hétezer méteren át vezet. Ha bármelyik
lépcsőnél kiderül a felkészületlenség, azonnal vissza lehet fordulni, amint azt
számos példa mutatja. Ha viszont egy hétezres csúcson derül ki, hogy az illető
hátratett kézzel is fel tud rá szaladni, akkor az is világos, hogy rengeteg
fáradság és költség elpazarlásával elmulasztott egy nyolcezrest. Ezt nyilván
maga Erőss Zsolt és Kollár Lajos is így gondolta, különben nem vették volna be
a csapatba.
Már
korábban is sejthető volt, hogy Kiss Péter sokra hivatott a hegymászásban. Nem
akarok most kitérni a barlangászi tevékenységére, a sok-sok feltárt járatra,
ezt a barlangásztársai már megtették. Csak utalok arra a kalandjára, amikor Olaszországban
a felszínről váratlanul beömlő víz megemelte a barlang vízszintjét, ezzel
beszorítva őket egy felfelé tartó ismeretlen kürtőbe, ahonnan a szerencse
mellett a legjobb képességekre volt szükség a megmeneküléshez.
A
nagyközönség számára Péter legjelentősebb hegymászó-teljesítménye, amit a
Himalája előtt nyújtott, az Alpok mind a 82 négyezres csúcsának megmászása volt.
Ennek kivételes mivoltát mutatja, hogy mindeddig ő az egyetlen magyar, akinek
ez sikerült. Az is igaz, hogy valószínűleg kevés magyar hegymászó tűzte ki ezt
határozott céljaként, azonban ez nem kicsinyít semmit az eredményen.
Az
Alpok összes négyezrese mellett Péter másik nagy sikere, a Magas-Tátra
főgerincének első szólóbejárása jól hangzik ugyan, de az átlagemberek közül
senki, és a hegymászók közül is csak nagyon kevés tudja, valójában milyen
hatalmas teljesítmény ez. A Magas-Tátra főgerincének még a társas bejárásával
is csak kevés magyar dicsekedhet. Ha fel kellene sorolni azokat, akik
társakkal, megszakítás nélkül bejárták a főgerincet, valószínűleg a tízet sem
haladná meg a számuk. Legalábbis ennyiről tudunk, természetesen lehet még
néhány sikeres bejárás, akik nem közölték az eredményüket. Hozzá kell tenni,
hogy a főgerinc bejárásával az 1960-as évek elején kezdett foglalkozni a magyar
hegymászás, tehát mintegy 50 éve, és ehhez képest határozottan szerénynek tűnik
ez a tízes szám. A nyolcezres klubhoz viszonyítva: magyar hegymászók az 1980-as
évek közepe-vége óta ostromolják a Himaláját, és azóta több tucat csúcselérés
során 28 magyar állampolgár jutott fel valamelyik nyolcezres csúcsra.
Már
ez kezdi felébreszteni a gyanút, hogy a Tátra esetében nem egyszerű magashegyi
kirándulásról van szó, de még csak nem is egy grandiózus tátrai fal egynapos
megmászásáról.
Akkor
miről?
Ozsváth
Attila, aki rendkívül tehetséges és céltudatos mászó volt, a 80-as években
kétszer is nagyon biztató kísérletet tett a szólóbejárásra. Németh Csaba
teljesítménye pedig még ezeket is meghaladta. De a bejárás nem sikerült nekik.
Eszerint a főgerinc mégiscsak valami igen nagy teljesítmény lehet?
