2013. szeptember 14., szombat

Hegyek, hegyek, hegyek – emlékek Kiss Péterről

A Kis-Templom csúcsán
Magyar hegymászó két éve, 2011 augusztusában járta be először egyedülmászóként a Magas-Tátra főgerincét. A hegymászót Kiss Péternek hívták. Vagy ahogy egymás közt neveztük: Peti. Aki már örök álmát alussza a Kancsendzöngán, valahol 8000 méteren.
Akadtak néhányan, akik megkérdőjelezték Kiss Péter részvételének létjogosultságát a Kancsendzönga-expedícióban mondván, hogy először öt-, hat-, majd hétezres csúcsra kellett volna mennie. Mivel személyesen nem jártam olyan magasságban, csak a műkedvelő hegymászó gondolatkísérletének eredményét mondhatom: az út 8000-re öt-, hat-, majd hétezer méteren át vezet. Ha bármelyik lépcsőnél kiderül a felkészületlenség, azonnal vissza lehet fordulni, amint azt számos példa mutatja. Ha viszont egy hétezres csúcson derül ki, hogy az illető hátratett kézzel is fel tud rá szaladni, akkor az is világos, hogy rengeteg fáradság és költség elpazarlásával elmulasztott egy nyolcezrest. Ezt nyilván maga Erőss Zsolt és Kollár Lajos is így gondolta, különben nem vették volna be a csapatba.