![]() |
| Ereszkedéshez készülve a Chalubinski-kapuban |
A Magas-Tátra főgerincének nyári végigmászása nem extrém nehéz mászás, a gerinc
döntően könnyű és közepesen nehéz szakaszokból áll. De mindez folyamatosan,
öt-hat-hét napon át. A sok gyalogolható szakasz mellett a mászónehézség
többnyire csak II-es, néha III-IV-es, ritkán V-ös. Aki nagyon szigorúan követi
a geometriai gerincvonalat, az akár VI-ost is mászhat. A napi szintemelkedés
mintegy 2000-2500 méter, ha hét napig tart a bejárás. A vízszintesen megtett
távolságnak itt nincs jelentősége. Csak összehasonlításként: egy szebb hegyi
túrán 1000 méter szintemelkedés elérése már teljesítménynek számít. Hogy a
szintemelkedést ne növeljék feleslegesen, a mászók éjszakára általában nem
mennek le nagyon a gerincről, hanem fent alszanak, vagy esetleg közeli
tavaknál. Ugyanis a főgerincen nincs vízforrás, ezért a nyári bejárás egyik
nagy problémája a vízvétel. Az ennivalóval szintén ez a helyzet: az egyheti
élelmet vagy hátizsákban kell cipelni, vagy bizonyos helyeken előkészítve
elrejteni. A főgerinc bejárása ebben már emlékeztet a himalájai expedíciók
táborláncának kiépítésére.
Kiss
Péter jó érzékkel választotta ki a hegyi céljait. Nem tűzött ki lehetetlent,
nem vállalkozott őrültségre, csak olyan terve volt, ami teljesíthető, de azért
van benne kihívás.
Vajon
hogy jutott eszébe a főgerinc?
Pontosan
természetesen nem tudom, de erről a személyes emlékem: 2009-ben megkérdeztem
tőle, lenne-e kedve részt venni egy téli főgerincbejárásban. Csábítónak szántam
azt a körülményt, hogy Vörös Lászlóék 1983-as első magyar téli bejárását még
nem ismételték meg magyarok. Először megkönnyebbüléssel vettem tudomásul,
amikor nemet mondott. Aztán hatalmas meglepetésemre néhány nap múlva megírta,
hogy mégis érdekli a dolog.
Mivel
korábban nem másztam vele, tartottam attól, hogy egy olyan lendületes fiatalról
van szó, aki a kezdeti sikerein fellelkesülve lebecsüli a hegyek veszélyeit, és
tiszta szívvel sodorja életveszélybe magát és társait. Ezt tisztázandó, a
kezdeti beszélgetéseinkben megfogalmaztunk egy alapigazságot: minden hegyi út
legfontosabb célja épségben hazatérni. A csúcs elérése csak a második helyen
állhat.
A
téli főgerincbejárásunk, gondos tervezgetés és előkészületek ellenére nem
sikerült. Egy feltétel hiányzott, ami pedig nagyon lényeges lett volna: az
optimális hóviszonyok. Egy téli bivak után lejöttünk a hegyről. Itt is volt
alkalmam megfigyelni Peti erőnlétét: nagyobbrészt ő taposta a nyomot, én pedig
próbáltam a nyomában maradni.
Azonban
az előkészítő túráknak volt annyi haszna, hogy megismertük egymást, és egy
rövid szakaszt bejártunk a főgerincből. Egyik maradandó emlékem, amint egy késő
februári délután a Vörös-patak-torony csúcsfelszökése alatt magamra pakolom az
eszközöket, rajtam a sor a kötélvezetésben. Az áthajlóan induló tábla
felcsigázza Peti érdeklődését, elkéri magának ezt a részt. Magamban meglepődve,
dicséretesre értékelem a vállalkozó szellemét. Megizzadt vele, de biztonsággal
megcsinálta. Aztán felérve, a szürkületben nem keresgetjük a könnyű lemászást a
csúcsról, fejlámpás ereszkedés mellett döntünk. A kötél hossza határeset. Ha két
méterrel rövidebb, ugranunk kellett volna. Szeretnénk eljutni a Rovátkáig, hogy
túllegyünk a nehézségeken, de a meginduló hófúvásban képtelenek vagyunk
biztonságosan megmászni az apró Rovátka-csúcsot. Marad a téli bivak a
Vörös-patak-torony tövében. Nem okoz különösebb megrázkódtatást, mivel ezt eleve
edzőtúrának szántuk. Ha valamicskét nehezebbre sikerül a tervezettnél, attól
még inkább életszerű lesz. Nem hoztam igazi téli hálózsákot, és a mínusz 10-12
°C hideget nem szeretném széllel kibélelni, ezért a Lengyel-nyereg felé eső
hegyoldal havában egyórai munkával két négyzetméteres vízszintest taposok, oda
vetem meg a szélvédett fekhelyet. Peti nem ilyen megalkuvó. Kiválasztja a
gerinc egyetlen vízszintes fekhelyét, aminek aggasztó hátránya, hogy a
hófúvásnak tökéletesen útjában van. Aztán nekiveselkedünk az éjszakának.
Alvásnak nem nevezném az óránkénti hótakarítással színesített hálózsákos
helyben futást, amit a lábujjaim megfagyása ellen űzök. Hajnalban egy tea
erejéig belehelem a benzinfőzőt, aztán felviszek Petinek a gerincre egy adaggal.
Egy szóval sem panaszkodik, pedig neki még nehezebb lehetett. Ami számomra
megdöbbentő: a bőrbakancsa nem volt benn a hálózsákban és így csontkeményre
fagyott. Én nem álltam volna meg nyafogás nélkül. Neki egy szava sincs, nem
akad fenn ilyen apró részleten, gyakorlott túlélő.
![]() |
| Esős bivak a Katalin-csúcs alatt |
2011
júniusa, ismét közös túrán vagyunk: a Kis-Tarpataki-völgy gerinckoszorúját járjuk
be (Téry-koszorú). Sok helyen felvett kötéllel haladva menetből biztosítunk. Az
egyhangú szakaszokon lankad a figyelmem, nem tartok kellő távolságot,
három-négy méterre csörtetek mögötte. Ő azonban észnél van, kétszer is
figyelmeztet, hogy maradjak le, mert így nem tudjuk biztosítani egymást. A
harmadiknál megunja, előreenged, hadd loholjam ki a lendületemet. Ő pedig
gondosan tartja a távolságot, és biztosít, ahol kell.
Ezen a háromnapos túrán az idő mintegy 50 százalékában esett az eső.
Természetesen éjszakára is bőven jutott belőle, fetrengtünk eleget a
pocsolyában. Peti bivakzsákja nem volt tökéletes, nagyon nedvesedett,
valószínűleg nem engedte ki a párát. Aki próbálkozott hasonlóval, az sejti
ennek a következményét: reggelre csurom víz minden. Ő ebben a helyzetben is
megtalálta a megoldást: elkérte a poncsó kivitelű esőkabátomat, és az alatt
ülte végig mindkét éjszaka jelentős részét. Másnap semmi baja nem volt, teljes
testi-lelki erőnlétben folytatta a mászást. Mondanom sem kell, magamban
mennyire csodáltam a szívósságát.
Utolsó napunk reggelén az eső éppen csak annyira esett, hogy javasoltam
Petinek, vagy várjunk az esőkabát alatt, vagy menjünk le a Téry-házhoz. Nem
éreztem semmi indíttatást a vizes sziklán mászáshoz. Ő nem így gondolta, a
várakozással nem haladunk, az idő viszont javulhat, rábeszélt az indulásra. Az
idő nem javult. Megállás nélkül esett az eső, nem maradt rajtunk egy száraz
folt sem, alpári kifejezéssel szólva csövig áztunk. A szelesebb standokban nem
a mászás öröme miatt kellett remegnem. Peti egész nap vezette a kötelet
fáradhatatlanul. Amikor a Fecske-toronyról lejövet a ködben eltévesztettem az
utat, és rossz irányba indultunk, volt ereje, türelme megkeresni a helyes
irányt. A Lomnici-csúcson csináltunk egymásról fényképet. Ázott verébként nézek
vissza a képről. Peti arcán nyugodt magabiztosság: ugye, megcsináltuk.