Már korábban is sejthető volt, hogy Kiss Péter sokra hivatott a hegymászásban. Nem akarok most kitérni a barlangászi tevékenységére, a sok-sok feltárt járatra, ezt a barlangásztársai már megtették. Csak utalok arra a kalandjára, amikor Olaszországban a felszínről váratlanul beömlő víz megemelte a barlang vízszintjét, ezzel beszorítva őket egy felfelé tartó ismeretlen kürtőbe, ahonnan a szerencse mellett a legjobb képességekre volt szükség a megmeneküléshez.
A nagyközönség számára Péter legjelentősebb hegymászó-teljesítménye, amit a Himalája előtt nyújtott, az Alpok mind a 82 négyezres csúcsának megmászása volt. Ennek kivételes mivoltát mutatja, hogy mindeddig ő az egyetlen magyar, akinek ez sikerült. Az is igaz, hogy valószínűleg kevés magyar hegymászó tűzte ki ezt határozott céljaként, azonban ez nem kicsinyít semmit az eredményen.
Az Alpok összes négyezrese mellett Péter másik nagy sikere, a Magas-Tátra főgerincének első szólóbejárása jól hangzik ugyan, de az átlagemberek közül senki, és a hegymászók közül is csak nagyon kevés tudja, valójában milyen hatalmas teljesítmény ez. A Magas-Tátra főgerincének még a társas bejárásával is csak kevés magyar dicsekedhet. Ha fel kellene sorolni azokat, akik társakkal, megszakítás nélkül bejárták a főgerincet, valószínűleg a tízet sem haladná meg a számuk. Legalábbis ennyiről tudunk, természetesen lehet még néhány sikeres bejárás, akik nem közölték az eredményüket. Hozzá kell tenni, hogy a főgerinc bejárásával az 1960-as évek elején kezdett foglalkozni a magyar hegymászás, tehát mintegy 50 éve, és ehhez képest határozottan szerénynek tűnik ez a tízes szám. A nyolcezres klubhoz viszonyítva: magyar hegymászók az 1980-as évek közepe-vége óta ostromolják a Himaláját, és azóta több tucat csúcselérés során 28 magyar állampolgár jutott fel valamelyik nyolcezres csúcsra.
Már ez kezdi felébreszteni a gyanút, hogy a Tátra esetében nem egyszerű magashegyi kirándulásról van szó, de még csak nem is egy grandiózus tátrai fal egynapos megmászásáról.
Akkor miről?
Ozsváth Attila, aki rendkívül tehetséges és céltudatos mászó volt, a 80-as években kétszer is nagyon biztató kísérletet tett a szólóbejárásra. Németh Csaba teljesítménye pedig még ezeket is meghaladta. De a bejárás nem sikerült nekik. Eszerint a főgerinc mégiscsak valami igen nagy teljesítmény lehet?
Ereszkedéshez készülve a Chalubinski-kapuban
A Magas-Tátra főgerincének nyári végigmászása nem extrém nehéz mászás, a gerinc döntően könnyű és közepesen nehéz szakaszokból áll. De mindez folyamatosan, öt-hat-hét napon át. A sok gyalogolható szakasz mellett a mászónehézség többnyire csak II-es, néha III-IV-es, ritkán V-ös. Aki nagyon szigorúan követi a geometriai gerincvonalat, az akár VI-ost is mászhat. A napi szintemelkedés mintegy 2000-2500 méter, ha hét napig tart a bejárás. A vízszintesen megtett távolságnak itt nincs jelentősége. Csak összehasonlításként: egy szebb hegyi túrán 1000 méter szintemelkedés elérése már teljesítménynek számít. Hogy a szintemelkedést ne növeljék feleslegesen, a mászók éjszakára általában nem mennek le nagyon a gerincről, hanem fent alszanak, vagy esetleg közeli tavaknál. Ugyanis a főgerincen nincs vízforrás, ezért a nyári bejárás egyik nagy problémája a vízvétel. Az ennivalóval szintén ez a helyzet: az egyheti élelmet vagy hátizsákban kell cipelni, vagy bizonyos helyeken előkészítve elrejteni. A főgerinc bejárása ebben már emlékeztet a himalájai expedíciók táborláncának kiépítésére.
Kiss Péter jó érzékkel választotta ki a hegyi céljait. Nem tűzött ki lehetetlent, nem vállalkozott őrültségre, csak olyan terve volt, ami teljesíthető, de azért van benne kihívás.
Vajon hogy jutott eszébe a főgerinc?
Pontosan természetesen nem tudom, de erről a személyes emlékem: 2009-ben megkérdeztem tőle, lenne-e kedve részt venni egy téli főgerincbejárásban. Csábítónak szántam azt a körülményt, hogy Vörös Lászlóék 1983-as első magyar téli bejárását még nem ismételték meg magyarok. Először megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, amikor nemet mondott. Aztán hatalmas meglepetésemre néhány nap múlva megírta, hogy mégis érdekli a dolog.
Mivel korábban nem másztam vele, tartottam attól, hogy egy olyan lendületes fiatalról van szó, aki a kezdeti sikerein fellelkesülve lebecsüli a hegyek veszélyeit, és tiszta szívvel sodorja életveszélybe magát és társait. Ezt tisztázandó, a kezdeti beszélgetéseinkben megfogalmaztunk egy alapigazságot: minden hegyi út legfontosabb célja épségben hazatérni. A csúcs elérése csak a második helyen állhat.