Ekkoriban
tervezgettük a főgerinc nyári bejárását, az újabb téli kísérlet előtt. Aztán
látva, milyen jó az erőnléte, felvetettem neki, hogy akár egyedül is nekiindulhatna,
én pedig völgycsapatként kísérném. Talán előtte is eszébe jutott ez, de ennek
hatására komolyan kezdett foglalkozni a gondolattal. Logikus módon az előzőleg
télre elrejtett élelemraktárakat tervezte felhasználni. A vízhez jutás még így
is gondot okozott, ezért elmagyaráztam neki, hol találja az egyik nyári
depómat, benne elegendő vízzel. Végül augusztusban sms-t küldött: 17-én kezdi a
főgerincet. Visszaírtam neki, hogy két nap késéssel érkezek, és kb. a felétől
kísérni fogom. Addig is üzenetekkel tartottuk a kapcsolatot. Tudtam, hogy Peti
csodákra képes, de az első napi teljesítménye még ezzel együtt is megdöbbentett:
17-én este a Varangyos-tavi-csúcsról írt. Ez a sebesség Ozsváth Attiláéhoz és
Cywinskiéhez mérhető! Ráadásul helyismeret híján hat órát vesztegetett el a
Hegyes-toronnyal.
Akármilyen
jó is volt a teljesítménye, nagyon aggódtam érte. Az egyedül mászás mindig
kockázatos, a könnyű mászásoknál talán még inkább, mint a rövid, nehéz
részeken. Attól is tartottam, hogy a hosszú hegyi magány fokozatosan felőrli a
céltudatosságát, és hiába bírná erőnléttel, a lelki teher miatt feladja. Mindkét
esetben fontos, hogy valaki azonnal készen álljon a segítséggel.
Legszívesebben a Márta-csúcson találkoztam volna vele, mert ennek
délkeleti gerincfelszökése egyike az itthonról még barátságos, de a helyszínen
meglehetősen zord, biztosíthatatlan II-eseknek. Azonban Peti olyan tempóban
haladt, hogy számításom szerint csak a Ruman-csúcson tudtam elébe kerülni,
ezért 19-én oda mentem fel. Nem kellett sokat várnom, hamarosan észrevettem,
amint felzergézik a Wachter-toronyra. Közvetlenül utána jön a Márta-csúcs
biztosíthatatlan kéménye. Ez még őt is megakasztotta. Nem kevés szorongással
figyeltem, ahogy leült a kalauzt nézegetni, keresgetni a lehetséges utakat.
Időnként eltűnt, aztán újra megjelent. Bő egy óra után nem bírtam tovább a
várakozást, elindultam a Márta-csúcsra, gondolva, hogy a gerincen összefutunk.
Csakhogy egészen a csúcsig nem találkoztam vele. A csúcsról is csak az üres
kéményt nézegethettem. Hamarosan megjött az üzenete: lement a Ruman-völgybe. Bölcs
döntés, eszerint nem vállalta az ésszerűtlenül nagy veszélyt. Hamarosan én is
lent voltam, együtt vacsoráztunk, kérdezgettem az élményeiről, a részletekről.
Elmondta, hogy az a kémény bizony túl volt a józan biztonság határain, a kalauz
szerinti könnyebb kerülőút pedig még nehezebbnek nézett ki. Határozott
gyűröttség látszott rajta, de egyáltalán nem volt kimerült, inkább
megkérgesedett. A hálózsákjára panaszkodott: a kíméletlen súlytakarékosság
jegyében némiképp alulméretezte, és így kissé vacogósak voltak az éjszakák.
Ezért úgy állítottam fel a kétszemélyes ponyvát, hogy az ő oldalán szélvédett
legyen. Mire másnap felébredtem, már elment, nem vettem észre semmit a
pakolásából. A gerincet kémlelve láttam meg az alakját: a Márta-csúcs felől
tartott a Ruman-csúcsra.