A téli főgerincbejárásunk, gondos tervezgetés és előkészületek ellenére nem sikerült. Egy feltétel hiányzott, ami pedig nagyon lényeges lett volna: az optimális hóviszonyok. Egy téli bivak után lejöttünk a hegyről. Itt is volt alkalmam megfigyelni Peti erőnlétét: nagyobbrészt ő taposta a nyomot, én pedig próbáltam a nyomában maradni.
Azonban az előkészítő túráknak volt annyi haszna, hogy megismertük egymást, és egy rövid szakaszt bejártunk a főgerincből. Egyik maradandó emlékem, amint egy késő februári délután a Vörös-patak-torony csúcsfelszökése alatt magamra pakolom az eszközöket, rajtam a sor a kötélvezetésben. Az áthajlóan induló tábla felcsigázza Peti érdeklődését, elkéri magának ezt a részt. Magamban meglepődve, dicséretesre értékelem a vállalkozó szellemét. Megizzadt vele, de biztonsággal megcsinálta. Aztán felérve, a szürkületben nem keresgetjük a könnyű lemászást a csúcsról, fejlámpás ereszkedés mellett döntünk. A kötél hossza határeset. Ha két méterrel rövidebb, ugranunk kellett volna. Szeretnénk eljutni a Rovátkáig, hogy túllegyünk a nehézségeken, de a meginduló hófúvásban képtelenek vagyunk biztonságosan megmászni az apró Rovátka-csúcsot. Marad a téli bivak a Vörös-patak-torony tövében. Nem okoz különösebb megrázkódtatást, mivel ezt eleve edzőtúrának szántuk. Ha valamicskét nehezebbre sikerül a tervezettnél, attól még inkább életszerű lesz. Nem hoztam igazi téli hálózsákot, és a mínusz 10-12 °C hideget nem szeretném széllel kibélelni, ezért a Lengyel-nyereg felé eső hegyoldal havában egyórai munkával két négyzetméteres vízszintest taposok, oda vetem meg a szélvédett fekhelyet. Peti nem ilyen megalkuvó. Kiválasztja a gerinc egyetlen vízszintes fekhelyét, aminek aggasztó hátránya, hogy a hófúvásnak tökéletesen útjában van. Aztán nekiveselkedünk az éjszakának. Alvásnak nem nevezném az óránkénti hótakarítással színesített hálózsákos helyben futást, amit a lábujjaim megfagyása ellen űzök. Hajnalban egy tea erejéig belehelem a benzinfőzőt, aztán felviszek Petinek a gerincre egy adaggal. Egy szóval sem panaszkodik, pedig neki még nehezebb lehetett. Ami számomra megdöbbentő: a bőrbakancsa nem volt benn a hálózsákban és így csontkeményre fagyott. Én nem álltam volna meg nyafogás nélkül. Neki egy szava sincs, nem akad fenn ilyen apró részleten, gyakorlott túlélő.
Esős bivak a Katalin-csúcs alatt
2011 júniusa, ismét közös túrán vagyunk: a Kis-Tarpataki-völgy gerinckoszorúját járjuk be (Téry-koszorú). Sok helyen felvett kötéllel haladva menetből biztosítunk. Az egyhangú szakaszokon lankad a figyelmem, nem tartok kellő távolságot, három-négy méterre csörtetek mögötte. Ő azonban észnél van, kétszer is figyelmeztet, hogy maradjak le, mert így nem tudjuk biztosítani egymást. A harmadiknál megunja, előreenged, hadd loholjam ki a lendületemet. Ő pedig gondosan tartja a távolságot, és biztosít, ahol kell.
Ezen a háromnapos túrán az idő mintegy 50 százalékában esett az eső. Természetesen éjszakára is bőven jutott belőle, fetrengtünk eleget a pocsolyában. Peti bivakzsákja nem volt tökéletes, nagyon nedvesedett, valószínűleg nem engedte ki a párát. Aki próbálkozott hasonlóval, az sejti ennek a következményét: reggelre csurom víz minden. Ő ebben a helyzetben is megtalálta a megoldást: elkérte a poncsó kivitelű esőkabátomat, és az alatt ülte végig mindkét éjszaka jelentős részét. Másnap semmi baja nem volt, teljes testi-lelki erőnlétben folytatta a mászást. Mondanom sem kell, magamban mennyire csodáltam a szívósságát.
Utolsó napunk reggelén az eső éppen csak annyira esett, hogy javasoltam Petinek, vagy várjunk az esőkabát alatt, vagy menjünk le a Téry-házhoz. Nem éreztem semmi indíttatást a vizes sziklán mászáshoz. Ő nem így gondolta, a várakozással nem haladunk, az idő viszont javulhat, rábeszélt az indulásra. Az idő nem javult. Megállás nélkül esett az eső, nem maradt rajtunk egy száraz folt sem, alpári kifejezéssel szólva csövig áztunk. A szelesebb standokban nem a mászás öröme miatt kellett remegnem. Peti egész nap vezette a kötelet fáradhatatlanul. Amikor a Fecske-toronyról lejövet a ködben eltévesztettem az utat, és rossz irányba indultunk, volt ereje, türelme megkeresni a helyes irányt. A Lomnici-csúcson csináltunk egymásról fényképet. Ázott verébként nézek vissza a képről. Peti arcán nyugodt magabiztosság: ugye, megcsináltuk.
Ekkoriban tervezgettük a főgerinc nyári bejárását, az újabb téli kísérlet előtt. Aztán látva, milyen jó az erőnléte, felvetettem neki, hogy akár egyedül is nekiindulhatna, én pedig völgycsapatként kísérném. Talán előtte is eszébe jutott ez, de ennek hatására komolyan kezdett foglalkozni a gondolattal. Logikus módon az előzőleg télre elrejtett élelemraktárakat tervezte felhasználni. A vízhez jutás még így is gondot okozott, ezért elmagyaráztam neki, hol találja az egyik nyári depómat, benne elegendő vízzel. Végül augusztusban sms-t küldött: 17-én kezdi a főgerincet. Visszaírtam neki, hogy két nap késéssel érkezek, és kb. a felétől kísérni fogom. Addig is üzenetekkel tartottuk a kapcsolatot. Tudtam, hogy Peti csodákra képes, de az első napi teljesítménye még ezzel együtt is megdöbbentett: 17-én este a Varangyos-tavi-csúcsról írt. Ez a sebesség Ozsváth Attiláéhoz és Cywinskiéhez mérhető! Ráadásul helyismeret híján hat órát vesztegetett el a Hegyes-toronnyal.
Akármilyen jó is volt a teljesítménye, nagyon aggódtam érte. Az egyedül mászás mindig kockázatos, a könnyű mászásoknál talán még inkább, mint a rövid, nehéz részeken. Attól is tartottam, hogy a hosszú hegyi magány fokozatosan felőrli a céltudatosságát, és hiába bírná erőnléttel, a lelki teher miatt feladja. Mindkét esetben fontos, hogy valaki azonnal készen álljon a segítséggel.
Legszívesebben a Márta-csúcson találkoztam volna vele, mert ennek délkeleti gerincfelszökése egyike az itthonról még barátságos, de a helyszínen meglehetősen zord, biztosíthatatlan II-eseknek. Azonban Peti olyan tempóban haladt, hogy számításom szerint csak a Ruman-csúcson tudtam elébe kerülni, ezért 19-én oda mentem fel. Nem kellett sokat várnom, hamarosan észrevettem, amint felzergézik a Wachter-toronyra. Közvetlenül utána jön a Márta-csúcs biztosíthatatlan kéménye. Ez még őt is megakasztotta. Nem kevés szorongással figyeltem, ahogy leült a kalauzt nézegetni, keresgetni a lehetséges utakat. Időnként eltűnt, aztán újra megjelent. Bő egy óra után nem bírtam tovább a várakozást, elindultam a Márta-csúcsra, gondolva, hogy a gerincen összefutunk. Csakhogy egészen a csúcsig nem találkoztam vele. A csúcsról is csak az üres kéményt nézegethettem. Hamarosan megjött az üzenete: lement a Ruman-völgybe. Bölcs döntés, eszerint nem vállalta az ésszerűtlenül nagy veszélyt. Hamarosan én is lent voltam, együtt vacsoráztunk, kérdezgettem az élményeiről, a részletekről. Elmondta, hogy az a kémény bizony túl volt a józan biztonság határain, a kalauz szerinti könnyebb kerülőút pedig még nehezebbnek nézett ki. Határozott gyűröttség látszott rajta, de egyáltalán nem volt kimerült, inkább megkérgesedett. A hálózsákjára panaszkodott: a kíméletlen súlytakarékosság jegyében némiképp alulméretezte, és így kissé vacogósak voltak az éjszakák. Ezért úgy állítottam fel a kétszemélyes ponyvát, hogy az ő oldalán szélvédett legyen. Mire másnap felébredtem, már elment, nem vettem észre semmit a pakolásából. A gerincet kémlelve láttam meg az alakját: a Márta-csúcs felől tartott a Ruman-csúcsra.
Következő találkozónk a Hincó-tavi-torony előtt volt, délután ötkor érkezett, még aranyló tátrai napfényben. Természetesen ismét nehéz napja volt, a testi-lelki igénybevétel csak úgy áradt belőle. Bakancs nélkül pihentette elgyötört lábait, miközben mesélte, hogy néhány nehéz helyet a déli fűpadokon kellett kerülnie. Megbeszéltünk pár apróbb részletet a Menguszfalvi-csúcsokról, a Hátsó-Barátról, és továbbindult. Aznap lement éjszakázni a Középső-Menguszfalvi-csúcs déli törmelékpadjára.
A főgerincmászás végén, a Retesz-hágóban
Másnap reggel túl kényelmesen indulok, és emiatt szinte csak percekkel, de lekésem a találkozást a Hincói-hágóban. Izzasztó igyekezettel küzdöm át magam a kínosan omlékony Csubrina-csorbán, és némi hajrával a Chałubinski-kapuban sikerül megelőznöm újra. Meglepve hallgatom, hogy a rózsaszínre festett elbeszélésem alapján könnyűnek ítélt Hátsó-Barátra még kötelet sem vitt fel. Az állapota már nem egészen harmatfriss, de az akaratereje töretlen. Nem vesztegeti az időt, átveszi a neki szánt folyadékadagot, és vágtat tovább.
A Bálint-gerinc miatt aggódok még egy hajszálnyit, nehogy a sietség miatt ott hibázzon. Aztán 15:10-kor megkönnyebbülve olvasom az üzenetét: befejezte, indul vissza. A Retesz-hágóban találkozunk, és én meresztek nagyobb szemeket, amikor ott derül ki számára, hogy ő az első magyar szólómászója a főgerincnek. Aznap éjjel Miskolcon váltunk el, a pályaudvaron. Másnap már az Alpokba indult, hogy begyűjtse a maradék négyezreseket.