Következő találkozónk a Hincó-tavi-torony előtt volt, délután ötkor
érkezett, még aranyló tátrai napfényben. Természetesen ismét nehéz napja volt,
a testi-lelki igénybevétel csak úgy áradt belőle. Bakancs nélkül pihentette elgyötört
lábait, miközben mesélte, hogy néhány nehéz helyet a déli fűpadokon kellett
kerülnie. Megbeszéltünk pár apróbb részletet a Menguszfalvi-csúcsokról, a Hátsó-Barátról,
és továbbindult. Aznap lement éjszakázni a Középső-Menguszfalvi-csúcs déli
törmelékpadjára.
![]() |
| A főgerincmászás végén, a Retesz-hágóban |
Másnap reggel túl kényelmesen indulok, és emiatt szinte csak percekkel,
de lekésem a találkozást a Hincói-hágóban. Izzasztó igyekezettel küzdöm át
magam a kínosan omlékony Csubrina-csorbán, és némi hajrával a Chałubinski-kapuban
sikerül megelőznöm újra. Meglepve hallgatom, hogy a rózsaszínre festett
elbeszélésem alapján könnyűnek ítélt Hátsó-Barátra még kötelet sem vitt fel. Az
állapota már nem egészen harmatfriss, de az akaratereje töretlen. Nem
vesztegeti az időt, átveszi a neki szánt folyadékadagot, és vágtat tovább.
A
Bálint-gerinc miatt aggódok még egy hajszálnyit, nehogy a sietség miatt ott
hibázzon. Aztán 15:10-kor megkönnyebbülve olvasom az üzenetét: befejezte, indul
vissza. A Retesz-hágóban találkozunk, és én meresztek nagyobb szemeket, amikor ott
derül ki számára, hogy ő az első magyar szólómászója a főgerincnek. Aznap éjjel
Miskolcon váltunk el, a pályaudvaron. Másnap már az Alpokba indult, hogy
begyűjtse a maradék négyezreseket.
Ilyen volt Kiss Péter. Nem szószátyár, nem
mesélgette nagy hangon a hegyi kalandjait, hanem a közös utak beszélgetései
alkalmával derültek ki fokozatosan a részletek. Nem csupán határozott
elképzelése volt a hegyekről, hanem mindent megtett az odavezető út biztonsága
érdekében. Ha nehézségbe ütköztünk a hegyen, ő találta meg a legjobb megoldást.
Ha elfáradtam, ha úgy éreztem, fel kell adni, az ő lendületéből jutott még
nekem is. Amikor néha mégis vissza kellett fordulnia, nem erőltette tovább
mindenáron, meg tudta hozni ezt a döntést is.
Amikor a tervezett csúcsmenet híre megjelent a Kancsendzönga-expedíció
honlapján, a fél ország együtt szorított neki és Zsoltnak: hajrá fiúk, csináljátok!
Május 20-án a csúcs elérésén érzett öröm mellett még sokaknak nem tűntek
aggasztónak a részletek. Pedig ekkor már az életükért küzdöttek. A rossz hírek aztán
ellenkezőjére fordították az örömöt. Valószínűleg többen éreztük azt a
képtelenséget, hogy ott lenne a helyünk valahol a közelben, ahol segíteni
tudnánk nekik. Tehetetlen reménnyel figyeltük a jelentéseket: Zsolt is tudja,
mit kell csinálni nyolcezren, Peti életereje és találékonysága is kimeríthetetlen,
le kell jönniük. Aztán a napok múltával szétfoszlottak a remények. A két
legjobb hegymászónk nem jött le a Kancsendzöngáról.
Kiss Péter mászópályafutása kivételes példa. Minden részletéből tanulni
lehet. A sikereiből
és a kudarcaiból is. Így őrizzük meg
emlékezetünkben.
Lejegyezte: Bácskai Gusztáv; Fotók: Bácskai
Gusztáv