Ilyen volt Kiss Péter. Nem szószátyár, nem mesélgette nagy hangon a hegyi kalandjait, hanem a közös utak beszélgetései alkalmával derültek ki fokozatosan a részletek. Nem csupán határozott elképzelése volt a hegyekről, hanem mindent megtett az odavezető út biztonsága érdekében. Ha nehézségbe ütköztünk a hegyen, ő találta meg a legjobb megoldást. Ha elfáradtam, ha úgy éreztem, fel kell adni, az ő lendületéből jutott még nekem is. Amikor néha mégis vissza kellett fordulnia, nem erőltette tovább mindenáron, meg tudta hozni ezt a döntést is.
Amikor a tervezett csúcsmenet híre megjelent a Kancsendzönga-expedíció honlapján, a fél ország együtt szorított neki és Zsoltnak: hajrá fiúk, csináljátok! Május 20-án a csúcs elérésén érzett öröm mellett még sokaknak nem tűntek aggasztónak a részletek. Pedig ekkor már az életükért küzdöttek. A rossz hírek aztán ellenkezőjére fordították az örömöt. Valószínűleg többen éreztük azt a képtelenséget, hogy ott lenne a helyünk valahol a közelben, ahol segíteni tudnánk nekik. Tehetetlen reménnyel figyeltük a jelentéseket: Zsolt is tudja, mit kell csinálni nyolcezren, Peti életereje és találékonysága is kimeríthetetlen, le kell jönniük. Aztán a napok múltával szétfoszlottak a remények. A két legjobb hegymászónk nem jött le a Kancsendzöngáról.
Kiss Péter mászópályafutása kivételes példa. Minden részletéből tanulni lehet. A sikereiből
és a kudarcaiból is. Így őrizzük meg emlékezetünkben.

Lejegyezte: Bácskai Gusztáv; Fotók: Bácskai Gusztáv

4 megjegyzés:

  1. nagyszerű írás!
    a főgerinc bejárása egy olyan hegymászó feladat ami minden hazai mászó számára nyitott - közel van, az utazás időpontja rugalmasan kezelhető, anyagilag is jóval egyszerűbb történet, mint egy Himalája-expedíció.
    szóval szabad pálya és kevés befutó. ez mindent elárul a tényleges nehézségekről.

    VálaszTörlés
  2. Szép írás egy nagyszerű srácról! Köszönjük!

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó írás Guszti!

    VálaszTörlés
  4. Kedves Guszti!
    Ahogy írod: "Kiss Péter mászópályafutása kivételes példa. Minden részletéből tanulni lehet. A sikereiből és a kudarcaiból is."
    A kudarc, amiből tanulni lehet, bevezető gondolatodat folytatva: először öt-, hat-, majd hétezres csúcsról kellett volna lejönni. Lejönni ugyanis esetenként nehezebb, mint feljutni.
    Alkér András

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...